Könyvtár helyett edzőterem!? Mi történt velem?

Sziasztok! :)

Ebben az évben már meséltem arról, mit gondolok az iskolai bántalmazásról, hogy hogyan telt a 18. születésnapom, hogy hogyan kezdtem el kimászni a bánatom gödréből, és többek között írtam pár könyvértékelést is.

Az egyszer biztos, 2018 számomra a változás éve: az érzelmeim olyanok, akár egy hullámvasút pályája, az olvasmánylistám csiga lassan gyarapszik a tavalyihoz képest, zene terén új bandákat ismertem-, és szerettem meg, továbbá rengeteg új dolgot próbáltam/próbálok ki. Mindezeken túl, a külsőmet is „megújítottam": tulajdonképpen a régi megjelenésemet gyúrtam egybe, amikor vöröses-rózsaszínes-lilás ombre hajam lett és orr piercinget csináltattam... frissen feltörő gondolatok, új megjelenés. Mondhatni, fordult velem a kocka.

Ez a kis összegző jól definiálja, mi is történt velem az elmúlt időszakban, azaz 2018 első felében. Bejártam a hegycsúcsokat, leereszkedtem a völgyekbe... próbálok rájönni, mit is szeretnék csinálni, hogy mi rejlik bennem, és minden erőmmel a határaimat akarom feszegetni. Sok könyvet, sok filmet, sok beszélgetést kellett elolvasnom/megnéznem/átélnem ahhoz, hogy végül eljussak ehhez a bejegyzéshez, ahhoz, hogy írni tudjak mindarról, amiről írni akarok.

Úgy gondoltam kéne egy „beszélgetős" bejegyzés, amiben mesélnék pár olyan dologról, ami mostanság elgondolkodtatott és ami velem történt.
A következő 4 pontban ilyesmikről olvashattok, ha van kedvetek, tartsatok velem! ;)

1. Nincs szükségem a vállveregetésre; ha valamit jól csinálok, azt magam miatt tegyem és ne mások elismerő pillantásáért.
Biztosan sokatok számára ismerős az a csodálatos érzés, amikor elismerik a tudásotokat, lehengerlő tehetségeteket. "Igen, megcsináltam. Most aztán mindenkinek megmutattam, hogy egy valamire való ember vagyok. Aki pedig nem örül a sikereimnek, az úgyis csak irigykedik." - mindenki vágyik az elismerésre, a sikerre és arra, hogy megmutassa, milyen képességei vannak. Természetes az érzés, hogy bizonyítsunk, ám ha átlendülünk ló túloldalára ez a fajta megfelelési kényszer mérgezővé válhat.
Úgy gondoljátok, hogy ha kitűnő munkát végeztek, az emberek majd ámulattal tekintenek rátok, megveregetik a vállaitok és Ti csak bezsebelitek a sikerből származó megbecsülést. Továbbá jobbnak, kimagaslóbbnak érzitek magatokat a gondolattól:
Tavaly áprilisban az iskolai versenyen összesítettként első helyezett lettem. Erről még bejegyzést is írtam, emlékszem nagyon örültem a végeredménynek. Aztán amikor júniusban megkaptam a bizonyítványomat elégedetten konstatáltam, hogy 4,8-as átlaggal a jeles tanulók között lehettem.

"Szabályt szegek": jeles tanuló helyett csak jó lettem. :D

       Ebben az évben egyik sem valósult meg. Azért nem, mert visszagondolva rengeteget stresszeltem a versenyek kimenetelén és a jó jegyek szerzésén. Nagyon sok energiámat felőrölte a mindenféle tantárgyi versenyre való készülés, tanulás és azok tökéletesítése. Hihetetlenül vágytam mások elismerésére, viszont ha nem kaptam meg, rettentő hiányérzet tátongott bennem - ha megkaptam, csak több és több szebb szóra vágytam. Rájöttem, hogy ez egyáltalán nem egészséges: nem szabad olyan célokat kitűznöm, amikkel csak mások elismerését szeretném elnyerni, amik elveszik minden csepp energiámat. Így idén ahelyett, hogy számtalan versenyen indultam volna, kiválasztottam egyet, amit maximális erőbedobással tudtam elkészíteni. A bizonyítványom pedig kijelenthetem, vegyes érdemjegyeket tartalmaz: kimondottan azokra a tantárgyakra tanultam, amik nekem fontosak, amik érdekelnek és amikre szerettem volna időt fordítani. Mondhatni a középső ujjamat mutattam minden olyan iskolai feladatnak, amikre nincs szükségem és amik nem érdekelnek. Az energiámat nem fogom feleslegesen olyan tantárgyakra és versenyekre fordítani, amik a későbbiekben nem lesznek a hasznomra.
Az idei iskolai versenyen mosolyogva tapsoltam meg az első helyezettet - tudom mennyi fáradtságos munka áll mögötte. A bizonyítványomat fogva a kezemben pedig örülök a jó átlagomnak, amit nem túlhajtva, de kellő energiával hoztam össze. :)
A szüleim megmondták: magamért tanulok. Teljesen elégedett vagyok azokkal az érdemjegyekkel, amiket év végén kaptam, hiszen mindenre annyi energiát szántam, amennyit szerettem volna. Az elismerést pedig megkapom azoktól a szaktanároktól, akiknek a tantárgyai érdekelnek, plusz a barátaimtól/családtagjaimtól, akik támogatnak engem a döntéseimben.

