Kedves Online-Ballagó Társaim!

Drága Diáktársak!

Eljött a nap, amire mind izgatottan vártunk. A búcsúzás napja, amire szeptemberben még úgy gondoltunk, hogy majd feldíszített iskolánk falai között, elegáns öltözetben, súlyos virágcsokrokat tartva ünneplünk meg. A ballagásunk napja, ami most rendhagyó módon teljesen eltér a hagyományostól.

Elmaradt a szerenád, a bolondballagás, s nem lesz érettségi-afterparty sem, így mindezt gondolatban kell most átélnünk.

Ezek is fontos mérföldkövek az életünkben; s míg sokan örülnek, hogy a ballagási formalitások most elmaradnak, a legtöbben mégis bánjuk, hogy a vidám, meghitt ünnepségre jelenleg nincsen lehetőségünk.

Éppen ezért, szeretnék Nektek adni egy kis útravalót; pár biztató, elismerő, szívből jövő sort. Szavakat, gondolatokat, érzéseket, amelyek az elmúlt évek során találtak rám, amelyeket a középiskolai légkör kölcsönzött számomra. Mert most valami fontosnak szakad vége.
De nyugi, az én ballagási beszédem szösszenet csupán a hosszú igazgatói beszédekhez képest. ;)

Nekünk a tablófotózás is elmaradt, hát készítettem egyet magamnak. :D

Mindannyiunknak mást jelentett a középiskola: kinek rengeteg tanulást és tudást, kinek élményeket, kinek sok nevetést és bulizást, kinek gyötrelmet, kinek a jövő megalapozását, kinek egy teljesen új világot, kinek a szürke mindennapokat, kinek új lehetőségeket... Mind más és más tapasztalatokat gyűjtöttünk, mind különféle társaságban koptattuk a padokat, és mind másmilyen érzésekkel búcsúzunk most el életünk egyik legszignifikánsabb szakaszától.

Szokás mondani, hogy a középiskola nem készít fel a nagybetűs életre, pedig ha jobban belegondolunk, ez nem teljesen igaz: ráeszmélünk, hogy bármennyire is küzdünk, az élet rengetegszer igazságtalan. Megtanít arra, hogy igenis együtt kell működni másokkal, alkalmazkodni kell az embertársainkhoz, és minden, amit teszünk következményekkel jár. Muszáj felelősséget vállalnunk, és kiállnunk önmagunkért.

Ha hagyod magad, eltipornak. Ha bátran kitartasz, győztél.

Rengeteg kudarc ér bennünket; olykor hibázunk, hibáztatnak, nem ismernek el, nem dicsérnek meg, megbántanak, kihasználnak, háttérbe szorítanak... sérüléseket szerzünk. Sérül a lelkünk, az önbizalmunk, az egónk. Sérül az önbecsülésünk. De minden atrocitás, ami a középiskolában ér, csupán impulzusok halmaza, amikből tanulhatunk. A siker felé törekedve is elbukunk olykor, de ezek a törések ösztökélhetnek minket arra, hogy ne adjuk fel. Sose maradjunk elesetten, s küzdjünk önmagunkért. Tegyünk meg mindent azért, amit szívből akarunk. Ha pedig valaki a segítő karját nyújtja, fogadjuk el, mert nem vagyunk egyedül.

Bolond-ballagás házilag. :D

Alakoskodás lenne azt mondani, hogy a búcsúzás pillanata kizárólag szomorú lehet. Vegyül bele izgatottság, megkönnyebbülés, és felszabadulás is. Akik színtiszta vidámságot hagynak most maguk mögött, szemükbe az elmúlás fájó könnycseppje szökik. Akiknek nem volt felhőtlen az elmúlt pár év, most fellélegezve lapoznak az új fejezethez, örömmel várva önfeledtebb napokra.

Egy valami közös: tárt karokkal kell fogadnunk a jövő lehetőségeit, s merítenünk kell az elmúlt évek tapasztalataiból. A középiskolás napjainkra visszatekintve realizálhatjuk, hova tovább: mit értünk el eddig, és mi az, amit fejlesztenünk kell még. Lassan felszáll a köd, mutatva az utat, amin járnunk kell; ha pedig elágazáshoz jutunk, nos tán egyszerűbb lesz eldöntenünk, melyik utat válasszuk.

