Megszereztem az alternatív érettségit!

Sziasztok! :)

Szokásomhoz híven jó nagy időcsúszással teljesítek most egy kihívást, amire Ágoston 2018. májusában hívott ki... számoljunk csak: igen, több, mint 16 hónap telt el azóta, igen, ez majdnem fél év(!!!), de no para, itt van, meghoztam, kitöltöttem és remélhetőleg szuperül is vizsgáztam le az alternatív érettségin! :D

Ezt a felkérést már akkor hatalmas megtiszteltetésnek vettem, mert a Felnőtt szemmel blog az egyik kedvencem (volt), sajnos azóta a blog bezárt, de szofisztikált énem boldog, hogy Ágoston gondolatait továbbra is olvashatom a Facebook-oldalán. Szerintem Ti is fontoljátok meg az oldala követését és csekkoljátok az írásait ITT.

Miért tartom Őt az egyik kedvenc cikk írómnak? Mert valóságos rálátása van a társadalmunkra, szeret ironizálni és humort vegyíteni a véleményébe. Olyan problémákkal, témákkal foglalkozik, amik meghatározzák a XXI. századi ember életét, fel meri tenni és meg is meri válaszolni a kérdéseket, továbbá nem riad vissza a tabuktól sem. Ha kell, nekirohan a popkultúra által felmagasztalt sztároknak és celebeknek, akiket seperc alatt darabokra szed és kielemez. Hasonlóképp bánik el tini lányokkal és fiúkkal, szülőkkel, Insta-ladyk hadával és a negatív példaképekkel. Ha ez alapján szimpatikusnak találjátok, olvassátok el a régi bejegyzéseit ITT.

Következzenek a kérdések!

Egy könyv a szorongásról // John Green: Teknősök végtelen sora

Dióhéjban: Aza Holmes legjobb barátnőjével, Daisy-vel az eltűnt milliárdos, Russel Pickett után kezd nyomozni, miután megtudják, hogy jelentős pénzjutalomban részesül a nyomravezető. Még szerencse, hogy Pickett fia, Davis Aza régi ismerőse, így a két barátnő bátorkodik meglátogatni a srácot, hátha elárul pár fontos információt az apja eltűnésével kapcsolatban. Ám, mint azt John Greentől megszokhattuk, semmi sem alakul úgy, ahogyan kellene.

A nyomozás mellett hangsúlyt kap Aza élete, s életének legnehezebb alkotója: súlyos szorongással küzd. A gondolatai spirálként csavarodnak elméjében, kényszerképzetei maga alá temetik, és úgy érzi, az életét nem ő irányítja, hanem a vissza-visszatérő mániákus és gyötrő gondolatfoszlányai. Betekintést nyerünk a lány mindennapjaiba; végigkövethetjük, hogy hogyan próbál normális gimis életet élni, miként talál rá az első szerelem, és hogyan próbálja meg leküzdeni a legnagyobb ellenségét - önmagát.

Gondolataim: A könyv fülszövege kissé félrevezető lehet, ugyanis teljesen más hangvételű és témájú a történet, mint ahogyan azt az ismertető szöveg elénk tárja. Az eltűnt milliárdos utáni nyomozás hangyafalatnyi szerepet tölt be, mondhatni a detektíveskedés csupán a cselekmény beindítására szolgál; az eltűnt Russel Pickett ügye hol feltűnik, hol feledésbe merül a történet során.

Szóval még véletlenül se gondolja azt senki, hogy ez egy krimi, ahol az Olvasó izgatottan elemzi a nyomokat, mert nem az! :D

(Bár, az író kicsit poénosra vette a figurát, mivel Aza vezetékneve Holmes lett, ami nyilvános utalás a krimitörténelem egyik legikonikusabb alakjára: Sherlock Holmes-ra. Na hát, ki gondolta volna? :D)

Tehát ne egy eget rengető, izgalmakkal teli bűnügyi remekművet várjunk, mert a regény egy fiatal lány pszichés betegségéről, kényszercselekvéseiről, és fóbiáiról szól.