Nekem ennyi tökéletesen elég: abból hozom ki a maximumot, amiből szeretném. Nem állítok magam elé elérhetetlen célokat, nem ostorozom magamat, hogy olyan dolgokban jeleskedjek, amik nem érik meg a fáradtságot. A saját boldogságom fontosabb, mint mások elismerő pillantása.

2. Meguntam mások elvárásait, magamnak akarok megfelelni!
A bevezetésben már szót ejtettem arról, hogy befestettem a hajamat és piercinget csináltattam. Nos, nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen döntésre jutottam.

„Őrületem" kezdetéhez vissza kell utaznunk 5 évet, amikor is 13 éves voltam. Már nem tudom, pontosan mikor tetszett meg az orr piercing, viszont egy biztos: voltam olyan bátor, hogy kiszúrassam az orromat. Akkor még csak egy sima kis pötty-piercing ékesítette az orrom, de mivel sokszor kiesett, be is gyulladt. Ezért aztán pár hónap múlva megváltam tőle.
A rózsaszín hajtincseket pedig akkori nagy kedvencem, Avril Lavigne ihlette. Bár az ő szőke hajkoronájában teljesen másként mutatott, nekem sem állt rosszul a barna hajamban, amikor 14 évesen az arcom két oldalát egy-egy pink tincs keretezte. Aztán 16 évesen levágattam és befestettem az egész hajamat sötétbarnára - mindkét tettet megbántam, de így két évvel a történtek után csak fogom a fejemet, milyen bolond voltam.

Eddig úgy gondoltam, feltűnő testékszerrel és színes hajjal nem vennének komolyan: nem minden ember nézi jó szemmel, ha valakinek piercing van az arcán, az átlagtól eltér a haja színe, vagy bármi más „furcsaság" jellemzi a megjelenését. "Ilyen külsővel nem lehet érvényesülni." - fogalmam sincs, miért gondoltam így, ez miért befolyásolt a külsőm „normalizálásában". Ha valaki meg akar ismerni, ne akadályozza meg az, hogy meglát és elkönyvel valamilyennek - az már régen rossz, ha a holdudvarhatás hibájába esik: "akinek ilyen a megjelenése, az biztos egy nagyon elvont és alternatív személy". Pedig egyáltalán nem gondolom magamat ilyen személyiségnek. :D Nekem is olyan problémáim, gondolataim, szórakozásaim vannak, mint az átlag embernek, csak épp ez a stílusom, én ilyen vagyok.
       Nos tehát, februárban első körben vöröses-lilás ombre hajam lett, aztán később orr piercinget csináltattam. Konklúzió? Sokkal inkább önmagamnak érzem saját magamat, úgy érzem visszatért egy részem, amit két éve eltemettem legbelül. Valamilyen szinten rátaláltam arra, aki vagyok. Nehéz megfogalmazni ezt az érzést, hiszen számomra is meglepő, mennyire sokat tud nyújtani egy kis külső változtatás. Valahol újra az a lány lettem, aki 4 évvel ezelőtt elhatározta, befesteti a haját, mégis minden egyes nap formálódik a személyiségem, a gondolataim, amik meghatározzák az életemet.
Igen, voltak/vannak olyan emberek, akiknek nem tetszik az, amit „magammal műveltem". Abban is 100%-osan biztos vagyok, hogy akadnak olyan személyek, akik meglátnak az utcán (vagy bárhol máshol) és nem tetszik nekik az, amit látnak. De nem másoknak kell tetszenem, nem másoknak kell megfelelnem, hanem csakis saját magamnak. Nekem ez tetszik, így érzem jól magamat a bőrömben, ha ez valakinek nem jön be, akkor az az Ő problémája. Mások negatív véleménye nem szabad, hogy befolyásolja a saját döntéseimet és boldogságomat. Nem muszáj mindenkinek elfogadnia és kedvelnie - hiszen ízlések és pofonok - nekem sem tetszhet mindig mindenki stílusa.