Mit kívánok Nektek, kedves Ballagótársak? Hogy bármelyik utat is választjátok, ne feledjétek az álmaitokat, céljaitokat és önmagatok megvalósítását, jelentsen ez számotokra bármit is. Ne mások vágyait valósítsátok meg, hanem éljetek olyan életet, amely számotokra ideális! Ne hagyjátok, hogy bárki átformálja az egyéniségeteket! Törekedjetek a kiteljesedésre: gondolataitokat, érzéseiteket és véleményeteket ne rejtsétek véka alá! Igenis merjétek megmutatni azt, kik is vagytok valójában! Hiszen az él igazán, aki önmaga tud lenni minden egyes helyzetben, aki elhessegeti mások elvárásait annak érdekében, hogy saját céljait vigye véghez. Döntsetek és cselekedjetek úgy, ahogyan azt a szívetek diktálja!

Valószínűleg rengeteget fogunk még hibázni. Őszintén, ki az, aki nem hibázik sohasem? Minél több hibát vétünk, annál inkább mutatkozik meg, hogy emberek vagyunk; a fontos az, hogy felismerjük és tanuljunk abból, amit elrontottunk. Éppen ezért kívánom, hogy sose futamodjatok meg egy-egy baklövés alkalmával és sose törődjetek bele abba, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan azt elterveztétek – az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük ki minden egyes másodpercét.

Nem lesz érettségi afterparty sem, de azért zártkörűen
ünnepeljétek meg! ;)

Jövőhéten megvívjuk a csatát a vizsgatermekben, ami a jelenlegi helyzetre tekintettel még inkább feszélyezettebb hangulatban fog telni. Ám, ezután egy teljesen új élet vár ránk: még több felelősség, na meg újabb és újabb építőkövek, amelyek mind hozzátesznek önvalónkhoz. Tán szokatlan és ismeretlen lesz az érzés, de nem szabad csüggednünk. Előttünk még sok-sok év, hogy megtapasztaljuk milyen is az, amit való életnek hívunk.

Kívánom, hogy legyetek sikeresek a középiskola "utolsó játszmájának" alkalmával, hogy az érettségi megszerzése után minden álmotokat megvalósítsátok! Kívánom, hogy bármit is gördítsen elétek az élet, legyen bármilyen nehéz is, sose hagyjátok kialudni a lelketekben tomboló erőt!

Szívből remélem, hogy minden érettségizőnek a lehető legnagyobb biztonságban lesz lehetősége átadni az évek alatt felhalmozott tudását, s hogy a szabályokat betartva egészségünk épsége háborítatlan marad!

Sok sikert és egészséget kíván: Tina! :)

Ez lehetne a ballagós tarisznyánk tartalma. :D

13 ok az öngyilkosságra? | hypebeastek | depresszív tinik az Instán

Szijjasztok Dylokáim! <33

Ma egy olyan $itte$ témával jöttem bá$tyáim, hogy leesik az állatok. Szerintem nagyon pacek lett, én szanaszét adom, de kajakra.

Ebből a köszönésből szerintem rögtön rájöttetek, hogy milyen bejegyzést is hoztam. :D Lesz itt szó trendeket követő, komplexusos tinikről, menci instás lánykákról és fiúkákról, figyelem és szeretethiányról, iskolai bántalmazásról, testképzavarról, a 2019-2020-as hypebeast jelenségről, naivitásról, elhanyagoltságról és a kommunikáció hiányáról.

Mindezt összefűztem korunk egyik legismertebb regényének kiértékelésével, Jay Asher: Tizenhárom okom volt... című ifjúsági drámájával. A könyvön alapuló sorozat pedig még a regénytől is nagyobb hírnévre tett szert, amire személy szerint irtó kíváncsi vagyok, de mindaddig nem akartam elkezdeni, amíg az eredeti történetet nem olvastam.

Szóval Dylokáim, vágjunk bele ebbe a szarkazmussal teli, igencsak változatos témákat felölelő véleményáradatba, mert van miről beszélni. Akinek nem inge, nem veszi magára; ez az én látásmódom, ezek az én személyes gondolataim.

/A bejegyzésben elhelyezett képek (és a videó) poénból készültek, a való életben nem készítek ilyesmi jellegű fotókat. A helyzet érzékletessége miatt, s a személyi jogok megsértése elkerülése végett úgy gondoltam, leutánzom a posztban említésre kerülő személyek képeit, sokszor kissé eltúlozva azokat. A képeken én, és esetenként az ismerőseim látszanak, amiknek elkészítése egyszerre volt vicces és szánalmas érzés. A fotók nagy része PicsArt-tal lett szerkesztve; aki esetleg szeretne ilyen képeket, nyugodtan szóljon nekem, mert hihetetlenül belejöttem az alkotásba. :D Kérlek, ne vegyétek komolyan ezeket a fotókat (pláne a videót)./

Feminista lettem?!#?!!4*? - Egy feminista nem jár rózsaszínben (és egyéb hazugságok)

Sziasztok! :)

Mindig foglalkoztatott a téma, hogy valójában mit is jelent nőnek lenni. Mitől nő egy nő? Van-e feltétele annak, hogy nőnek nevezhessem magamat?