Mindebből kifolyólag lélektani könyvről beszélünk, ami fantasztikusan ábrázolja a lelkileg sérült lány vívódását és önmarcangolását. Valós képet kaphatunk egy szorongó ember mindennapjairól, emellett Aza történetét megismerve átélhetjük magunk is, milyen csöppnyi problémák jelenthetnek hatalmas gondot egy szorongással küzdő személynek. Ráadásul, ha mi magunk is ismerjük a szorongás fogalmát, és a saját bőrünkön tapasztaltuk/tapasztaljuk a helyzet szörnyű mivoltát, akkor talán a segítségünkre is lehet John Green alkotása; és ha nem is segít, legalább jól észbe véssük: nem vagyunk egyedül.

A lélektani regényekről általában:

Manapság egyre több lélektani írás kerül a könyvesboltok polcaira, amik nagy százalékban az ifjúságnak szólnak. Ez a jelenség pár évtizede még tán furcsának tűnhetett, de véleményem szerint mára már nem meglepő, hogy a fiatalokhoz rengeteg olyan könyv íródik, ami bizony valamilyen pszichés betegséget dolgoz fel.

Elég csak körülnézni az utcán, vagy épp az Interneten, és rájöhetünk, hogy a lelki nehézségekkel küzdő tízen-huszonévesek száma SOK. Jellemzően ilyenkor jön a hegyi beszéd az idősebb generációktól: "Bezzeg, amikor mi voltunk fiatalok, nem voltak olyasmi problémáink, mint a maiaknak...". Igen, ez tény: a mostani szülők, nagyszülők teljesen máshogy nőttek fel. Nekik is volt elég gondjuk: háború, forradalom, masszív politikai elnyomás, éhínség, nélkülözés és még sorolhatnám. Ők is megszenvedték a saját problémáikat, ám ne suhanjunk el azon negatívumok mellett, amelyek ma számtalan gyerek és tinédzser életében megtalálhatók (amelyek évtizedekkel ezelőtt nem léteztek, vagy ritkán fordultak elő a mindennapokban):

fiatalkori súlyos megbetegedések, mint rák, gyulladásos-, autoimmun betegségek, csontproblémák (sajnos ezek egyre gyakoribbak); a szülők csökkenő figyelme és az együtt töltött, minőségi idő hiánya; a szülők csúnya, hirtelennek tűnő válása; a médiában bemutatott normák idealizálása a társadalom által; otthoni-, iskolai bántalmazások; elszigeteltség a valós emberi kapcsolatoktól az online világ miatt; negatív példaképek megjelenítése, amit a fiatalok naivan követnek; beilleszkedési problémák eltérő egyéniség és életszemlélet miatt; a lenézés, rosszindulat (bullying) és még sok minden más, a listát tömérdek tényezővel bővíthetném még.

Egy szó, mint száz: más világot élünk. Minden változik, s ezzel együtt a fiatalok mindennapjai is: másféle problémákkal kell megküzdenünk, mint anno a felmenőinknek. Továbbá azt is figyelembe kell vennünk, hogy az egész társadalomnak formálódott át teljesen az életvitele a XXI. századra, így tulajdonképpen mindenkinek újabb és újabb gondforrásai keletkeztek.
*ennyi-lett-volna-a-társadalommal-kapcsolatos-filozofálgatásom* :D

Visszakanyarodva a lélektani regényekhez: nem véletlenül kerül ki tömérdek mennyiségű, ilyen témát körbejáró regény a nyomdából. Ezekre a könyvekre SZÜKSÉG VAN; számtalan helyzetben tudnak segítséget nyújtani, mi több szívesen is olvassák/olvassuk őket. (Én speciel legfőképpen akkor, ha egy John Green tollából származó történetről van szó.)

Kibeszéltek a suli WC-jében!!44!! #OMG

Helóheló! :D

El sem hiszitek, mennyire jó újra a billentyűzeten járatni az ujjaimat; mennyire, de mennyire sok gondolat cikázik a fejemben, amik legszívesebben lávaként ömlenének ki belőlem. És bár nem mondanám eseménydúsnak a jelenlegi életszakaszomat, az egyszer biztos, hogy rengeteg érzés kavarog bennem. De mindent csak szép sorjában...

