Leylah Attar: The Paper Swan - Papírhattyú

Dióhéjban:
Egy történet gyermekkori sérelmekről, barátságról és szövetségről, végeláthatatlan dühről és bosszúvágyról, elfojthatatlan szerelemről és vágyról, pénzről, családról, bűnről... Történet egy kisfiúról, akitől mindent elszakítottak, s történet egy kislányról, aki mindent megkapott. Mégis, kettejükben van egy közös: egyikük sem élte át a valódi szeretetet, a törődést. Skye és Damian nem mindennapi életének összefonódása egy rendkívüli utazásra hívja az Olvasót, ami tele van kalanddal, tűzzel, erőszakkal, gyengéd érzelmekkel és hihetetlen küzdéssel. A regény ellenpontjai teszik a cselekményt olvasmányossá, ám olykor ezek az ellentétek libbentik át a sztorit a ló túloldalára. A pozitívumok és negatívumok mindenhol karöltve mutatkoznak, nos ezzel a könyvvel sem volt másként: élveztem, faltam az oldalait, de vegyes szájízzel csuktam be a végén.

Gondolataim:
A fülszöveget elolvasva nem tudtam pontosan mire is számíthatok. A ködös megfogalmazás és a halál említése bennem egy nagyon komor képet festett, a legdurvább és legvéresebb végkimeneteleket képzeltem el. Igazából valami ilyesmit is kaptam, de a vártnál sokkal több érzelmet vonultatott fel a mű, és a hullahegyek mellett helyet kapott a szeretet is (mint a Trónok harcában: Khal Drogo megerőszakolja Daenerys-t, aztán mégis boldogan élnek együtt egy kis ideig).

A kötet külső megjelenése buzdított a megvásárlására. A cím, a borító, és a fülszöveg hármasa szembetűnő, különleges és megragadó. Nem is volt kérdés számomra, hogy megszerzem a könyvet, bár a külcsín nem teljesen kölcsönözte számomra a várt hatást.
       A hattyú, mint a sztori szimbóluma, már a mű elolvasása előtt árulkodhat arról, mi is jelenik meg benne. A madár az élet jelképe, a férfi és a nő egységét, illetve ellentétét, a tiszta és hű szerelmet szimbolizálja. Ha a Hattyúk tavát tekintjük, akár lehet a szabadság megtestesítője is.

Véleményem szerint a történet erőssége a tartalmasságában rejlik. A jelen és a múlt eseményei nem kronologikus sorrendben követik egymást, a visszaemlékezések bele-belevágnak a cselekmény menetébe, ezzel - késleltetve - rántva le a leplet a titkokról és az összefüggésekről.
Eleinte csak a kérdéseim gyűltek: "Ki rabolta el Skye-t?; Mit tett a lány?; Mi az indoka a férfinak a bűncselekmény elkövetésére? Mi lesz ezután?..." egyszóval válaszokat akartam. Az írónő szépen lassan csepegtette az információfoszlányokat, mígnem teljesen összeállt bennem a kép.
       Mégis annak ellenére, hogy levett a lábamról a múlt, s jelen összekötése, a végén nem éreztem azt a tipikus elégedettséget, amit egy fantasztikus könyv tud adni. Ugyanis, ez a történet most nem hozta azt a hú-de-szuper-regényt-olvastam érzést.