Úgy gondolom, ezekre a kérdésekre nincsenek konkrét válaszok, ugyanis ahány ember, annyi szokás és történet. Mindig is lesznek olyanok, akik úgy gondolják majd, hogy a nők kizárólag háziasszonyok lehetnek, hogy mi vagyunk a gyengébbik nem, és hogy minket irányítani kell. Akárhányszor eszembe jut ez a gondolat, elönt a düh, hiszen teljesen nonszensz az egész. Én szerencsésnek mondhatom magamat, mert sosem éreztem úgy, hogy a nemem miatt lenéztek volna, - a környezetemben nem jellemző túlzottan a megkülönböztetés - ám a világon sok helyen még mindig "alsóbbrendűként" tekintenek a nőkre, ami igencsak dühítő.

Először is tisztázzuk a feminizmus fogalmát:

„Olyan politikai eszmerendszer és a hozzá kapcsolódó emberi jogi mozgalmak gyűjtőfogalma, melynek közös célja a nemek közti egyenjogúság politikai, gazdasági, személyes és társadalmi szintű megvalósítása."

- Wikipédia

Tehát szó sincs arról, hogy a nők felül akarnának kerekedni a férfiakon, vagy hogy a nők jobbak tőlük. Aki feminista, az alapvetően a diszkrimináció ellen küzd, megveti a lealacsonyítást és a negatív megítélést. Ez napjainkban kiterjed a rasszizmusra és az LMBTQ közösségre is, azaz legyen az illető akár nő, akár férfi, rendelkezzen akármilyen bőrszínnel és vallással, legyen akármilyen az identitása, MINDEN EMBERT megilletnek az alapvető jogok és az egyenlő bánásmód.

Persze vannak olyan extrém esetek, amikor nők utálat tárgyaként állítják be a férfitársaikat, megalázzák, és rossz színben tüntetik fel őket. Tulajdonképpen nők bánnak lekicsinylően a férfiakkal, mindenért őket hibáztatják. Sőt, vannak olyanok is, akiket teljesen elragadott a patriarchizmus gondolata, és akár nőtársaiknak is nekirontanak, ha valamelyikük "behódol" a férfiaknak: feszülős ruhát, magassarkút, dekoltázs villantó pólót, vagy épp miniszoknyát vesz fel, ami miatt a "gonosz, perverz, patriarchális férfiak megbámulják". ATYA ÚR ISTEN, HÁT MIT KÉPZEL EZ A RIB@NC? - teszik fel a kérdést a gyakran femináciknak becézett nők a miniszoknyás nőt látván, és rögtön elkönyvelik szegényt, aki csak jól akarja magát érezni a bőrében, és olyan ruhát visel, amilyet AKAR. Ez tökéletes példa azokra, akik túlzásba viszik a dolgot és egy teljesen eltorzított feminista eszmét képviselnek.

Őszintén, nekem ne mondja senki se azt, hogy ha egy nő meglát egy jól öltözött, sármos pasast nem nézi meg. Vagy ha a strandon sétálva szembejön egy szépen kidolgozott testű adonisz, nem csodálja meg. Ugyanmá'.

NA DE MIÉRT IS ÍROK MOST EGY BEJEGYZÉST A FEMINIZMUSRÓL???

Megszereztem az alternatív érettségit!

Sziasztok! :)

Szokásomhoz híven jó nagy időcsúszással teljesítek most egy kihívást, amire Ágoston 2018. májusában hívott ki... számoljunk csak: igen, több, mint 16 hónap telt el azóta, igen, ez majdnem fél év(!!!), de no para, itt van, meghoztam, kitöltöttem és remélhetőleg szuperül is vizsgáztam le az alternatív érettségin! :D

Ezt a felkérést már akkor hatalmas megtiszteltetésnek vettem, mert a Felnőtt szemmel blog az egyik kedvencem (volt), sajnos azóta a blog bezárt, de szofisztikált énem boldog, hogy Ágoston gondolatait továbbra is olvashatom a Facebook-oldalán. Szerintem Ti is fontoljátok meg az oldala követését és csekkoljátok az írásait ITT.