Alakítsátok úgy a külsőtöket, ahogy az Nektek tetszik, öltözködjetek úgy, hogy jól érezzétek magatokat abban, amit viseltek. Ne akadályozzon Benneteket mások esetleges negatív véleménye: az önkifejezés ezen módját legalább olyan fontosnak tartom, mint azt, hogy ki tudjunk állni a saját álláspontunk mellett. És ha jól belegondolunk ez egy paradoxon; mert az álláspontunk/véleményünk megmutatkozik a megjelenésünkön, kitartóan és büszkén mutatjuk meg a világnak, kik is vagyunk. Tudom, ez olyan-nagyon-közhelyes, #légyönmagad meg satöbbi, de van benne igazság: manapság már majdnem mindenki önbizalomhiányban szenved - akinek meg önbizalma van, azt elkönyvelik egoistának.
A divatot követed? Kövesd a divatot, ha azzal azonosulni tudsz és viseld is örömmel!
Egy kimondott stílust követsz? Kövesd a szívednek kedves stílust, ha azzal azonosulni tudsz és viseld is örömmel!
Azt veszed fel reggelente, ami random épp a kezed ügyébe kerül? Ha Neked ez így jó, akkor tégy úgy, viseld örömmel!
Öltözz bárhogy, viselj olyan ékszereket/kiegészítőket, amelyek tetszenek, hordd úgy a hajad, ahogy az számodra a legtökéletesebb: a lényeg, hogy az Neked megfeleljen és ha tükörbe nézel, azt gondold: "Igen, ez vagyok én és ez tetszik!" :)

3. Az élmények/érzések megélése itt és most. Tegyük félre azt a könyvet holnapra!

Akkor: rengeteg könyvet olvastam.
Most: inkább megélem a pillanatot, mintsem, hogy
álmodozzak róla. 

2018 az olvasási szokásaimat is megreformálta. A tavalyi évben május végééig 30 regényt olvastam
el; idén a 13. regényemet fogom befejezni és már július van. Őszintén szólva az egyik szemem sír, a másik meg nevet: egyrészt szeretnék minél többet olvasni, több műfajba és témába belekóstolni, másrészt végre a saját bőrömön tapasztalhatok meg számos olyan dolgot, amiről eddig csak olvasgattam.
       Elsőként talán a szakításom volt rám ilyen hatással. Nagyon nehéz megtenni, de talán még nehezebb az utána következő időszak, főleg ha baráti viszonyban akartok maradni. És aki úgy gondolja, hogy a szakító felet nem rázza meg a dolog súlyossága, az nagyon is téved: számomra is borzalmas volt, sokat sírtam és igen, rettentően fájt.
Hegyek és völgyek: a szakítás utáni időszakban hol könnyebben, hol nehezebben viseltem az egyedüllétet, de azt bizton állíthatom, hogy nem voltam teljesen jól. Így napról napra próbáltam újból összeszedni magamat, átgondolni a múltat és lezárni azt. Mára már kijelenthetem: az életemnek egy teljesen új szakasza kezdődött el, amióta változtattam a dolgokhoz való hozzáállásomon, életszemléletemen.

Asking-Bullet koncert. :3

       Nos, ezzel a kitérővel akartam megmutatni, mennyi új negatív érzést tapasztalhattam meg, de természetesen a fájdalmon és zavarodottságon túl belevetettem magamat életem első bulijába, számos csajos napot/estét nevettem végig, elkezdtem edzeni és általánosságban is nyitottabb/közvetlenebb lettem egy kicsit.
       A mai napig nehezen nyitok más emberek felé, kissé tartok az új helyektől és helyzetektől, de összességében elmondhatom: elindultam a gátlásaim legyőzése útján.
Megtanultam kikapcsolódni és szórakozni, lazán csevegni másokkal, tehát normális szociális életet élni.
Tavaly ilyenkor meg se fordult volna a fejemben a diszkó vagy bármilyen más buli gondolata, sem az, hogy ennyire szabadon döntsek egyes esetek felől. Sosem gondoltam volna azt sem, hogy én valaha konditerembe fogok járni, néha-néha iszogatok a barátaimmal, eljárok táncolni és úgy alapjáraton: egyszer könyvek nélkül is szuperül szórakozok majd. :D Pedig igencsak bebizonyosodni látszik, hogy egy kicsit kilépve a lapok mögül fantasztikusan elboldogulok az emberek között is. :D

4. Az edzés nem csak a testnek, de a léleknek is hasznos: fáradtan, mégis mosollyal az arcomon lépek ki az edzőterem ajtaján.

