Leylah Attar: The Paper Swan - Papírhattyú

Dióhéjban:
Egy történet gyermekkori sérelmekről, barátságról és szövetségről, végeláthatatlan dühről és bosszúvágyról, elfojthatatlan szerelemről és vágyról, pénzről, családról, bűnről... Történet egy kisfiúról, akitől mindent elszakítottak, s történet egy kislányról, aki mindent megkapott. Mégis, kettejükben van egy közös: egyikük sem élte át a valódi szeretetet, a törődést. Skye és Damian nem mindennapi életének összefonódása egy rendkívüli utazásra hívja az Olvasót, ami tele van kalanddal, tűzzel, erőszakkal, gyengéd érzelmekkel és hihetetlen küzdéssel. A regény ellenpontjai teszik a cselekményt olvasmányossá, ám olykor ezek az ellentétek libbentik át a sztorit a ló túloldalára. A pozitívumok és negatívumok mindenhol karöltve mutatkoznak, nos ezzel a könyvvel sem volt másként: élveztem, faltam az oldalait, de vegyes szájízzel csuktam be a végén.

Gondolataim:
A fülszöveget elolvasva nem tudtam pontosan mire is számíthatok. A ködös megfogalmazás és a halál említése bennem egy nagyon komor képet festett, a legdurvább és legvéresebb végkimeneteleket képzeltem el. Igazából valami ilyesmit is kaptam, de a vártnál sokkal több érzelmet vonultatott fel a mű, és a hullahegyek mellett helyet kapott a szeretet is (mint a Trónok harcában: Khal Drogo megerőszakolja Daenerys-t, aztán mégis boldogan élnek együtt egy kis ideig).

A kötet külső megjelenése buzdított a megvásárlására. A cím, a borító, és a fülszöveg hármasa szembetűnő, különleges és megragadó. Nem is volt kérdés számomra, hogy megszerzem a könyvet, bár a külcsín nem teljesen kölcsönözte számomra a várt hatást.
       A hattyú, mint a sztori szimbóluma, már a mű elolvasása előtt árulkodhat arról, mi is jelenik meg benne. A madár az élet jelképe, a férfi és a nő egységét, illetve ellentétét, a tiszta és hű szerelmet szimbolizálja. Ha a Hattyúk tavát tekintjük, akár lehet a szabadság megtestesítője is.

Véleményem szerint a történet erőssége a tartalmasságában rejlik. A jelen és a múlt eseményei nem kronologikus sorrendben követik egymást, a visszaemlékezések bele-belevágnak a cselekmény menetébe, ezzel - késleltetve - rántva le a leplet a titkokról és az összefüggésekről.
Eleinte csak a kérdéseim gyűltek: "Ki rabolta el Skye-t?; Mit tett a lány?; Mi az indoka a férfinak a bűncselekmény elkövetésére? Mi lesz ezután?..." egyszóval válaszokat akartam. Az írónő szépen lassan csepegtette az információfoszlányokat, mígnem teljesen összeállt bennem a kép.
       Mégis annak ellenére, hogy levett a lábamról a múlt, s jelen összekötése, a végén nem éreztem azt a tipikus elégedettséget, amit egy fantasztikus könyv tud adni. Ugyanis, ez a történet most nem hozta azt a hú-de-szuper-regényt-olvastam érzést.

Skye és Damian sorsát gyermekkoruktól kezdve követhetjük, ám lényegében Damian élete az, amit jobban, bensőségesebben meg kell ismernünk.
       Skye egy vagyonos apa mellett cseperedik fel, tehát nem nehéz elképzelnünk, hogyan is válik egy fennhéjázó, felszínes nővé, aki aranyláncokon és luxustermékeken kívül mást nemigen kap. A hírnév maszkja mögött egy nagyon is érző lelkű kislány lapul, aki be van zárva a "kristály palotájába" és a műanyag életét éli, műanyag boldogsággal.
       Damiantól mindent elvettek: se családja, se otthona így az utca nevelte fel. Számtalan bűntényt követett el és nem egy ember vére tapad már a kezéhez; mindezt a megtorlásért, a dühe csillapításáért, a bosszúvágy édes érzéséért tette. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg édesanyja gyilkosai meg nem lakolnak könyörtelenségükért. Ám, Ő is csak egy ember, elfojtott érzelmekkel, összetört álmokkal.