Miért tartom Őt az egyik kedvenc cikk írómnak? Mert valóságos rálátása van a társadalmunkra, szeret ironizálni és humort vegyíteni a véleményébe. Olyan problémákkal, témákkal foglalkozik, amik meghatározzák a XXI. századi ember életét, fel meri tenni és meg is meri válaszolni a kérdéseket, továbbá nem riad vissza a tabuktól sem. Ha kell, nekirohan a popkultúra által felmagasztalt sztároknak és celebeknek, akiket seperc alatt darabokra szed és kielemez. Hasonlóképp bánik el tini lányokkal és fiúkkal, szülőkkel, Insta-ladyk hadával és a negatív példaképekkel. Ha ez alapján szimpatikusnak találjátok, olvassátok el a régi bejegyzéseit ITT.

Következzenek a kérdések!

7 dolog, amiről a Szent Johanna Gimi hazudik

Sziasztok!

(SzJG fanok! Csak hogy tisztázzuk, ez nem egy gyűlölködő bejegyzés lesz! Béke van.)

A 2000 körül született fiatal lányok (és néhány fiú) körében a Szent Johanna Gimi szinte kötelezőnek számított, mindenki olvasta, rengetegen imádták és imádják most is. Ez a sorozat volt a fiatal tinik bibliája, ha valaki azt mondta, Cortez, mind jól tudtuk, kiről is van szó.
2010-ben berobbant Rentai Reni ikonikus naplója a gimis éveiről, amit a felső tagozatosoktól kezdve a gimiseken át, még a felnőttek is a kezükbe vettek. Egyszóval mindenki oda volt, meg vissza.
És én tudjátok mit mondtam? „- Nem fogom olvasni, mert mindenki ezt olvassa. Túl nagy a hype körülötte, biztos csak azért olvassák, mert valaki elkezdte és divat lett."
Aztán pár hónap múlva mégis elkezdtem olvasni és mondjuk rá, hogy fan lettem. Leginkább a humora miatt fogott meg, na meg egy általános iskolás tökre kíváncsi, milyen a gimi meg a szerelem stb. Na, igen jó a humora, ezt mai napig így látom, de azóta átéltem pár dolgot... 6 év alatt tapasztal az ember, új meglátásai lesznek, és amikor visszatekint arra, mit szeretett 13-14 évesen, hát lehet körberöhögi az akkori önmagát.

Én sem tettem másként és pár napja összegyűjtöttem azokat a dolgokat, amikről az SzJG hazudik. Nem is pontosan a hazugsággal definiálnám ezt, inkább mondjuk úgy, hogy olyan sztereotípiákat állít, amikkel nem értek egyet.

Minden történetnek megvannak a maga hibái, így ez nem egy, a könyv fikázására íródott bejegyzés! Csupán a saját gondolataimat, észrevételeimet szeretném megosztani Veletek, kérlek ne sértésnek vegyétek. Elfogadom a könyvsorozat sikerét, látom benne a sok pozitívumot, ám most a negatív oldalára is szeretnék rávilágítani. Tudjátok, ízlések és pofonok - a SzJG sem lehet mindenki kedvence. ;)

Nézzük is, milyen dolgok szúrnak szemet 6 évvel a SzJG fanságom után, középiskolásként, úgy, hogy kapcsolatban vagyok! :D

Iskolai kényszerrel a diákok egészségéért!

Sziasztok!

Nyilván sokatok hallott már a Kihívás Napjáról, amit május utolsó szerdáján rendeznek meg világszerte. Aki esetleg nem tudná, ez egy olyan világnap, melynek keretein belül a testmozgás fontosságára hívják fel a figyelmét az ország polgárainak, önkormányzatainak és tanintézményeinek.

Véleményem szerint ez egy fantasztikus kezdeményezés, hiszen egészségünk megőrzése érdekében fontos a rendszeres testmozgás/testedzés. Már az egész kicsi gyermekek számára is lehetőséget nyújtanak arra, hogy belekóstoljanak a mozgás szépségébe: a Kihívás Napját óvodákban is megrendezik, ezzel ösztönözve a kicsiket a sportolásra.

Én, zöld felsőben, éppen tollasozok
8. osztály vége felé.

       Ahogy én emlékszem, általános iskola nyolcadik osztályában vettem részt először a Kihívás Napján. Úgy gondolom, ha "szabad teret" adnak a diákoknak és olyan sportot választhatnak, amilyet szeretnének, akkor a rendezvény jókedvűen telhet.
A diáksereg az udvaron tevékenykedett: ki váltóversenyen vett részt, ki röplabdázott, ki tollasozott... tehát rengeteg lehetőség közül lehetett választani és mindenki élvezte az egész programot.
Persze a jókedvűséget és a diákok aktivitását nagyban befolyásolhatja a kor: (az óvodások), kisiskolások általában sokkal nyitottabbak az ilyesmi programokra, mint az idősebbek, a gimnazisták.