Figyelem! A bejegyzés helyenként obszcén, trágár megnyilvánulásokat tartalmaz; fogalmazzunk úgy, hogy a káromkodás kissé szabadjára lett engedve. Tehát kirakom a 18+ karikát, mert nem "családbarát" tartalom... csak az olvassa, aki papíron felnőtté lett nyilvánítva, na meg persze, akinek nem sérti a jóérzését pár csúnya szó. Mindenki a saját felelősségére görgessen tovább! Kösziköszi! :D

A bejegyzés címe elég sokatmondó: nos, igen; kibeszéltek a mosdóban. Ez most olyan, mint amikor a tipikus amerikai tinidrámákban kibeszélik a csajt a WC-ben, annyi különbséggel, hogy teljesen máshogy érzem magamat, mint ahogyan a film főszereplői általánosságban. Jó, jó... nem olyan helyzetről van szó, mint például a The Duff című filmben, amiben a bullying a fő koncepció, ám attól még nem a legjobb érzés magadról visszahallani dolgokat főleg úgy, hogy a mosdóban mindenki más is hallja.
Nem voltam szomorú és nem is törtem ki zokogásban a történtek után. Amit éreztem/érzek, az a düh és a csalódottság, hiszen olyan emberek beszéltek ki, akikkel jókat tudok beszélgetni, akiket barátaimnak gondoltam. Ezt pedig NEM nevezném barátságnak, ha engem kérdeztek.
Aki régebb óta követ tudhatja, hogy az őszinteséget, az egyenességet nagyon fontosnak tartom; ha  valaki úgy érzi, valami gond van, ha a nézőpontjaink ütik egymást, ha VAN ÉPÍTŐ JELLEGŰ KRITIKÁJA azt mondja meg a szemembe, mintsem mástól halljam vissza. Legalábbis szerintem itt kezdődik egy emberi kapcsolat. Ha viszont fél felszínre hozni a meglátásait és észrevételeit, akkor inkább tartsa magában, írja bele a naplójába, vagy bánom is én, de ne így kelljen már megtudnia az embernek. Bár, öröm az ürömben, hogy ebből az esetből is tanulhattam: nem minden arany, ami fénylik. Tehát, lehet egy barátság jó, ami hónapokig, évekig is szépnek és egésznek tűnik, aztán rájössz, hogy ennyit ért a barátságod. Ennyit. Ennyit baszki, a füled hallatára kibeszélnek, amíg Te éppen nyugiban végeznéd a dolgodat.
Az egyik pillanatban még melengető napsütés és hófehér bárányfelhők vesznek körül Téged, majd az elsöprő vihar véget vet a mókának és egy heves zuhataggal elmos mindent, amit szépnek gondoltál.

Katherine Paterson - Híd Terabithia földjére

Dióhéjban: Jess Aarons csak egy átlagos ötödikes fiú, aki mégis kitűnik valamivel a társai
közül: fantáziája túlszárnyal minden képzeletet. Jess szíve szerint minden idejét egy lap fölé hajolva töltené, betöltve az ürességet elméje absztrakt és lenyűgöző teremtményeivel. És éppen a tehetsége, földöntúli képzelőereje miatt rekesztik ki kortársai. Ám, egy napon egy különös lány, Leslie Burke költözik a városba; s mivel Leslie egy igazi álmodozó személyiség, hamar összebarátkoznak Jess-szel. A két fiatal szoros barátságot köt és együtt megalapítják Terabithia földjét. De a sok varázslatos pillanat ellenére, ez nem egy tündérmese.