Én, ahogy épp edzésről álmodozom. :D

Sokáig azért nem akartam eljárni edzeni, mert ugye ott van a rengeteg kigyúrt pasas, meg a bomba
testű nő, én meg beállítok oda kis gyengécske lányként, akire majd néznek: "Ez milyen béna már!".
Jó ideje halogattam az edzést: először elkezdtem itthon tavaly, aztán abbahagytam. Idén januárban újból nekivágtam, de mivel keveset ettem elkezdtem fogyni. Szóval az itthoni edzést teljesen felfüggesztettem és elcsüggedtem, hiszen mozogni akartam, de nem tudtam, miként is fogjak hozzá.
       Amikor már vagy ezredjére panaszkodtam arról Martinnak (aki már elég rég óta jár edzeni és ez meg is látszik rajta), hogy mozognék, de nem tudom, mihez kezdjek megkérdezte, miért nem tartok vele másnap kondiba. Először húztam a számat, mert ugye nem akartam több ember előtt égetni magamat, ahogyan szétizzadom a fejemet a 2 kg-os súlyok emelgetésétől :D Végül addig-addig győzködött, amíg be nem adtam a derekamat és a következő délutánon már az edzőteremben csináltam a gyakorlatokat, miközben Martin nagyban utasított, hogy mit hogyan kell szabályosan végrehajtani.
  3 hónap elteltével kijelenthetem: nagyon helyesen cselekedtem, amikor rászántam magamat az edzésre. Igaz, eléggé oda kell figyelnem a táplálkozásra, mert lényegesen többet kell ennem, mint eddig és egy nap jó sok folyadékot kell juttatnom a szervezetembe.
   

Vajon melyik az enyém?

Amióta heti 4-5-ször járok edzeni, nincs probléma az étvágyammal. Rengeteg energiára van szükségem a rendszeres testmozgáshoz, így nem is csoda, hogy mostanság többet eszek - többet kívánok enni, na meg a vízfogyasztást sem mellőzöm: naponta körülbelül két litert elfogyasztok.
       A sok mozgás ahogy az várható volt, jót tesz az egészségemnek (ugyebár normálisan étkezem) érzem saját magamon, hogy fittebb vagyok. Emellett látom formálódni a testem; persze minimális változás látható csak de kis lépesekben haladok, nem szeretnék izom-állat lenni. :D
A külső változások mellett hatalmas önbizalmat is ad az edzés: mivel látom magamon a mákszem-méretű átalakulást, magabiztosabban lépek ki az utcára, bátrabban jelenek meg az emberek előtt. Szívesebben hordok lenge ruhákat, jobban tetszenek magamról a fényképek, kicsivel nyitottabb is lettem és úgy alapból, jobban érzem magamat a testemben. :)

Az edzéstől tehát ezerszer jobb a közérzetem: egy jó kis testedzés után könnyebb rávennem magamat a tanulásra, másrészről a teherbírásom is megnőtt.
Én úgy gondolom, a mozgás ezen formája bárki számára kedvező lehet: nem csak az alakformálás céljára, hanem az érzelmi kiegyensúlyozottság miatt is.
Hulla fáradtan lépek ki a konditerem ajtaján, minden tagom sajog, de mosolygok és különösen jókedvűen indulok haza. Ez a napom „fénypontja": egy monoton iskolai nap után igazi felüdülés lefárasztani a testemet is, aztán fantasztikus érzés otthon kidőlni és kipihenni a hosszú napot. Na, meg nem csupán sulis napokon érzem kimagasló programnak, hiszen egyszer-egyszer hétvégente is eljárunk és a nyári szünet alatt is szerves része az edzés a mindennapjaimnak.

