2019. november 29., péntek

Feminista lettem?!#?!!4*? - Egy feminista nem jár rózsaszínben (és egyéb hazugságok)

Sziasztok! :)

Mindig foglalkoztatott a téma, hogy valójában mit is jelent nőnek lenni. Mitől nő egy nő? Van-e feltétele annak, hogy nőnek nevezhessem magamat?
Úgy gondolom, ezekre a kérdésekre nincsenek konkrét válaszok, ugyanis ahány ember, annyi szokás és történet. Mindig is lesznek olyanok, akik úgy gondolják majd, hogy a nők kizárólag háziasszonyok lehetnek, hogy mi vagyunk a gyengébbik nem, és hogy minket irányítani kell. Akárhányszor eszembe jut ez a gondolat, elönt a düh, hiszen teljesen nonszensz az egész. Én szerencsésnek mondhatom magamat, mert sosem éreztem úgy, hogy a nemem miatt lenéztek volna, - a környezetemben nem jellemző túlzottan a megkülönböztetés - ám a világon sok helyen még mindig "alsóbbrendűként" tekintenek a nőkre, ami igencsak dühítő.

Először is tisztázzuk a feminizmus fogalmát:
„Olyan politikai eszmerendszer és a hozzá kapcsolódó emberi jogi mozgalmak gyűjtőfogalma, melynek közös célja a nemek közti egyenjogúság politikai, gazdasági, személyes és társadalmi szintű megvalósítása."

Tehát szó sincs arról, hogy a nők felül akarnának kerekedni a férfiakon, vagy hogy a nők jobbak tőlük. Aki feminista, az alapvetően a diszkrimináció ellen küzd, megveti a lealacsonyítást és a negatív megítélést. Ez napjainkban kiterjed a rasszizmusra és az LMBTQ közösségre is, azaz legyen az illető akár nő, akár férfi, rendelkezzen akármilyen bőrszínnel és vallással, legyen akármilyen az identitása, MINDEN EMBERT megilletnek az alapvető jogok és az egyenlő bánásmód.


Persze vannak olyan extrém esetek, amikor nők utálat tárgyaként állítják be a férfitársaikat, megalázzák, és rossz színben tüntetik fel őket. Tulajdonképpen nők bánnak lekicsinylően a férfiakkal, mindenért őket hibáztatják. Sőt, vannak olyanok is, akiket teljesen elragadott a patriarchizmus gondolata, és akár nőtársaiknak is nekirontanak, ha valamelyikük "behódol" a férfiaknak: feszülős ruhát, magassarkút, dekoltázs villantó pólót, vagy épp miniszoknyát vesz fel, ami miatt a "gonosz, perverz, patriarchális férfiak megbámulják". ATYA ÚR ISTEN, HÁT MIT KÉPZEL EZ A RIB@NC? - teszik fel a kérdést a gyakran femináciknak becézett nők a miniszoknyás nőt látván, és rögtön elkönyvelik szegényt, aki csak jól akarja magát érezni a bőrében, és olyan ruhát visel, amilyet AKAR. Ez tökéletes példa azokra, akik túlzásba viszik a dolgot és egy teljesen eltorzított feminista eszmét képviselnek.
Őszintén, nekem ne mondja senki se azt, hogy ha egy nő meglát egy jól öltözött, sármos pasast nem nézi meg. Vagy ha a strandon sétálva szembejön egy szépen kidolgozott testű adonisz, nem csodálja meg. Ugyanmá'.


NA DE MIÉRT IS ÍROK MOST EGY BEJEGYZÉST A FEMINIZMUSRÓL???

2019. október 4., péntek

Megszereztem az alternatív érettségit!

Sziasztok! :)

Szokásomhoz híven jó nagy időcsúszással teljesítek most egy kihívást, amire Ágoston 2018. májusában hívott ki... számoljunk csak: igen, több, mint 16 hónap telt el azóta, igen, ez majdnem fél év(!!!), de no para, itt van, meghoztam, kitöltöttem és remélhetőleg szuperül is vizsgáztam le az alternatív érettségin! :D

Ezt a felkérést már akkor hatalmas megtiszteltetésnek vettem, mert a Felnőtt szemmel blog az egyik kedvencem (volt), sajnos azóta a blog bezárt, de szofisztikált énem boldog, hogy Ágoston gondolatait továbbra is olvashatom a Facebook-oldalán. Szerintem Ti is fontoljátok meg az oldala követését és csekkoljátok az írásait ITT.