Gondolataim a könyvről:
Nem olyan rég, mintegy csoda folytán eszembe jutott ez a történet. Talán 7-8 éves lehettem, amikor láttam a filmadaptációját, viszont akkor nem értettem a cselekményét.
Elhatároztam, hogy beszerzem a regényt a könyvtárból, mert kíváncsi vagyok erre a sztorira: valamiért muszáj vagyok elolvasni ezt a könyvet, valamiért akaratlanul is beférkőzött az elmémbe Terabithia földjének gondolata. Ezért tehát a kezembe vettem a 150 oldalas kis könyvecskét, és csak faltam az oldalait. Mikor a végére értem, magam is Terabithia földjén éreztem magamat.

Őszintén meglepett a mű rövidsége, bevallom hosszabb kötetre számítottam, és valójában olvastam volna tovább is a könyvet. Az írónő könnyed, mégis színes szóhasználata tette lehetővé, hogy az oldalakat szélsebesebben lapozzam, és a történet minden egyes varázslatos mozzanatát átéljem.

Benjamin Alire Sáenz - Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Dióhéjban: Aristotle, vagy ahogyan a becenevén hívják: Ari egy gátlásokkal teli fiatal fiú. Magányos, nem találja a helyét, nem érzi magát jól a kortársai körében. Mígnem egy napon találkozik Dante-val, aki Ari ellentéte: vagány és belevaló, könnyen társalog bárkivel, na meg életvidám a nap minden egyes percében. A két fiú hamar barátságot köt és lassacskán megismerik egymás titkait, mély érzelmi beszélgetésekbe elegyednek. Olyan témákat járnak körbe, mint a barátkozás, a szülők, a magány és szomorúság, a szabadság, vagy épp a szerelem.
Ez a történet két kamaszról szól, akiknek köteléke különleges és elgondolkodtató.

Gondolataim:
Egyre jobban szeretem azokat a történeteket, amik merengősek: mikor egy könyv kapcsán nem az események tartanak fogva, hanem a különböző eszmék, problémák és tapasztalatok, amiket a szereplők élnek/éreznek át. Ilyenkor rengeteg dolog felötlik bennem, elgondolkodom az egyes témákon, amik megjelennek a regényben.
       Mint a legutóbb olvasott merengős könyvem, ez a történet is tartogatott némi meglepetést, ugyanis lány létemre egy fiú bőrébe bújhattam. Ám, teljesen más volt a tematikája és érzelmi világa, mint Matthew Quick: Boy 21 című könyve. (Az értékelésemet ITT olvashatjátok róla.)

Alapvetően a regény címe is megragadó: két filozófus, akik a világmindenség titkainak nyomába indulnak... jelen esetünkben a „két filozófus" nem más, mint két tizenöt éves srác, akik keresik önmagukat, és válaszokat követelnek az élettel kapcsolatban.
Két fiatal fiú az 1980-as évek végén, akik éppen a nyári szünetüket töltve futnak össze az uszodában. Találkozásuk sorsfordító momentum az életükben, ugyanis attól a naptól kezdve semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Ez a véletlen csoda láncreakciót indít el, s az együtt töltött délutántól kezdve különleges barátság, kötelék alakul ki Ari és Dante között.

Matthew Quick: Boy 21

Dióhéjban: Finley élete sosem volt könnyű. Megküzd a mindennapokban átélt megkülönböztetésekkel, szívatásokkal és harcol az emlékeiben élő démonokkal. Boldogságot csupán csak két dolog okoz neki: a kosárlabda, és a barátnője - Erin. Ám, egy napon megjelenik egy különös fiú, aki Boy 21-nek hívatja magát és azt állítja, az űrből érkezett. Az idegen fiú jötte pedig mindent megváltoztat. Elgondolkodtató és érdekes olvasmány.

Gondolataim:
Ha Finley-t személyesen ismerném, nem jönnénk ki túl jól. Az állandóan csöndes fiú olyannyira titokzatos és szótlan, hogy nem telne bele fél órába, és otthagynám a „beszélgetés" közepette. Általában ódákat zengek egy-egy eszmecsere közben, így a kommunikáció igencsak egyirányú lenne. Finley karaktere ezért nem áll hozzám közel, egyáltalán semmi közös nincs benne és bennem. Ám, bele tudtam magamat képzelni a szituációba, és úgy érzem, valamilyen szinten elfogadóbb, megértőbb lettem a csöndes személyekkel. Tehát ez a könyv fantasztikus választás egy olyan ember számára, aki naphosszat tudna beszélni, akinek a véleménye sosem marad kendőzetlenül, és aki mindig kiáll saját magáért és szeretteiért. Ugyanis Finley egyáltalán nem ilyen.
Finley az a karakter, aki megtanít Téged a maszk mögé nézni, és aki bepillantást enged egy szótlan fiú elméjébe. Varázslatos utazás a gondolatok mezejére.