Változásra volt szükségem, mert nem éreztem magamat igazán önmagamnak. Változtatnom kellett a megjelenésemen, mert színes hajjal érzem magamat Tinának, mert így tudok kiteljesedni, ez a stílusom. Le kellett dobnom a hátamról minden negatív gondolatot, mint egy batyut, amit eddig cipeltem - a legfontosabb, hogy az álmaimat és a klitűzött céljaimat megvalósítsam és véghez vigyem, ehhez pedig hinnem kell mélyen legbelül a sikerben és abban, hogy igen is meg tudom csinálni. A pesszimista gondolatokat, a rossz érzéseket mind a szemétbe kell hajítani és minden hitetlent, rágalmazót le kell magasról szarni.
És igen: be kell csukni azt a könyvet, el kell halasztani a regény befejezését holnapra.

Vikivel kék avatárokként a buliban. :D

Annyi életet megéltem már fiktív hősök szemszögéből; éltem már elvarázsolt erdőben, harcoltam vérfarkasok ellen, jártam velem egykorú diákok balhés osztályába, átéreztem már karakterek ezernyi fájdalmát és boldogságát - gyászt, bánatot, örömhírt, szerelmet. A regények által én lehettem a vámpírvadász, a harcos tündér, a stréber diák, a boszorkány, a hős szerelmes casanova, a háborúban nyomorgó kislány, a bölcs öreg, a súlyos beteg, a suli legmenőbb csaja... annyi de annyi mindent megéltem már százféle szemszögből és vágyakoztam megélni valamennyi lapra vetett sorsot. De nem mertem kilépni a lapok közül. Szorongattam a könyveimet és azt hittem, hogy a non-stop olvasás teljesen boldoggá tesz. Mekkorát tévedtem! Mert igen, az olvasás fantasztikus hobbi: kikapcsol és művel is egyben. Ám, be kellett látnom azt, hogy nem tapasztalhatok meg mindent a fantázia által, mivel nem lesznek életreszóló emlékeim. Egy életet kaptam, amit okosan és mégis őrülten kell eltöltenem: meg kell élnem a pillanatot. Teljes szívből nevetni, reggel mosolyogva ébredni, hevesen és mélyen szeretni. A fájdalmat megtapasztalni és utána felgyógyulni. Egy dalt hangosan énekelni, táncolni, tombolni, bolondozni... hajnalokat átbeszélgetni, sétálni, bulizni, vízbe csobbanni. Egy szupermarketben Michael Jackson számokra moonwalkerezni. Egyszerűen csak érezni akarom, hogy élek és nem csupán létezem. És amióta elhatároztam magamat, hogy igenis változtatni fogok, és amióta megtettem már a sokadik lépésemet a változás útján, azóta úgy érzem, igen is boldog vagyok.

Borús időben is vidáman. :)

Ezzel a bejegyzéssel csak azt szeretném mondani, hogy sose szalasszátok el a lehetőségeiteket. Nem tudhatjátok, hol és milyen helyzetben találtok rá a megfelelő útra, amin járni szeretnétek. A boldogságotok forrása lehet épp előttetek van, minden nap szembe találkoztok vele, csak nem veszitek észre.
Sosem késő belekezdeni valami újba, s talán az ismeretlen megrettenthet, nem szabad meghátrálni. Napról napra győzöm le a félelmeimet és intek búcsút az aggályaimnak - ha nem határoztam volna el magamat a változásra, lehet most nem egy céltudatos és vidám lány posztját olvasnátok arról, hogyan vett pozitív fordulatot az élete, hanem mondjuk egy hétköznapi könyvértékelést egy romantikus regényről, mert a fikció érdekesebb a mindennapjainál. (Ezzel persze nem arra utalok, hogy soha többé nem lesz könyvértékelés a blogon, de mindenképpen meg fog csappanni a számuk.)

Ez történt velem az elmúlt időszakban, ezért van lényegesen kevesebb posztom, mint mondjuk a tavalyi évben. Ám, annak ellenére, hogy az írásaim száma lecsökkent, az írás iránti vágyam ugyanúgy megmaradt.
Tényleg arra fókuszálok, ami körülöttem zajlik és próbálok minden egyes percet megélni.

Nekem így telt eddig a 2018-as év: pár új gondolattal és célkitűzéssel gazdagodtam, na meg számtalan tapasztalattal. Úgy gondoltam ezeket Veletek is megosztom, hiszen a "Hogyan másszunk ki a gödörből?" bejegyzésem sokatokat megmozgatott, számos visszajelzést kaptam rá. Néha kellenek a személyes-beszélgetős posztok. :)

Nektek hogyan telik eddig 2018? Mi a véleményetek az egyes gondolatokról? Írjátok meg hozzászólásban! ;)

Egy jó kis muzsika a végére:

All That Remains - What If I Was Nothing