Tavaly (vagy tavalyelőtt ez most itt nem lényeges) a középiskolánkban hasonló szervezés volt, mint anno általánosban, tehát olyan sportot választhattunk, amilyet csak akartunk. Visszaidézve, a diákok jó nagy része az udvaron volt és aktívan tevékenykedett valamilyen sportágat választva.

Ebben az évben az egész Kihívás Napja kényszerből és anti-sportolásból állt.

Szándékos bántalmazás szórakozásból!?

Sziasztok!

Forrás.

Ahogy az a címből kiderült, most egy igen komoly témát választottam ki, hogy boncolgassam. És nem véletlen az sem, miért választottam pont a bántalmazást: a napokban fültanúja, mondhatni áldozata lehettem egy kötekedésnek.
El szeretném Nektek mondani, hogy bármikor ilyen történik veletek, ne féljetek cselekedni! Bárki is köt belétek, az nem a Ti hibátok, és nem szabad úgy éreznetek, hogy az illetőnek hatalma van felettetek! Nem szabad elhallgatni, ha lelkileg/fizikálisan bántalmaznak! Ugyanis ez sajnos bárkivel előfordulhat...

Nem hobbiból járok iskolába!

A matematika könyvem.

Egy hete felvonultattam pár olyan tényezőt, ami igenis zavar a középiskolában. Többek között szó volt arról is, hogy némely tanár nagyon rohan az anyaggal (ami nem feltétlenül a tanár hibája).
Rengeteg a tanulnivaló, és kevés hozzá az óraszám, ezt alátámasztom. Viszont azok a tanárok, akik azt szeretnék, hogy a diákok megértsék mindazt, amit leadnak az órán, azok szakítanak időt a gyakorlásra. Most legfőképpen a számításokra és egyéb összefüggésekre gondolok, azokra, amiket több magyarázattal lehet csak igazán megérteni.

Az idei évben több, új tantárgyunk is lett, amik lényegesen számítanak majd a szakmai érettséginél; ilyen például a pénzügy és a statisztika. Mindkettő tartalmaz számítási feladatokat, és bár még az egyszerűbb módszereknél tartunk, azért akadnak nehézségek. Azt tapasztalom, mindkét tanárom próbál eleget gyakoroltatni minket órán, továbbá inkább többször is elmondanak egy-egy lépést a teljes megértés érdekében. Az okuk is megvan rá: az alapköveket be kell gyakorolni, hiszen erre fogunk majd építeni. Természetesen néha egy-két zökkenőbe botlok, de úgy érzem, fejlődök ezekből a tantárgyakból.
Mivel nem olyan könnyű élesben elsajátítani a pénzügyi-, és a statisztikai számításokat, ezért órai munkára kis jegyeket szerezhetünk. Tehát a tanárok a mi érdekeinket nézik: ott segítenek, ahol tudnak - továbbá javítási lehetőséget is nyújtanak. Ám, nem csak szakmából érettségizünk...

A legnagyobb problémám a középiskolával..

Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy járhatok iskolába, tanulhatok, művelődhetek. Esélyem van tudásomat gyarapítani, és persze megalapozni a jövőmet. De! Senki ne mondja azt, hogy nincsenek gondok az egyes tanítási módszerekkel, amiket alkalmaznak. Mert rengeteg olyan dolog van egy szakközépiskolában/szakgimnáziumban/szakiskolában/gimnáziumban, ami nincs rendjén.

Ezt a bejegyzést pedig nem siránkozásból írom, és nem is azért, hogy sanyarú sorsomat hangoztassam. Csupán egy kis összegzőként, hiszen engem, mint diák nem hallgatnak meg. Nem szólhatok bele abba, amit a felnőttek szabnak meg az oktatásban, de ezzel nem csak én vagyok így. Így vagyunk, így gondoljuk mi, diákok mindannyian, és sok esetben még a tanárok is.

Azt is tisztáznám, hogy nem a tanárokat akarom bántani. Tisztában vagyok vele, hogy nekik sem egyszerű, és hogy vannak még olyan tanárok, akik a diákok érdekeit is szem előtt tartják. Vannak viszont kivételek, akik sokszor fittyet hánynak Ránk, és nem üti őket szíven az, ha rossz jegyeket produkálunk.

8 gondolat a Trónok harca évadzáró epizódjáról

Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a mai napon hajnal háromkor a Trónok harca évadzáró epizódját nézte. A 7. évad már amúgy is egy szunnyadó vulkánként készült a kitörésre, és a 7. részben megkaphattuk mindazt az izgalmat, amire vártunk.

