Hogyan másszunk ki a gödörből?

Sziasztok!

Ahogy az talán a bejegyzések számából is látszik, a 2018-as évem nem éppen kezdődött rózsásan, azaz nem igazán alakult úgy, ahogy én azt terveztem. A februári tetőpontom után igencsak lejtős út következett, és hamar a gödör alján találtam magamat. Hetek óta úgy telnek a hétvégéim, hogy magányosan búslakodom az ágyamon összeroskadva, szomorú zenéket hallgatva és csokit zabálva. Tehát önmagamat taszítom csak még inkább a nyomorúságos önsajnálatba, aminek ideje véget vetnem. Elég volt az önmarcangolásból!

A minap egy idegen objektív tekintetével vizslattam a jelenlegi helyzetemet, és őszintén elszörnyedtem. Bezárkózom, szomorkodok, negatív vagyok és nem vagyok hajlandó tenni mindennek ellenére. Ráadásul még meg is fáztam, így hát akarva-akaratlanul is a négy fal közé kényszerültem zárkózni, de megfogalmazódott bennem egy gondolat: „Miért nem hagyok már fel ezzel az átkozott önsajnálattal? Ezzel nem leszek előrébb, sőt csak ártok vele.”

Kijelenthetem, hogy elkezdtem felkapaszkodni a gödör falán, és megtettem az első lépéseket: felhagytam az önsajnálattal.

Úgy döntöttem, kiírom magamból ezeket az érzéseket és gondolatokat, amik talán másoknak is a segítségére lehetnek. Nem picsogni akarok a fájdalmamról, és még véletlenül sem a világot akarom megváltani a legépelt szavaimmal. Csupán azt szeretném megmutatni, hogy nem csak a boldog pillanatokról, élményekről lehet írni, hanem a problémákról és azok áthidalásáról is.
       Mindenkinek vannak rossz napjai, időszakai, amiket nehéz hátra hagyni, amiken nehéz túllépni. Számtalan élethelyzet kölcsönözhet olyan negatív érzéseket, amik fájdalommal járnak, amiket elszenvedünk és meg kell élnünk. De nem hagyhatjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a szomorúság, és az irányítson minket huzamosabb ideig.

A csoki és a pizza csak átmenetileg gyógyít.

Nőnapom egy képen.

Igen, hetek óta csak ezen a két élelmen járt az eszem: pár hét alatt legalább négyszer rendeltem pizzát
és minden nap ettem egy kis csokoládét. Állandóan búslakodtam és szükségem volt a boldogsághormonra: csak épp arra jöttem rá, hogy ezt nem folytathatom örökkön-örökké. Az egészségemnek cseppet sem tenne jót, ha ezeken élnék.
Mindemellett az alkohol is fejbe kólintott: egy pohár bortól sírhatnékom támadt, szorongtam és letargikus üzeneteket írogattam egyes ismerőseimnek. Mindennek az lett a vége, hogy csak még rosszabbul éreztem magamat, és megbántottam másokat. Az alkoholnak van az a bizonyos hatása, hogy felerősíti a pillanatnyi hangulatunkat, érzéseinket, így esett meg ez az incidens is.
       Hamar rájöttem, hogy ennek az őrült evési/ivási szokásomnak gyorsan véget kell vetnem, és le kell cserélnem a menümet finom gyümölcsökre, na meg teára. Nem süppedhetek bele az önsajnálatba még jobban, nem marcangolhatom magamat tovább. Ki kell másznom ebből a pokolból!

Mi az, ami segített kilépni a melankóliából?

Számomra a múlt pillanatai erőt adtak.
Sokszor elmélkedem a múltbéli önmagamon, barátaimon, és a visszatekintés általában fájdalommal járt. A két-három évvel ezelőtti énem ezerszer felszabadultabb volt, nevetősebb és boldogabb. Ám, amikor a minap végig pörgettem magamról a mosolygós képeimet, nem fájdalom, hanem felismerés villant a tudatomba. Ugyanis, amikor 14 évesen 37 kilósan feküdtem a kórházban egész testemben fájdalmat érezve, akkor is ott volt bennem a remény és a küzdés; a küzdés, hogy a betegségem ellenére fel tudjak kelni a kórtermi ágyról és hazamenjek a szeretteim közé.