Miért tartom Őt az egyik kedvenc cikk írómnak? Mert valóságos rálátása van a társadalmunkra, szeret ironizálni és humort vegyíteni a véleményébe. Olyan problémákkal, témákkal foglalkozik, amik meghatározzák a XXI. századi ember életét, fel meri tenni és meg is meri válaszolni a kérdéseket, továbbá nem riad vissza a tabuktól sem. Ha kell, nekirohan a popkultúra által felmagasztalt sztároknak és celebeknek, akiket seperc alatt darabokra szed és kielemez. Hasonlóképp bánik el tini lányokkal és fiúkkal, szülőkkel, Insta-ladyk hadával és a negatív példaképekkel. Ha ez alapján szimpatikusnak találjátok, olvassátok el a régi bejegyzéseit ITT.

Következzenek a kérdések!

2019. augusztus 31., szombat

5 dolog, amit a 2019-es nyár megtanított

Sziasztok! :)

Elérkezett a nyár vége; az augusztus utolsó napjaiban a diákoknak már szimplán az iskola gondolata is fájdalmat okoz, a tanárok még gyorsan bevásárolnak pár doboz nyugtatót a tanév kezdetéig, a szülők pedig hajukat tépve lesik a nyugtán szereplő jókora összeget, amit tanszerekre költöttek.
Szóval, mindenkinek kurva vidáman telik ez az időszak; bevallom én sem hatalmas ovációval fogok beülni szeptember 2-án az iskolapadba. Ám, annyira mégsem vagyok lelombozva: az idei nyár igencsak szuperül alakult, s jelenleg akkora pozitív töltet uralkodik bennem, hogy kevés dolog tudná lerombolni a jókedvemet (értsd: még a suli rettenetes mivolta sem érdekel túlzottan, pedig előttem az érettségi).


Hála az égnek, a Facebook kezdőlapomat most nem lepte el a "back to school" hype, mert hihetetlenül utálom az ilyen posztokat, videókat, képeket, satöbbi, satöbbi. Na, nem akarok senkit sem megbántani, de személy szerint nem látom értelmét az ilyen témájú haul bejegyzéseknek (főleg amikor 10 évesek villognak a szüleik által beszerzett cuccokkal), a tanulási módszereket bemutató írásoknak/videóknak (mindenkinek más válik be), és úgy ámblokk, maga a "back to school" kifejezéssel ki lehet kergetni a világból, hiszen ki az, aki az augusztus utolsó heteit az iskola rettenetes gondolatával akarja tölteni!? Na, ugye, hogy senki? :D
Én ilyenkor maximum sulis mémekkel/poénokkal akarok szembetalálkozni az Interneten. A napokban a Magamban beszélek blog bloggerinája, Poszáta nevettetett meg a kreatív bejegyzésével, ami a „Vissza a suliba "kedvcsináló", avagy a suli, ahogy a Tumblr előadja VS valóság" címre hallgat; mindenképp lessétek meg IDE kattintva. Továbbá Nasz Dani YouTube csatornáján szoktam derülni az iskolával kapcsolatos paródiáin, ha akartok egy jót röhögni ITT böngésszetek a videói között.

Ezen tényeket ismertetve SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN nem lesznek "vissza a suliba" témájú bejegyzéseim.

De, van valami más, ami miatt most posztot írhatok. Ahogyan az a címből is kiderült, pár hónap elég volt ahhoz, hogy újra-a-valóságos-Tina-legyek-aki-ott-mélyen-legbelül-vagyok, és elinduljak végre a hegyre fel, előre a csúcsra; a hegyre, amit nevezzünk egyéb fogalmak híján életnek (Simon Márton ezt is szépen megfogalmazta a Polaroidokban, amit már enyhén szólva túlfotóztam, lásd az Instagramomat). :D