„A szerelem nem halhat meg." - hangzik el az idézet többször is, így bátran hívhatjuk a történet egyik kulcsmondatának. Azért emelném ki ezt a sort, mert eléggé elgondolkodtatott pár kérdésen.
Mit éreznél egy olyan ember iránt, aki meg akar ölni, bántalmaz, fenyegetőzik veled, megszégyenít és semmibe vesz, testileg és lelkileg is terrorizál? Őszintén kérdezem, mit éreznél iránta? Menekülni akarnál, vagy vele maradni?
Kérdezem másképp: meg tudnál-e bocsájtani ennek az embernek, ha kiderülne, hogy a múltban szoros barátságotok volt és szinte elválaszthatatlanul kapaszkodtatok egymásba? Tudnál szeretni egy olyan embert, aki az évek alatt teljesen kifordult önmagából és csak a bosszú hajtja?
       Ez a könyv igaz csak egy kitalált történet, mégis sok-sok olyan felvetés jelenik meg benne, ami mellett nem lehet elsiklani. Lehet egy gyermekkori kötelék annyira erős, hogy legyőzzön minden sérelmet, amit a kapcsolat szült? Talán igen, talán nem. Talán elhisszük, hogy a jó ott van mindenkiben és hogy minden gonoszságunkat csak a közvetlen környezetünk eredményezte. Talán tényleg így van. De ha mégis, szeretet az, ha valakit szándékosan bántalmazunk?

„- Nem tudsz megölni, de elengedni sem?"

       Bosszúból képes-e valaki egy olyan személynek ártani, akit szívből szeret? Hívhatjuk szerelemnek azt, ha elvakultságunkban egy tárgynak tekintjük azt az emberi lényt, akit állítólagosan szeretünk? Nehéz mindezt mérlegelni és történetünk főhőseinek sem volt egyszerű eddig a pontig eljutni. Az érzelmeink rengetege kifürkészhetetlen, mégis el kell gondolkodnunk azon, melyik utat választjuk és hogyan cselekszünk.

A szerző egy olyan paradoxont hozott létre, ami elgondolkodtatott a szív és az értelem összefüggésein. Hiszen nincsen csak jó vagy rossz döntés; mindenkinek megvannak a saját okai.

„Nincsenek jófiúk meg rosszfiúk. Mindenkinek megvannak a maga indokai."

A kis eszmefuttatásom arra a konklúzióra juttatott, hogy az Olvasónak saját magában kell eldöntenie (és éreznie) azt, milyen feltételek és sérelmek mellett képes teljes szívből szeretni.

Mennyire vagyunk megbocsájtóak és empatikusak, illetve mennyire erős a másikba vetett hitünk. A regény ezeket a kérdéseket veti fel, ezzel sarkallva az Olvasót a válasz keresésére önmagában.

„Vagy a szerelmet választod, vagy a gyűlöletet, mert ahol az egyik él, ott a másik el fog pusztulni."

Mindamellett, hogy elgondolkodtat és összetett karaktereket vonultat föl - ezzel egy szilárd alapot teremtve - meg kell hagyni, olykor szürreálisan egyszerű minden, továbbá megjelenik benne a közönségesség és a túl-szép-hogy-igaz-legyen érzület.