Halloweenre Hangolódva - Filmajánló

Hello, Halloween🎃,
Hello, Mindenki! :)

Az utóbbi években egyre gyakoribb Magyarországon a Halloween ünneplése. Az ősi kelta hagyományokból kialakult ünnepet október 31-én, Mindenszentek és Halottak napja előtt tartják. Míg pár éve inkább csak az angolszász területeken volt közkedvelt, mára már hazánkban is szép számmal ünneplik a "rettegés napját".

2010-ben vettem részt először Halloween-i bulin, amit családi kereteken belül ünnepeltünk. Túlnyomórészt a család fiatalabb része gyűlt össze, hogy aztán félelmetes jelmezeket öltsünk, és mókás ügyességi feladatokat játsszunk. És mivel a Halloween a jól ismert "Trick or treat - Csokit, vagy csalunk" elven működik, szokásunkká vált (ismerőseinkhez) becsöngetni, és édességet kérni. Persze mindez előzetes megbeszélés után történt, hogy a meglátogatott személyek valamit mégis csak tudjanak nekünk ajándékozni.

Az egész estés program mindig kiegészült valami újdonsággal, de azért a hagyományok évről évre öröklődtek: rettentő jelmezek, hátborzongató sütemények, félelmetes díszítés, vicces feladatok, elalvás előtti horror film, és másnap reggelire, bundás kenyér. :)
Mindezekre boldogan tekintek vissza, hiszen mindegyik buli nyújtott valami új érzést - ezeket az érzéseket pedig csak az ismeri igazán, aki át is élte ezeket az élményeket.

Ebben az évben pedig megszakítom a hagyományt, ugyanis 7 év után először hagyom ki a Halloween-i mulatságot. Az év egészében tervezgettem, hogy mégis minek fogok idén beöltözni, de aztán kiderült: október végén programom lesz. Reménykedtem, hogy nem fog egy napra esni a színház a bulival - hát igen, reménykedtem. Ezért ebben az évben nekem kimarad a Halloween (hacsak nem szervezek egy kisebb összejövetelt a haveri társasággal).

Éppen ezért úgy gondoltam, indítok itt a blogon egy rövidke "Halloweenre Hangolódva" - sorozatot, ezzel kissé magamat is kárpótolva, na meg hátha tudok Nektek segíteni az ünneppel kapcsolatban. Ahogy a címből kiderült, e bejegyzés folytatásában pár filmet ajánlanék az ominózus estére, de a továbbiakban várható DIY dekorötlet, jelmezötlet, és ki tudja még, mi jut az eszembe a témával kapcsolatban.
Fogadjátok szeretettel a "Halloweenre Hangolódva" minisorozatomat. Rettegésre fel! ;)

Az Internet a fiatalok játszótere

Nem én vagyok az első, aki azt veszi észre az Internetet böngészve, hogy tíz év körüli gyerekek különböző közösségi portálokon tevékenykednek. Ha ez még nem lenne elég, kép-, és videómegosztó csatornákra regisztrálnak, és róluk készült képeket, videókat töltenek fel. Nem áll szándékomban a képmutatás; hasonló korban kerültem közel az Internet világához, de jóval meggondoltabban cselekedtem, mint a mostani gyerekek.

Olyan 6-7 éve ültem először a számítógéphez azért, hogy regisztráljak egy közösségi portálra. Az akkor még menő iWiW-en az összes osztálytársam megtalálható volt. Persze mindenki készített egy profilt, beállított egy csini profilképet, kitöltötte az adatait és boldog volt, hogy rendelkezik egy saját Internetes fiókkal. Tulajdonképpen sok dologra nem használtuk profilunkat, de jó érzés volt a tudat, hogy az éterben is barátok vagyunk.