2019. augusztus 14., szerda

Vicki Grant: 36 kérdés, amitől rád kattantam

Dióhéjban:
Hildy és Paul szöges ellentétei egymásnak, mégis együtt keresik arra a választ, hogy a szerelem vajon megtervezhető-e. Egy pszichológiai kísérlet alá vetik magukat, aminek során 36 kérdést kell feltenniük egymásnak; a nagy talány, hogy a kérdések végén egymásba szeretnek-e?
Hildy mindenre rágörcsöl, érzelmes és eddig minden kapcsolata hatalmas pofára esés volt. Azért jelentkezett a kísérletre, mert érdekli a pszichológia, na meg most talán, TALÁN egy olyan sráccal találja szembe magát, akivel teljességgel megértik egymást. Paul pedig, nos rengeteg titkot rejteget, és elsőre egy hatalmas bunkónak tűnik... nem csoda, hisz azért jelentkezett a kísérletre, mert fizetnek érte; miért is érdekelné őt egy ilyen pszichológiai kutatás!?
Egy fiú és egy lány, egy váratlan találkozás, egy különös véletlen...
Mi sül ki kettejük találkozásából? Megérti majd egymást két teljesen különböző személyiség? És ami a legfontosabb: egymásra kattannak, miután a 36 kérdés végére érnek?

Gondolataim:
Rossz érzés bevallani, de egy szép borítóval és egy ütős címmel le lehet venni a lábamról. Persze, semmit sem szabad a borítója alapján megítélni, de ez a regény most magához vonzott első látásra. :D
Tetszik az egyszerű, mégis csodálatos, rózsaszín külcsín; ahogyan a fiatal pár fogja egymás kezét, és egymásra néznek. Letisztult, mégis érzésekkel teli kép fogad, tehát fantasztikus volt a borítóválasztás.
A cím pedig aztán végképp felkeltette a kíváncsiságomat, hiszen mégis mi lehet az a 36 kérdés, amitől rá lehet kattanni valakire!? (Széljegyzet: a cím magyar fordítása telibe elárulja, mi is lesz a történet vége, de mondjuk egy ifjúsági romantikusnak mi más lehetne a vége, mint happy end?) :D

Túllépve a felszínen egy aranyos kis sztorit kapunk Hildy-ről és Paulról; kikapcsoló, megmosolyogtató és tündérmese szagú történet tárul elénk. Valójában a tipikus rózsaszín ködről, a nagy szerelemről szól, - amiről valljuk be, nem szeretek túlzottan olvasni - most mégis elszórakoztatott, és egészen felkavaró élményt kölcsönzött.

Ez az a könyv, ami mosolyt csal az arcodra az unalmas perceidben, ami kiírtja a benned lévő stresszt és problémákat. Humorával és könnyű szerkezetével a lapok szélsebesen pörögnek a kezeid között, és észre sem veszed, hogy már a regény végére értél. A kötet olyan, mint egy jó beszélgetés: az idő múlása fel sem tűnik, s a cselekmény magába szippant.
Ha egyetlen kifejezéssel kéne jellemeznem Vicki Grant írását, akkor az a TÚL-ÉDES-HOGY-IGAZ-LEGYEN lenne.

Hogyha ezt a kötetet hónapokkal ezelőtt olvastam volna, akkor valószínűleg nevetve csaptam volna össze a közepénél, ezt gondolva: „- Két idegen nem szerethet egymásba pár kérdés alapján; ilyen érzelmeket képtelenség produkálni ilyen rövid idő alatt." De nem hónapokkal ezelőtt olvastam, hanem MOST, és furcsa bevallanom, de ez a jelenség lehetséges.
Szokás mondani, hogy semmi sem történik véletlenül, nos ez a regény sem véletlenül akadt a kezeim közé, pont jókor.
Ironikus, hogy ilyen érzelmes könyvek mindig olyan hangulatomban/élethelyzetemben találnak rám, amikor nagy változások zajlanak le bennem... ezért lassan kezdem úgy érezni, mintha én magam is egy könyvben élnék, és valaki kívülről irányítaná a szálakat. (Nyugi, nincs üldözési mániám, csupán az agyamra mentek a romantikus sztorik. :D)

2019. július 10., szerda

Adjon az Ég Tankcsapdát + színház ajánlót! #VéNégy #Fesztivál

Sziasztok! :D

Múlt héten rendezték még Vácott a VéNégy Fesztivált, ami széles körben vonzza a bulizni és művelődni vágyókat. A program keretein belül számos hazai és külföldi előadó is megfordul a színpadon; az idei évben fellépett többek között a Margaret Island, a The Fruitcakes, az Intim torna illegál, a Tankcsapda, a Vad Fruttik, az I Love You Honey Bunny, a Follow the flow, és még sokan mások. Mindemellett színpadra léptek kortárs színészek, és lehetőség volt még arra is, hogy betekintést nyerjünk egy-egy színművész gondolataiba az erre a célra megszervezett beszélgetések, interjúk során.