Amiket leginkább kiemelnék:

• Damian tinédzserként úgy bánik el egy egész kartellel, mintha csak egy pitypangot fújna el a virágos réten. A történet ezen része túl egyszerűen, szinte összecsapva végződik, semmilyen következménnyel nem kell szembenéznie azután, hogy felrobbantott egy épületet tele alvilági körökben ismert emberekkel. Mindezt egyes egyedül úgy, hogy a főnöknek esélye lenne végezni vele, de miért is tenné, hiszen a főszereplő nem halhat meg.
• A szexjelenetek túlnyomó többségben primitív, hideg és mocskos módon zajlanak. Egy érzéki, szerelemtől teljes pillanat után úgy dugnak, mint a lovak és sajnos a legtöbb együttlétük csak is a b@szásról szól, semmi többről. Arról nem is beszélve, hogy a nő már akkor elélvez, amikor a férfi "beledöfi a farkát". Köszi, de nem egy olcsó pornóregényre vágytam, ami még szarul is van megírva.
• És miért túl szép a vége ahhoz, hogy igaz legyen? Nos, a szereplőknek akkora mázlijuk van, hogy mindig akkor érkezik a segítség, amikor kell és akkor húzzák elő a Jolly Jokert-t a zsebükből, amikor szükségük van rá. Na, meg a kegyetlen erőszak, az öldöklés, a gyűlölet, és a szenvedés után kissé túlzás a habos-babos, cukormázas befejezés, nem? Vagy csak én vagyok túlzottan realista és egyszerűen nem tudom elfogadni, miként fordulhat minden a jó oldalára a végén.

Ezeken a példákon kívül találhatóak még hasonló "gyöngyszemek" a sztoriban, de ezek azok, amelyek leginkább szúrták a szememet.

„Az igazság nem mindig szabadítja fel az embert."

Az elrablós, krimi jellegű történetekben azt szeretem, ha a szerző váratlan fordulatokkal és csavarokkal lep meg, ha a döbbenettől az állam a padlón koppan. Sajnos éppen ezért nem nevezném ezt a regényt kriminek - Agatha Christie művei, na azok krimik - mert szörnyen kiszámíthatóak voltak a szereplők döntései, a cselekmény alakulása.
Nem tudom, lehet csak számomra volt evidens az összes "meghökkentő fordulat", de az biztos, hogy aki olvasott már eleget és csak egy kicsit is belegondol abba, mi jöhet még, akkor könnyedén ki tudja találni, mi a soron következő esemény. Így kaptam egy nagyon ígéretesnek tűnő, kalandos sztorit vérrel és erőszakkal, ami végül egy, a valóságtól messze álló, tündi-bündi szivárványos lezárásba torkollt.

A szerző egy nagyon ütős bevezetővel indít, amivel felébreszti az Olvasó kíváncsiságát és pörgős cselekményeket vetít előre. Ám, a sztori főszála nem a legkigondoltabb, ami helyenként összecsapott és olyan érzést kelt, mintha az írónő "lesz, ami lesz" alapon írta volna meg az egymást követő mozzanatokat. A befejezés pedig egy cukormázzal teli Disney-mese végkimenetele, ami egy dark-romance regényhez nem éppen illik. Hiányoltam egy lezáratlan szálat, egy fennmaradó problémát, amit még meg kell oldaniuk a szereplőknek.

Ha a közvéleményt vizsgáljuk az derül ki, hogy sokaknak tetszett Leylah Attar: Papírhattyú című regénye. A Moly.hu statisztikája szerint 573 olvasóból 319 adta meg a maximum pontszámot a kötetre, és csak 9 érezte úgy, hogy a lehető legkevesebb (0,5) ponttal értékeli a könyvet.

Egy szó, mint száz, a Papírhattyú egy igen sikeres mű, ami engem mégsem varázsolt el. Egyszeri olvasásnak megfelelt, mert kikapcsolt és elgondolkodtatott, ám mégsem sorolom be életem meghatározó könyves élményei közé. A történet megragadó kérdései és a múlt megindító eseményei sajnos eltörpülnek az összecsapott cselekményszálak, a vulgáris szóhasználat és a mesébe illő befejezés mellett.

Mindent összevetve, megéri elolvasni - ha másért nem is - a sztori elmélyítő talányai miatt. Hiszen ízlések és pofontok, emberfüggő, kinek mit ad át egy-egy könyv sztorija.
Rajtunk áll, hogy több pozitívumot, vagy épp negatívumot találunk egy kötet lapjai között.

Ha olvastad már a Papírhattyút és van is róla véleményed, megosztanád velem és/vagy másokkal is, akkor írd meg nyugodtan! :)