Aztán amikor az iWiW mellett elterjedt hazánkban a Facebook, mindenki azt kezdte használni, és az iWiW feledésbe merült. Nyilvánvalóan újabb profilt készítettünk magunknak, csupán egy csili-vili, letisztult, és számunkra még új közösségin, a Facebook-on. 

A kedvenc Facebook-os játékom volt. :)

És hogy mire használtuk 11-12 évesen? A suli összes diákját bejelöltük, feltöltöttünk egy profilképet (ami sokaknál nem is saját maga, hanem egy rajzfilm figura, a kutyája, a kedvenc játéka, vagy bármi más kedvence lett), olyan képeket posztoltunk, amiken megjelölhettük barátainkat, játszottunk az akkor divatos Facebook-os játékokkal, és egy héten kb. egyszer néztünk rá a hírfolyamunkra. Disney-teszteket töltöttünk ki, és magunkról alig raktunk ki képet. Tulajdonképpen csak volt egy fiókunk, de aktívan nem használtuk. Abban az időben pedig nem voltak még tengernyi számban a mobilos applikációk, mivel okostelefonunk sem volt.

Tehát az én korosztályom 6-7 éve még nem volt akkora veszélyben, mint a mostani 10-11 évesek. Nem adtunk meg túl személyes adatokat, és nem posztoltunk mindennap egy selfie-t, mivel előlapi kameránk sem volt a gombos mobilunkon. Továbbá nem kérkedtünk a márkás dolgainkkal, nem töltöttük fel a nyaralásunk minden pillanatát, és nem énekeltünk YouTube videókon sem. Azt sem tudtuk, hogyan kell feltölteni egy videót.

Én megértem, az idők változnak. De nem szabadna hagynia a szülőknek azt, hogy a gyermekük túl sok mindent tevékenykedjenek az Interneten. Amit nap, mint nap látok a kisiskolásoktól a különböző portálokon az förtelem. És nem, egyszerűen nem tudok tovább lépni a tényen, hogy ilyenné vált a világ. Nem csak a gyermekek viselkedése borzasztó, hanem a tiniké, és a felnőtteké is egyaránt.

Ami a netre felkerül, avagy Zoe Sugg: Girl Online

Dióhéjban: Girl Online, azaz a név alatt rejtőzködő Penny, blogot vezet érzéseiről, gondolatairól. Amikor a szülei munkát kapnak New York-ban, magukkal viszik Penny-t, aki találkozik egy jóképű, gitározó sráccal, Noah-val. A két fiatal hamar egy hullámhosszra kerül, ám a lány a szerelmes érzéseit leginkább a blogján osztja meg - természetesen álneveket használva. Penny nem is sejti, hogy a fiúnak van egy titka, amivel veszélybe sodorhatja blogger kilétét, és a privát életét.

Gondolataim:
Zoe Sugg, ismertebb nevén Zoella internetes közszereplő, aki beauty-bloggerként, majd youtuberként vált híressé a nézők körében. Őszintén szólva nem igazán az én érdeklődési köröm a szépségápolás, tehát a netes tevékenységeit nem követem számon. Bevallom, eddig nem is hallottam róla, ám most a könyve elolvasása miatt utánakerestem a bővebb információ érdekében.

A Girl Online-t eredeti nyelven, tehát angolul olvastam el. Az angoltanárunktól azt kaptuk nyári házi feladatnak, hogy olvassunk el egy minimum 100 oldalas regényt, majd írjunk róla egy min. 250 szavas összegzést. Mivel nem volt ötletem, ezért a könyvtár idegennyelvű könyvkészletéből válogattam, amikor megpillantottam ezt a regényt. Gondoltam megpróbálkozom vele, már csak nem olyan nehéz a nyelvezete, hogy nem értem meg a történetet.