A váci Duna-part festői hely: mindig is szívesen töltöttem ott a szabadidőmet, de sosem hittem volna, hogy egy fesztiválnak is tökéletes otthont tud kölcsönözni. A szervezők kitettek magukért, hiszen káprázatosan át tudták alakítani a szeretett, nyugis Duna-partunkat egy színekkel teli partihelyszínné. Kicsit olyan volt, mintha egy teljesen másik városban tomboltam volna a dübörgő basszusra; ám realizálva, hogy bizony ebben a mindennapi kisvárosban történik velem mindez, hatalmasat dobbant a szívem: lehet itt még fergetegeset alkotni. :)
Sajnos nem volt lehetőségem az egész fesztiválon részt venni, viszont hatalmas öröm számomra, hogy legalább 2 előadásra eljutottam; és egyikben sem csalódtam, sőt! Fantasztikus élményekkel gazdagodtam! ;)

2019. július 3., szerda

Egy könyv a szorongásról // John Green: Teknősök végtelen sora

Dióhéjban: Aza Holmes legjobb barátnőjével, Daisy-vel az eltűnt milliárdos, Russel Pickett után kezd nyomozni, miután megtudják, hogy jelentős pénzjutalomban részesül a nyomravezető. Még szerencse, hogy Pickett fia, Davis Aza régi ismerőse, így a két barátnő bátorkodik meglátogatni a srácot, hátha elárul pár fontos információt az apja eltűnésével kapcsolatban. Ám, mint azt John Greentől megszokhattuk, semmi sem alakul úgy, ahogyan kellene.
A nyomozás mellett hangsúlyt kap Aza élete, s életének legnehezebb alkotója: súlyos szorongással küzd. A gondolatai spirálként csavarodnak elméjében, kényszerképzetei maga alá temetik, és úgy érzi, az életét nem ő irányítja, hanem a vissza-visszatérő mániákus és gyötrő gondolatfoszlányai. Betekintést nyerünk a lány mindennapjaiba; végigkövethetjük, hogy hogyan próbál normális gimis életet élni, miként talál rá az első szerelem, és hogyan próbálja meg leküzdeni a legnagyobb ellenségét - önmagát.

Gondolataim: A könyv fülszövege kissé félrevezető lehet, ugyanis teljesen más hangvételű és témájú a történet, mint ahogyan azt az ismertető szöveg elénk tárja. Az eltűnt milliárdos utáni nyomozás hangyafalatnyi szerepet tölt be, mondhatni a detektíveskedés csupán a cselekmény beindítására szolgál; az eltűnt Russel Pickett ügye hol feltűnik, hol feledésbe merül a történet során.

Szóval még véletlenül se gondolja azt senki, hogy ez egy krimi, ahol az Olvasó izgatottan elemzi a nyomokat, mert nem az! :D
(Bár, az író kicsit poénosra vette a figurát, mivel Aza vezetékneve Holmes lett, ami nyilvános utalás a krimitörténelem egyik legikonikusabb alakjára: Sherlock Holmes-ra. Na hát, ki gondolta volna? :D)


Tehát ne egy eget rengető, izgalmakkal teli bűnügyi remekművet várjunk, mert a regény egy fiatal lány pszichés betegségéről, kényszercselekvéseiről, és fóbiáiról szól.
Mindebből kifolyólag lélektani könyvről beszélünk, ami fantasztikusan ábrázolja a lelkileg sérült lány vívódását és önmarcangolását. Valós képet kaphatunk egy szorongó ember mindennapjairól, emellett Aza történetét megismerve átélhetjük magunk is, milyen csöppnyi problémák jelenthetnek hatalmas gondot egy szorongással küzdő személynek. Ráadásul, ha mi magunk is ismerjük a szorongás fogalmát, és a saját bőrünkön tapasztaltuk/tapasztaljuk a helyzet szörnyű mivoltát, akkor talán a segítségünkre is lehet John Green alkotása; és ha nem is segít, legalább jól észbe véssük: nem vagyunk egyedül.