Úgy gondoltam, erről a monumentális eseményről muszáj leszek kiírnom magamból a gondolataimat, tehát a bejegyzésem tele lesz 

!!!SPOILERREL!!!

Gólyatábor - Tippek a középiskola 0. napjához!

Így augusztus végére tele az Internet a Back To School - Vissza a suliba posztokkal, amik olykor tényleg hasznos tanácsokkal látnak el, ám más esetben csak arról szólnak, hogy épp milyen új termékeket vettek a közelgő tanévre. Személy szerint unom már a mutogatós posztokat, és a különböző tanulási technikákkal sem tudnak újat mutatni nekem. Persze biztosan sokaknak lehet segítségére egy-egy ilyen bejegyzés, de valljuk be: az iskola nem csak a tanulásból áll. Az osztályközösséget építeni, és erősíteni kell, hiszen napjaink nagy részét egy légtérben töltjük el. És ami véleményem szerint a legnehezebb, az az új csapat kiépítése, na meg a beilleszkedés.

Ezért a mostani bejegyzésemben pár gondolatot osztanék meg a gólyatáborokkal kapcsolatban, amik nagyon mulatságosak és hasznosak lehetnek, ha teszünk is érte.

Két éve én is átestem egy gólyatáboron, ami iránt igazán szép emlékeket őrzök. Természetesen tartottam attól, hogy balul sül el a program, de végül mégis mosolyogva tértem haza.

Az Internet a fiatalok játszótere

Nem én vagyok az első, aki azt veszi észre az Internetet böngészve, hogy tíz év körüli gyerekek különböző közösségi portálokon tevékenykednek. Ha ez még nem lenne elég, kép-, és videómegosztó csatornákra regisztrálnak, és róluk készült képeket, videókat töltenek fel. Nem áll szándékomban a képmutatás; hasonló korban kerültem közel az Internet világához, de jóval meggondoltabban cselekedtem, mint a mostani gyerekek.

Olyan 6-7 éve ültem először a számítógéphez azért, hogy regisztráljak egy közösségi portálra. Az akkor még menő iWiW-en az összes osztálytársam megtalálható volt. Persze mindenki készített egy profilt, beállított egy csini profilképet, kitöltötte az adatait és boldog volt, hogy rendelkezik egy saját Internetes fiókkal. Tulajdonképpen sok dologra nem használtuk profilunkat, de jó érzés volt a tudat, hogy az éterben is barátok vagyunk.

Aztán amikor az iWiW mellett elterjedt hazánkban a Facebook, mindenki azt kezdte használni, és az iWiW feledésbe merült. Nyilvánvalóan újabb profilt készítettünk magunknak, csupán egy csili-vili, letisztult, és számunkra még új közösségin, a Facebook-on. 

A kedvenc Facebook-os játékom volt. :)

És hogy mire használtuk 11-12 évesen? A suli összes diákját bejelöltük, feltöltöttünk egy profilképet (ami sokaknál nem is saját maga, hanem egy rajzfilm figura, a kutyája, a kedvenc játéka, vagy bármi más kedvence lett), olyan képeket posztoltunk, amiken megjelölhettük barátainkat, játszottunk az akkor divatos Facebook-os játékokkal, és egy héten kb. egyszer néztünk rá a hírfolyamunkra. Disney-teszteket töltöttünk ki, és magunkról alig raktunk ki képet. Tulajdonképpen csak volt egy fiókunk, de aktívan nem használtuk. Abban az időben pedig nem voltak még tengernyi számban a mobilos applikációk, mivel okostelefonunk sem volt.

Tehát az én korosztályom 6-7 éve még nem volt akkora veszélyben, mint a mostani 10-11 évesek. Nem adtunk meg túl személyes adatokat, és nem posztoltunk mindennap egy selfie-t, mivel előlapi kameránk sem volt a gombos mobilunkon. Továbbá nem kérkedtünk a márkás dolgainkkal, nem töltöttük fel a nyaralásunk minden pillanatát, és nem énekeltünk YouTube videókon sem. Azt sem tudtuk, hogyan kell feltölteni egy videót.

Én megértem, az idők változnak. De nem szabadna hagynia a szülőknek azt, hogy a gyermekük túl sok mindent tevékenykedjenek az Interneten. Amit nap, mint nap látok a kisiskolásoktól a különböző portálokon az förtelem. És nem, egyszerűen nem tudok tovább lépni a tényen, hogy ilyenné vált a világ. Nem csak a gyermekek viselkedése borzasztó, hanem a tiniké, és a felnőtteké is egyaránt.

Tavi Kata: Táncvarázs ~ avagy (m)ilyenek a mai tinik?