15 évesen, egy vásárlás alkalmával.

Szerencsére nem túl súlyos betegséggel diagnosztizáltak, állandó gyógyszer mellett karbantartható az állapotom. Viszont abban az időben, amikor „megtalált magának” ez a fránya kór, nagyon megviselt és fizikailag is legyengített, hiszen pár hét alatt 6 kilót fogytam. Voltam már azelőtt is beteg, de olyan szintű fájdalmat, mint amit akkor éreztem, nem tapasztaltam azelőtt. Ha akkor nem teszek rendet a gondolataim között, és nem határozom el magamat ily módon: „Én igenis élni fogok, és küzdök. Csak 14 éves vagyok, előttem az élet, a rengeteg lehetőség. Nem ez a betegség fog megállítani és ledönteni a lábamról.” – talán hosszadalmasabb lett volna a gyógyulásom. Az evéssel mindig is problémáim voltak, de akkor is magamba erőltettem azt az egy szelet kenyeret, azt a kis húst, pár szem gyümölcsöt. Meg akartam gyógyulni, nevetni akartam, bele akartam magamat vetni az életbe. Pár hónap alatt stabil lett az állapotom.

Miért írtam most le ezt? Nos, néha még számomra is meglepő, hogy három-négy éve mennyire erős voltam lelkileg, milyen szinten lüktetett bennem a vér, mekkora akaraterőm volt. És ez a frenetikus energia adta meg most a kezdő löketet, hogy abbahagyjam az önsajnálkozást.
       Ezzel miként szeretnék esetlegesen másoknak segíteni? Jó dolog nosztalgiázni, főleg, ha a múlt eseményei erőt adhatnak a jelenlegi helyzetünkben. Hasonlóan nehéz időszakot élsz át? Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt években (akár évtizedekben) volt már olyan pillanatod, amikor a padlón voltál. A padlón voltál, viszont fel tudtál állni. Meríts erőt saját magadból, a múltadból, azokból az időkből, amikor lelkileg és fizikailag is képes voltál túlszárnyalni egy nehézséget, ami után magadra találtál és kicsattantál az energiától.

Számomra hatalmas segítség volt a múltam e szakaszának felidézése, ugyanis képes voltam átértékelni mindazt, amim van, ami körülvesz, aki vagyok.

Átgondoltam, hogy bár nincs túl sok barátom, akik velem vannak, azért vannak mellettem, mert szeretnek. Ha nem szeretnének, nem viselnék el az őrült agymenéseimet. :D
A közeli barátokon túl vannak olyan haverjaim is, akikkel tudok nevetni, eszmecserét futtatni, akikkel az időm egy része kellemesen telik.
A szüleim támogatnak mindenben, bármikor fordulhatok hozzájuk tanácsért, és mindig arra törekednek, hogy a szám sarka felfelé görbüljön.
És vannak azok a támogatóim, akik látnak bennem valamit, akik azt szeretnék, hogy sikereket érjek el az írásaimmal. Az Osztályfőnököm, a városi könyvtárban dolgozók, a blogom Olvasói, és bárki, aki valamilyen formában kifejezte bíztatását, véleményét, javaslatát.

'Utálok egyedül lenni"
- itt épp a pillanatnyi érzéseimet közvetítem.

Senki sincs teljesen egyedül!
Persze, talán kevés ember vesz minket körül, és előfordul, hogy nem
vesszük észre a felénk közeledő személyeket, de véleményem szerint a magányt leginkább saját magunknak okozzuk. A saját érzelmi gátjaink és félelmeink akadályoznak meg minket attól, hogy rátaláljunk a társaságunkra. Hetek óta ezt csináltam magammal, az önszánalom eluralkodott rajtam és bezárkóztam a saját világomba. Miért csináljam ezt? Megéri éjszakákba nyúlóan üldögélni egyes-egyedül a szoba közepén szomorú dalokat hallgatva, önsajnálatba burkolózva? NEM! Mert mind ehelyett lehetünk azokkal, akikkel jól érezzük magunkat. Ők nem keresnek? Hát, akkor majd mi megkeressük őket! Igen, sokszor merül fel bennem, hogy néha jól esne, ha úgy éreztetnék velem: „Van rám szükség.” Viszont arra jöttem rá, hogy ha makacsságból nem keresem mások társaságát, akkor szamár módjára szenvedek egymagamban.
       Tehát az én „világmegváltó” tanácsom ez: ha valakivel/valakikkel szívesen találkoznánk, akkor csak egyszerűen szóljunk neki/nekik. Ha nem alkalmas az időpont, vagy nincs kedv a kiruccanáshoz, legalább mi megpróbáltuk és tettünk valamit a magányosságunk ellen.