A lélektani regényekről általában:

Manapság egyre több lélektani írás kerül a könyvesboltok polcaira, amik nagy százalékban az ifjúságnak szólnak. Ez a jelenség pár évtizede még tán furcsának tűnhetett, de véleményem szerint mára már nem meglepő, hogy a fiatalokhoz rengeteg olyan könyv íródik, ami bizony valamilyen pszichés betegséget dolgoz fel.
Elég csak körülnézni az utcán, vagy épp az Interneten, és rájöhetünk, hogy a lelki nehézségekkel küzdő tízen-huszonévesek száma SOK. Jellemzően ilyenkor jön a hegyi beszéd az idősebb generációktól: "Bezzeg, amikor mi voltunk fiatalok, nem voltak olyasmi problémáink, mint a maiaknak...". Igen, ez tény: a mostani szülők, nagyszülők teljesen máshogy nőttek fel. Nekik is volt elég gondjuk: háború, forradalom, masszív politikai elnyomás, éhínség, nélkülözés és még sorolhatnám. Ők is megszenvedték a saját problémáikat, ám ne suhanjunk el azon negatívumok mellett, amelyek ma számtalan gyerek és tinédzser életében megtalálhatók (amelyek évtizedekkel ezelőtt nem léteztek, vagy ritkán fordultak elő a mindennapokban):
fiatalkori súlyos megbetegedések, mint rák, gyulladásos-, autoimmun betegségek, csontproblémák (sajnos ezek egyre gyakoribbak); a szülők csökkenő figyelme és az együtt töltött, minőségi idő hiánya; a szülők csúnya, hirtelennek tűnő válása; a médiában bemutatott normák idealizálása a társadalom által; otthoni-, iskolai bántalmazások; elszigeteltség a valós emberi kapcsolatoktól az online világ miatt; negatív példaképek megjelenítése, amit a fiatalok naivan követnek; beilleszkedési problémák eltérő egyéniség és életszemlélet miatt; a lenézés, rosszindulat (bullying) és még sok minden más, a listát tömérdek tényezővel bővíthetném még.
Egy szó, mint száz: más világot élünk. Minden változik, s ezzel együtt a fiatalok mindennapjai is: másféle problémákkal kell megküzdenünk, mint anno a felmenőinknek. Továbbá azt is figyelembe kell vennünk, hogy az egész társadalomnak formálódott át teljesen az életvitele a XXI. századra, így tulajdonképpen mindenkinek újabb és újabb gondforrásai keletkeztek.
*ennyi-lett-volna-a-társadalommal-kapcsolatos-filozofálgatásom* :D
Visszakanyarodva a lélektani regényekhez: nem véletlenül kerül ki tömérdek mennyiségű, ilyen témát körbejáró regény a nyomdából. Ezekre a könyvekre SZÜKSÉG VAN; számtalan helyzetben tudnak segítséget nyújtani, mi több szívesen is olvassák/olvassuk őket. (Én speciel legfőképpen akkor, ha egy John Green tollából származó történetről van szó.)

2019. június 23., vasárnap

Kibeszéltek a suli WC-jében!!44!! #OMG

Helóheló! :D

El sem hiszitek, mennyire jó újra a billentyűzeten járatni az ujjaimat; mennyire, de mennyire sok gondolat cikázik a fejemben, amik legszívesebben lávaként ömlenének ki belőlem. És bár nem mondanám eseménydúsnak a jelenlegi életszakaszomat, az egyszer biztos, hogy rengeteg érzés kavarog bennem. De mindent csak szép sorjában...