És azt itt és most leszögezném, hogy ez a regény szuper választás az angol nyelv gyakorlása érdekében! Egyszerű, mégis nagyon jó a megfogalmazása, nem használ olyan szavakat, amik talán problémát okozhatnak a megértésben. Végig érthetően követtem a cselekményeket, nagyon élvezetes volt angolul olvasni. Sokkal jobb volt így, mintha magyarul olvastam volna.

A történet bár elsőre egy könnyed tini-drámának tűnhet, merőben több témát dolgoz fel, mint holmi szerelmi-bánatos regény. Nyilvánvalóan nagy szerepe van a sztoriban a szerelemnek, és a tinédzser lányok mindennapos problémáinak, de mégis van benne egy plusz, ami rávilágít Zoe Sugg írói tehetségére.

John Green és a Nagy Talán ~ Alaska nyomában

Dióhéjban: a 16 éves Miles kalandokra vágyik, ezért bentlakásos iskolába íratja magát, hogy
megtalálja a Nagy Talánt. Végre barátokra talál, akik mind érdekes személyiségek; Chip, (aki más néven Ezredes) ösztöndíjas zseni, és alacsony termete ellenére igen izmos fiú, Alaska, a szeszélyes bombázó lány, kinek önpusztító viselkedése megdöbbentő, és Takumi, a japán rap-rögtönző srác. Miles megismeri a szabadságot, az alkoholt, a csajozást, és az élet csúfságát is. Mindezt 128 nap alatt.

Gondolataim:
John Green regényeihez hangulat és tiszta elme szükséges. A könyveire nem lehet csupán ifjúsági kötetetekként tekinteni, hiszen megannyi gondolat, és érzés rejlik a sorai között. Rengeteg erkölcsi-, és érzelmi kérdés, továbbá az életről való elképzelés kavalkádja lapul egy-egy regényében, amikre keressük a válaszokat magunkban, és felvetjük ismerőseinknek, hogy ők miként vélekednek a téma kapcsán. Napokig, hetekig, de akár több évig ott motoszkálnak a fejünkben mindazok a kérdések, amikkel John Green foglalkozik. A válaszok keresése közben lehetőségünk van rájönni, milyenek is vagyunk valójában, hogy hová húz a szívünk. Az író könyvei napokig képesek fenntartani bennem a 'talán'-okat, a 'ha'-val kezdődő mondatokat, és a kérdőjeleket.

100 óra sötétség ~ Anna Woltz lehengerlő regénye

Dióhéjban: Emilia tizennégy éves, és épp New York-ba indul. De nem ám a szüleivel, épp a szülei elől menekülve - egyedül vág neki a tengerentúlnak. Az élete romokban hever; az apjára dühös, az anyja pedig.. nos ő igazi művészlélek volt mindig is. A lényeg, hogy eljusson Amerikába, viszont nem is sejti, mennyi meglepetés várja New York-ban. Egy 'időkapszulába' szorult kocka-srác, egy kilencujjú életművész helyes-fiú, és egy érett kilencéves kislány társaságára kényszerül, na meg megismerkedik Sandy-vel, a hurrikánnal. 100 óra sötétség tán nem is olyan szörnyű, mint ahogy az először hangzik.

„Ez egy kaland, mondom magamban.
Remélem, hogy élve megússzuk."

Gondolataim:
A címből arra következtettem, hogy egy fantasy regényt tartok a kezemben..
És hogy én mekkorát tévedtem!
Helye sincs a képzeletvilágnak, ugyanis ez a színtiszta valóság igazi tinédzserekkel, valós problémákkal és mindenkit foglalkoztató gondolatokkal. Anna Woltz megragadta a fiatalok azon rétegét, akik még képesek érezni, és élni, olyan karaktereket alkotott, akik itt élnek a jelen időnkben. Egy múltbéli eseményt vett alapul, és megírta Emilia történetét. A végeredmény pedig egy kalandokkal teli sikersztori.

Manon Fargetton: A lista

Dióhéjban: négy fiatal, akiket egymáshoz sodor az élet. Üldözik őket, és végezni akarnak velük. De miért fontos ennyire valakinek négy kamasz? Erre ők is keresik a választ, és nem egy titokról kell lehúzniuk a leplet.