Az eddigieket összegezve: ha ki akarunk lépni a gödrünkből, merítsünk erőt magunkból, a múltból, a szeretteinkből, bármiből, ami számunkra örömet okoz, energiát kölcsönöz. Gondoljuk át, milyen értékekkel rendelkezünk, kik vesznek körül, kik vagyunk valójában. Tekintsünk mélyre és fedezzük fel azt, akik vagyunk, vagy akik lenni szeretnénk. Mindenkiben van valami, amit szerethet önmagában, amiben még fejlődhet, amiért érdemes élnie. Nincs értelme szapulni saját magunkat, hiszen ez a test, ez a lélek kísér végig minket minden egyes percünkben mindaddig, amíg majd szemfödél kerül ránk. Rövidke időt kaptunk, hát miért töltsük azt folytonos szomorúsággal és bánattal?

Tudom, nehéz mindig az élet napos oldalát nézni, és sokszor kedvét szegheti az embernek egy-két negatív behatás, csalódás. De sosem szabad, hogy elnyomjanak ezek a borús gondolatok és érzések.
Ha éppen nincs a közelünkben senki, akivel kikapcsolódhatnánk, és egyedül vagyunk a szomorúsággal, akkor sem szabad engedni a komorságnak, hogy felülkerekedjen rajtunk.

Figyelemelterelés. :)

Én ilyenkor leginkább megnézek egy vígjátékot, vagy egy mesét, ami biztosan felvidít. Regényt/verset olvasok, mások blogját böngészem, írok a naplómba, vagy egyéb olyan tevékenységet folytatok, ami eltereli a figyelmemet a pillanatnyi bánatomról, vagy épp segít megérteni az aktuális érzelmi kavalkádot, ami bennem dúl. A lényeg, hogy tisztázzuk magunkban azt, amit érzünk, és képesek legyünk áthidalni a melankóliát. Csináljuk azt, amit szeretünk, foglalkozzunk a hobbinkkal, egyszerűen csak engedjük el a negativitást és koncentráljunk azokra a dolgokra, amik előrébb visznek minket. Legyen az relaxálás, tanulás, munka, az otthonunk szépítése, kertünk gondozása, bármi, ami a szívünket megmelengeti.

Nehéz időszakon mész keresztül? Ennek is vége lesz, csak kitartónak kell lenned. A boldogságot senki sem veheti el Tőled, viszont ha Te magad emelsz gátat a boldogságod útjába, akkor itt az ideje lerombolni ezeket az akadályokat!

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy elolvastad az írásomat, hogy „meghallgattad” azt, amin keresztülmegyek. Lényegesen jobb a kedvem így, mindent kiírva magamból; remélem ezzel esetlegesen másnak is segíthettem. Hiszen mindenkinek vannak mélypontjai: tán tudtam egy kis fényt csempészni valakinek a napjába, aki épp önmarcangolásban szenved. Talán reményteli példát mutathattam valakinek, aki momentán úgy gondolja, nincs fény az alagút végén. Ha éppenséggel Te is hasonló cipőben jársz, mint amiből én léptem ki nemrég, akkor remélem a segítségedre lehettem.

A történetek (legyenek valósak vagy képzeltek) arra vannak, hogy megosszuk másokkal. A tanulságot pedig vagy megfogadjuk, vagy nem. A lehetőségeinkkel élnünk kell. :)

A hangulathoz illő muzsika:

Three Days Grace - Life starts now