Figyelem! A bejegyzés helyenként obszcén, trágár megnyilvánulásokat tartalmaz; fogalmazzunk úgy, hogy a káromkodás kissé szabadjára lett engedve. Tehát kirakom a 18+ karikát, mert nem "családbarát" tartalom... csak az olvassa, aki papíron felnőtté lett nyilvánítva, na meg persze, akinek nem sérti a jóérzését pár csúnya szó. Mindenki a saját felelősségére görgessen tovább! Kösziköszi! :D


A bejegyzés címe elég sokatmondó: nos, igen; kibeszéltek a mosdóban. Ez most olyan, mint amikor a tipikus amerikai tinidrámákban kibeszélik a csajt a WC-ben, annyi különbséggel, hogy teljesen máshogy érzem magamat, mint ahogyan a film főszereplői általánosságban. Jó, jó... nem olyan helyzetről van szó, mint például a The Duff című filmben, amiben a bullying a fő koncepció, ám attól még nem a legjobb érzés magadról visszahallani dolgokat főleg úgy, hogy a mosdóban mindenki más is hallja.
Nem voltam szomorú és nem is törtem ki zokogásban a történtek után. Amit éreztem/érzek, az a düh és a csalódottság, hiszen olyan emberek beszéltek ki, akikkel jókat tudok beszélgetni, akiket barátaimnak gondoltam. Ezt pedig NEM nevezném barátságnak, ha engem kérdeztek.
Aki régebb óta követ tudhatja, hogy az őszinteséget, az egyenességet nagyon fontosnak tartom; ha  valaki úgy érzi, valami gond van, ha a nézőpontjaink ütik egymást, ha VAN ÉPÍTŐ JELLEGŰ KRITIKÁJA azt mondja meg a szemembe, mintsem mástól halljam vissza. Legalábbis szerintem itt kezdődik egy emberi kapcsolat. Ha viszont fél felszínre hozni a meglátásait és észrevételeit, akkor inkább tartsa magában, írja bele a naplójába, vagy bánom is én, de ne így kelljen már megtudnia az embernek. Bár, öröm az ürömben, hogy ebből az esetből is tanulhattam: nem minden arany, ami fénylik. Tehát, lehet egy barátság jó, ami hónapokig, évekig is szépnek és egésznek tűnik, aztán rájössz, hogy ennyit ért a barátságod. Ennyit. Ennyit baszki, a füled hallatára kibeszélnek, amíg Te éppen nyugiban végeznéd a dolgodat.
Az egyik pillanatban még melengető napsütés és hófehér bárányfelhők vesznek körül Téged, majd az elsöprő vihar véget vet a mókának és egy heves zuhataggal elmos mindent, amit szépnek gondoltál.

2019. február 13., szerda

7 dolog, amiről a Szent Johanna Gimi hazudik

Sziasztok!

(SzJG fanok! Csak hogy tisztázzuk, ez nem egy gyűlölködő bejegyzés lesz! Béke van.)

A 2000 körül született fiatal lányok (és néhány fiú) körében a Szent Johanna Gimi szinte kötelezőnek számított, mindenki olvasta, rengetegen imádták és imádják most is. Ez a sorozat volt a fiatal tinik bibliája, ha valaki azt mondta, Cortez, mind jól tudtuk, kiről is van szó.
2010-ben berobbant Rentai Reni ikonikus naplója a gimis éveiről, amit a felső tagozatosoktól kezdve a gimiseken át, még a felnőttek is a kezükbe vettek. Egyszóval mindenki oda volt, meg vissza.
És én tudjátok mit mondtam? „- Nem fogom olvasni, mert mindenki ezt olvassa. Túl nagy a hype körülötte, biztos csak azért olvassák, mert valaki elkezdte és divat lett."
Aztán pár hónap múlva mégis elkezdtem olvasni és mondjuk rá, hogy fan lettem. Leginkább a humora miatt fogott meg, na meg egy általános iskolás tökre kíváncsi, milyen a gimi meg a szerelem stb. Na, igen jó a humora, ezt mai napig így látom, de azóta átéltem pár dolgot... 6 év alatt tapasztal az ember, új meglátásai lesznek, és amikor visszatekint arra, mit szeretett 13-14 évesen, hát lehet körberöhögi az akkori önmagát.

Én sem tettem másként és pár napja összegyűjtöttem azokat a dolgokat, amikről az SzJG hazudik. Nem is pontosan a hazugsággal definiálnám ezt, inkább mondjuk úgy, hogy olyan sztereotípiákat állít, amikkel nem értek egyet.