Dióhéjban: Lilla és Krisztián immár egy pár, de adódnak gondjaik bőven. Barátaik is megküzdenek a saját nehézségeikkel, továbbá az iskolában is teljesíteniük kell. Rengeteg dráma, szerelmi bonyodalom, és kérdés merül fel a szereplők életében.. ja, és még több dráma.😄

Jegyzet: a könyvet 14 éves kortól ajánlják, így az értékelésem olvasását én is eképpen ajánlom a kedves Olvasóknak.😊

Gondolataim:
Több problémám is adódott a könyv olvasása közben.

Először is azzal kezdeném, hogy néha nem tudtam eldönteni, hogy az én felfogásommal van-e valami gond, vagy Lilláék túl gyerekesek. Nos, végül arra a döntésre jutottam, hogy a szereplők azok, akik kissé fiatalabbnak tűnnek a valós koruktól. Már elég rég olvastam az első két részt, úgyhogy hozzá kellett szoknom a jelenlegi álláshoz, így kissé meglepődtem, hogy 17-18 évesek a karakterek.. akik korukhoz képest elég éretlenek, hogy úgy mondjam (persze akadtak kivételek).
Egy élő példát hoznék fel: az osztályomba járó 16-17 évesek, akik év vesztesek és nyelvi előkészítő után most másodszorra járják a kilencediket(!), érettebbek, mint a történetben szereplő lányok, akik nem mellesleg tizenegyedikesek(!). Akkor hogy is van ez? Hát, valószínűleg az történhetett, hogy az írónő egy olyan réteget ismer, akik ilyen felfogással rendelkeznek, vagy egyáltalán nem ismeri a korombéli lányokat.. mert a sulink tizenegyedikesei is merőben mások. Nem Lilla stílusával volt gondom; örültem, hogy nem egy majomparádé, aki 40 kiló és abból a 40-ből is 20 kiló csak a smink, hanem az egész életfelfogásával és hozzáállásával nem tudtam megbarátkozni. De nem is ez a legnagyobb problémám a sztorival, hiszem több sebből is vérzik a mű.

Miért nem fogadják el a kiskorúak véleményét?

Így az elején pár szót szeretnék szólni az ügyviteli ismeretek óráimról. Amikor elkezdtem a blogomat, tettem is rá említést, hogy egy ilyen órán fogalmazódott meg bennem a blogom ötlete. Beismerem, néha nagyon tudok unatkozni ezeken az órákon, ezért nem meglepő, hogy egy ügyirat írásakor töprengtem el mindezen (azaz amit írnom kellett volna).

Habár elég fontosnak tűnik a tantárgy a nevéből adódóan, annyira mégsem nehéz. Pontosan nem tudom, kinek milyen nehézséget okoz a tananyag, de azzal tisztában vagyok, hogy igazából teljesen evidens dolgokról tanulunk. És sokszor ezért unatkozom.. 😄

Az utóbbi időben a viselkedési formákról, etikettről, a kommunikációról és az emberi érzelmi világról beszélgetünk. Vélhető, hogy mivel ez tényleg mindenkinek meghatározza a mindennapjait, nincs nehéz dolgunk az órákon. Az udvarias viselkedésre és az etikettre nagyobb hangsúlyt fektet a Tanárnő, ezzel kapcsolatban ki is töltöttünk egy kisebb tesztet.

Az egyik kérdés így szólt:

Illik-e beleszólni egy gyermeknek a felnőttek beszédébe?

Három válaszlehetőség közül (igen, nem, néha) egy volt a helyes. Nos, lévén hogy nem vallom magamat hülye gyereknek, igennel válaszoltam. Amikor ezt a Tanárnőnek megemlítettem, Ő azt mondta, hogy a helyes megfejtés a "nem", ugyanis 18 év alatt még gyereknek számítok, és nem illik beleszólni a felnőttek társalgásába.

Miért is tartunk gyereknapot?

Tudniillik, hogy a gyermeknap egy nemzetközileg elismert ünnep, amit általában június 1-jén ünnepelnek. Mi, Magyarországon ezt május utolsó vasárnapján tartjuk. Igaz, 1931-től gyermekhétnek hívták hazánkban, azonban 1950 óta csak egy napig tart - tudtam meg a Wikipédia által.

Gyereknap. Miért is ünnepeljük a gyerekeket? - ez a kérdés fogalmazódik meg bennem minden év gyermeknapja előtt. A szülőket, nagyszülőket azért ünnepeljük, mert hálásak vagyunk a törődésükért, szeretetükért, segítségükért, biztatásukért, tehát mindazért, amit értünk, és családunkért tesznek. De mi a helyzet a gyerekekkel? Miért is ünnepeljük őket? Több gondolat is felötlött bennem, de előbb kezdeném egy internacionális megfogalmazással.

