Látogatás a budapesti Sziklakórházba

Osztályunk azon tanakodott, hogy mégis hová kéne ellátogatnunk a második kirándulásunk alkalmával. A paintball után egy kicsit pihentetőbb utazást szerettünk volna, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a Sziklakórház Atombunker Múzeum mellett döntöttünk. Mivel még nem jártam arrafelé, és nem is igazán hallottam róla, kíváncsian vártam, mégis milyen élményekkel fogok gazdagodni.

Nos, meg kell mondjam, a tárlatvezetés nagyszerű és egyben megrettentő is volt.

Budapestre vonattal érkeztünk; a reggeli órában jól is esett az ülésbe süppedve olvasni és zenét hallgatni a hosszú séta előtt. A pályaudvaron mindig megcsap a nagyvárosi szellő, az emberek sietnek és intézik az ügyeiket. Az utcán, az aluljáróban, és a villamoson is emberek mindenhol; hiszen a pesti élet sosem áll meg.

Az Utcakép egy 2014-es felvétele.

Budán nyugodtabbá vált a séta, a környék igazán csendes. Utunk során a Bugát lépcsőt is meg kellett másznunk, ami festői környezetében gyönyörű, és még az izomzatnak is jót tesz. 😊

Sajnos nem készítettem róla képet, de az Utcakép felvételén is remek látványt nyújt.

Mire odaértünk a Sziklakórházhoz, csak egy kis árnyékra vágytunk, hiszen az időjárás már a nyár felé fordul, ezért a tűző naptól igazán perzselt a bőrünk. Enyhülést hozott az Atombunker hűvös levegője, egészen az első kiállítóteremig, ahol szembe találhattuk magunkat egy sebesült ellátásával. Igaz, csak viaszfigurák "játsszák el" a jelenetet, de az arcok úgy vannak elkészítve, hogy azok hihető érzelmeket tükröznek. Én egészen ideáig nem is tudtam, hogy ezen a helyen a II. világháború és az '56-os forradalom idején megsebesült embereket ápolták.

A kiállított jelenetek, viaszfigurák, és az idegenvezető információi eddig egy számomra ismeretlen helyzetet mutattak be.
(A hely belterében sajnos nem lehetett fotózni, így képekkel nem szolgálhatok.)

A könyvmoly és a paintball története

A pénteki napon részt vettem életem első paintball játékán. Kicsit enyhe kifejezés a játék szó erre a cselekvésre, hiszen durva sérüléseket szerezhetünk, és teljesen ki is merülhetünk általa. Hogy pontosabban fogalmazzak, osztálytársaimmal tényleg így utaztunk hazafelé; tele lila foltokkal és bágyadt tekintettel.

Reggel 8 órakor már a vasútállomáson toporogtam még kissé álmosan, de izgalommal teli vágyakozással, hogy induljunk már el végre a paintball pályára. Osztályunk tagjai lassan szállingóztak be a pályaudvarra. Mindenki kivárta a jegypénztárhoz a sort, és még utoljára megkérdezte a másiktól, hogy mégis mi a neve a településnek, ahova igyekszünk. Nos, én sem voltam kivétel, hiszen életemben nem hallottam még a térségről. (Ahhoz képest, hogy elég közel élek hozzá.)

8:37-kor elindult velünk a vonat. Szerencsére jó helyet kaptunk, és az egyórás út alatt lehetőség volt az olvasásra. A négyes ülésben (ahol ültünk) mind zenét hallgatva zártuk ki a jármű neszeit, és közülünk hárman olvastunk is. Végre el tudtam kezdeni Tamara Webber: Easy – Egyszeregy című kötetét. Tehát álomittasan és az olvasásba beletemetkezve utaztam a vonaton egy órán keresztül, amíg meg nem érkeztünk a célhelyre. Egy kb. 10 perces séta után megpillantottuk a paintball-t hirdető táblát, besétáltunk a raktárhoz és ott már vártak minket a szervezők.

A raktárhelyiség, ahol a védőfelszerelést és a fegyvert kaptuk, egy teljesen átlagos raktár kinézetű tér volt; pár meggyötört kanapé, egy elkülönített kisebb szoba a kellékeknek, két öltöző és egy mosdó helyezkedett el benne.

Látszott, hogy a berendezés megjelenésében a minimumra törekedtek, de aki ilyen programot választ magának, az ne várjon luxust. Az egésznek a hangulatát pont az adja meg, hogy a kényelemtől egy távol eső főnévvel lehet körül írni mindezt: adrenalin. Miután felvettem a védőruhát és megkaptam a puskámat elöntött az izgatottság és az adrenalin, hogy most majd rejtekből kell lőnöm másokra, és vigyáznom arra, nehogy engem találjanak el.

A játék előtt elmondták az instrukciókat: a pályán sose vegyük le a sisakot, a fegyvert hogyan tartsuk, a test melyik részén érvényes a találat, és így tovább. Kicsit gyorstalpaló volt, személy szerint részletesebben elmagyaráztam volna mit hogyan, de ők tudják. Lehet, hogy nekik mi voltunk a sokadik csoport, akiket elláttak intelmekkel, de közülünk sokaknak ez volt az első ilyen alkalma.

Én, és az 5x nagyobb védőruha.

Felfegyverkezve, tetőtől talpig védve, osztályunk két csapatra oszlott és elfoglaltuk a helyünket. Elsőként egy szabadtéri füves pályán, autógumik és kábeldobok mögül ki-kitekintve küzdöttünk egymás ellen. Energikus és még kissé visszafogott játszma volt, de bemelegítésnek épp elégnek bizonyult. Az nyert, akinek kürtszóra több sértetlen embere maradt fenn a pályán. Nos, én pont ezek közé a töltelékemberekhez tartoztam, mivel alacsony termetem miatt könnyen rejtőzködtem. Igaz, nem találtam el senkit, de a csapatom tagjaként hozzátettem a végső nyereséghez.  😊

Én, az iskola első :D

Iskolánk minden évben, saját keretei között megszervezi tanulmányi versenyeit. Idén sem történt másképp, és év elején úgy gondoltam, egye fene, most benevezek az összes olyan versenyre, amin van esélyem továbbjutni/dobogóssá válni. Természetesen a lényeg az volt, hogy az adott tantárgyakból kapjak egy 5-öst, ezzel javítva az átlagomat. 😄 ...de végső soron nem pont az történt, amire számítottam.