Gondolataim:
A fülszöveg elég szűkszavúan fogalmaz, mégis elegendő volt ahhoz, hogy nekikezdjek. Külsőre is igazán hívogató a könyv, hiszen a borítóterv, a cím és a szinopszis együttese magához csalogatja az Olvasót. A thriller részétől kissé tartottam, mert nem vagyok híve a rettegésnek. Egybevetve végül vegyes érzelmekkel csuktam be a kötetet.

Ami rendkívül erős a könyv szerkezetében, az a szemszögekre való tagolás és az idő felosztása. Hihetetlen, hogy mindössze 2-3 nap eseményei egy ilyen csekély oldalszámú kötetbe belefért. Az írónő szépen úgy alakítja a szereplők egyes "magánszámait", hogy azok a történet aktuális helyzetébe tökéletesen beleilljenek. Így módunk van megismerni a főszereplőket, akik ha nem is mind szimpatikusak, de saját személyiséggel rendelkeznek.

Ötórai uzsonna.

A történet villámgyors sebességgel halad előre, in medias res, rögtön belekezdve a sztori sűrűjébe. A karaktereinkkel együtt világosodunk fel, ahogy egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, úgy csap arcul minket is a felismerés.
Bár a történet kisadagokban kínálja nekünk az információfoszlányokat, a csattanókra viszonylag könnyű rájönni. A rejtélyek kulcsai egytől-egyig a szereplők markában vannak, mégis eltart egy ideig, míg rájönnek mindennek a nyitjára. Természetesen ez nem is alakulhatott volna másképp, hisz csak futólag, vagy sehogy se ismerték eddig egymást, a bizalmatlanságuk pedig jogos.

Kody Keplinger: Lying Out Loud - A hazugságháló

Dióhéjban: Sonny állandóan, mindenről, mindenkinek hazudik. Egyedül Amy-t avatja be pár mélyen őrzött titkába, aki bármiben segít barátnőjének.. még a Ryder iránti utálatában is, aki viszont Amy-ért bolondul. Egy hatalmas nézeteltérés után, Sonny rájön, hogy mégsem olyan szörnyű a fiú, és rengeteg hazugsággal átszőtt tervével megpróbálja rádöbbenteni Rydert, hogy Ő az, akit a fiú igazán szeret.

Gondolataim:

Hirtelen felindulásból nyúltam Kody Keplinger könyvére. A The Duff – A pótkerék című könyvét két éve olvastam, ami akkor nagyon tetszett. Viszont a nem rég megjelent Lying Out Loud – A hazugságháló című regénye nem kölcsönözte a várt hatást.

Valami könnyebbre vágytam, egy egyszerű kis cselekményszálra, amit meg is kaptam, de nem egészen nyújtott teljes kikapcsolódást. Még úgy sem, hogy egyik erőssége a csúf igazságban rejlik.. amit ugyebár a hazugságok hálójával próbálunk elrejteni mások elől.

Könyves reggeli.

Főszereplőnk Sonny, hátrányos helyzetű gimnazista, aki hazugságok árán éli hamis életét egyik napról a másikra. A szülei, nos.. nem éppen a helyes gyereknevelésükről híresek, tekintve édesapját, aki a börtönben tengeti mindennapjait és az anyját, akiről amellett, hogy megbízhatatlan, elég keveset tudunk meg. Nem meglepő, hogy kislányuk hazugságokra építkezik, pénz hiányában még reménykedni sem mer fényes jövőben. Tehát újra egy olyan történet, ahol a karakter állapota kilátástalan, mindezt köszönve a szüleinek, akik mindent elcsesztek. Mostanság rengeteg ilyen könyvet olvashatunk, hallhatunk hasonló történeteket a való életből, hiszen mindig is lesznek lecsúszott emberek. Sajnos vannak olyanok, akik kudarcot vallanak gyermekük nevelésében, amivel természetesen egy új, reményteli életet tesznek tönkre.