"Az ENSZ közgyűlése 1954-ben javasolta (836(IX). határozat), hogy minden országban tartsák meg az egyetemes gyermeknapot. Az ünnep célja, hogy megemlékezzenek a világ gyermekeinek testvériségéről és egymás közti megértésről, valamint a gyermekek jóléte érdekében kifejtett küzdelemről. Javasolták a kormányoknak, hogy mindenhol olyan napot jelöljenek ki erre a célra, amit megfelelőnek gondolnak."

Amint az láthatjuk, jó 60 éve így vélekedtek az ünnepről. Személy szerint én a családban betöltött szerepkörükre gondoltam. A gyermek az, aki (jó esetben) boldogságot hoz a kis-családba; férj, feleség innentől kezdve már szülők is. Hatalmas felelősség, ami egymás iránti szeretetük, és bizalmuk gyümölcseként születik meg. Azaz egy új életet alkotnak, együtt nevelve a csemetét, bizakodva abban, hogy a helyes viselkedésre tanítják majd. Vagyis boldogságuk kiváltó oka nagyrészt a gyerekük lesz; az első szó, az első lépés, az óvoda, a kisiskolás kor és persze a tinédzser kor is örömteli perceket okoz majd anyának és apának egyaránt. Szemük fényét tehát gyereknapon még inkább megünneplik, nem mintha ez a születésnapokon, névnapokon stb. nem történne meg.

Következésképp, teljesen a gyermeknap mellett vagyok. Mert rendben, ünnepeljük a lurkókat, a szülők, nagyszülők pici angyalkáját.
Más kérdés, hogy hogyan ünnepeljünk.

Sajnos azt kell mondjam, egyre több negatívumot észrevételezek a szülők viselkedésében, és ezt most nem csupán az ünneppel kapcsolatban értem.
Feltennék egy költői kérdést: Mi az igazi ajándék egy gyerek számára?
Nos, ahogy azt én látom, egyre több az olyan ajándék, aminek nincs értéke. Halom drága játék, elektronikai kütyük, pénz és társaik. Igen, szomorú, de egyre többször látom ezt. És miért kér a gyerek még többet, és többet? Mert ezt látja, ezt szokta meg. Anyagias, hatalmaskodó, akaratos kölykök lesznek, majd utálatos, beképzelt tinédzserek, végül majmoló felnőttek. Nevelik a média gyerekeit, amikor tudják, hogy az Ő gyerekkoruk ezerszer jobb volt, mégsem tanítják arra a csemetéiket.

Amikor 15 évesen eldöntöttem...

A mai napon közgazdasági órán ülve azon gondolkoztam, hogy mégis miért döntöttem emellett a suli mellett. Már hatodikos korom óta a Közgázba készültem, mert sok jót hallottam róla, többen is befutottak utána és az osztályok nem túlzsúfoltak.

Minden álmom az volt, hogy felvegyenek a suliba. Ez történt két éve, amikor is 15 évesen a pályaválasztáskor ott álltam az iskolák prospektusaira bámulva, hogy mégis hogyan tovább. Több iskolát is számba vettem, de úgy éreztem valamiféle szakmát kéne tanulnom, szóval legyen a közgazdaságtan.
Hát, ha tudtam volna, hogy ennyire nem nekem való, akkor be se adom a jelentkezésemet.

Tammara Webber: Easy - Egyszeregy c. könyvében a
a főszereplő hasonló helyzetben van, mint én.

Az volt az elképzelésem, hogy gimibe biztosan nem megyek. Először is azért, mert az csak sima érettségit ad. Másodszor, a városunk gimnáziuma annyira nem jön be, tehát inkább hanyagoltam. Utazni meg nemigen szeretnék, mivel reggel a keléssel így is gondok vannak. (Ma már meggondolom ezt az érvemet, mert jelenleg nem tudom mihez kezdjek.)
A vendéglátás, a mezőgazdaság és a számítástechnika nem az én terepem, maradt a közgáz, amiről semmit sem tudtam. A suli szimpatikus volt, a tanárok is rendesnek tűntek, ezért első helyen az angol előkészítős osztályt jelöltem meg. Szerencsémre pedig felvettek.

A tavalyi évben semmi problémám sem volt. A 18 angol óra mellett egy magyar, két matek és infó órát kaptunk, plusz 5 tesi egy hétre elég monoton folyamatnak bizonyult, de semmi megerőltetőt nem kellett tanulnunk.
A pokol ebben a tanítási évben kezdődött...