Minden történetnek megvannak a maga hibái, így ez nem egy, a könyv fikázására íródott bejegyzés! Csupán a saját gondolataimat, észrevételeimet szeretném megosztani Veletek, kérlek ne sértésnek vegyétek. Elfogadom a könyvsorozat sikerét, látom benne a sok pozitívumot, ám most a negatív oldalára is szeretnék rávilágítani. Tudjátok, ízlések és pofonok - a SzJG sem lehet mindenki kedvence. ;)

Nézzük is, milyen dolgok szúrnak szemet 6 évvel a SzJG fanságom után, középiskolásként, úgy, hogy kapcsolatban vagyok! :D

2019. január 5., szombat

Újévi Shitpost - avagy mit NEM fogadok meg idén!?

Sziasztok!

Eljött egy újabb év, itt van 2019... tömkelegével bombáznak minket a Facebookon, Instán, Twitteren, blogokon, YouTube-on, stb., hogy ki mit fogad meg erre az új esztendőre, mit tanult az elmúlt év során blablabla. Szóóóóval egymás után érkeznek az újabb és újabb fogadalmak és tapasztalatok sora, mindenki évlezáró bejegyzéseket ír, nagyszabású terveket sző, én meg csak úgy átléptem egyik évből a másikba, koccintottam és húztam is aludni.
Na, nem azt mondom, hogy ezek a posztok rosszak, - több közülük érdekes és mosolyt fakasztó - de legtöbbször a fogadalmak elvesznek a nagy semmiben. Legalábbis az én esetemben semmi sem szokott úgy alakulni, ahogy azt elterveztem.

2019 újévi fogadalmaim száma: 0
2019 újévi nagy terveim száma: 0


A 2017-et lezárva írtam egy blogbejegyzést arról, mik voltak a meghatározó pillanataim, melyek voltak a kedvenc könyveim, és mit tervezek elolvasni 2018-ban. Természetesen a tervek füstbe mentek, ahogyan anno Petőfié is.
Mindazt, amit elterveztem és elképzeltem 2018-ról, az teljességgel meghiúsult. Amilyen energikus voltam 2017-ben, úgy annyira éreztem magamat leeresztve 2018 év elején és onnantól kezdve a hullámvasút csak száguldott velem, ami a mai napig meg sem áll. Minden meghiúsult tervem ellenére egy különleges évet tudhatok magam mögött.

2019. január 3., csütörtök

Katherine Paterson - Híd Terabithia földjére

Dióhéjban: Jess Aarons csak egy átlagos ötödikes fiú, aki mégis kitűnik valamivel a társai
közül: fantáziája túlszárnyal minden képzeletet. Jess szíve szerint minden idejét egy lap fölé hajolva töltené, betöltve az ürességet elméje absztrakt és lenyűgöző teremtményeivel. És éppen a tehetsége, földöntúli képzelőereje miatt rekesztik ki kortársai. Ám, egy napon egy különös lány, Leslie Burke költözik a városba; s mivel Leslie egy igazi álmodozó személyiség, hamar összebarátkoznak Jess-szel. A két fiatal szoros barátságot köt és együtt megalapítják Terabithia földjét. De a sok varázslatos pillanat ellenére, ez nem egy tündérmese.

Gondolataim a könyvről:
Nem olyan rég, mintegy csoda folytán eszembe jutott ez a történet. Talán 7-8 éves lehettem, amikor láttam a filmadaptációját, viszont akkor nem értettem a cselekményét.
Elhatároztam, hogy beszerzem a regényt a könyvtárból, mert kíváncsi vagyok erre a sztorira: valamiért muszáj vagyok elolvasni ezt a könyvet, valamiért akaratlanul is beférkőzött az elmémbe Terabithia földjének gondolata. Ezért tehát a kezembe vettem a 150 oldalas kis könyvecskét, és csak faltam az oldalait. Mikor a végére értem, magam is Terabithia földjén éreztem magamat.

Őszintén meglepett a mű rövidsége, bevallom hosszabb kötetre számítottam, és valójában olvastam volna tovább is a könyvet. Az írónő könnyed, mégis színes szóhasználata tette lehetővé, hogy az oldalakat szélsebesebben lapozzam, és a történet minden egyes varázslatos mozzanatát átéljem.