Benjamin Alire Sáenz - Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Dióhéjban: Aristotle, vagy ahogyan a becenevén hívják: Ari egy gátlásokkal teli fiatal fiú. Magányos, nem találja a helyét, nem érzi magát jól a kortársai körében. Mígnem egy napon találkozik Dante-val, aki Ari ellentéte: vagány és belevaló, könnyen társalog bárkivel, na meg életvidám a nap minden egyes percében. A két fiú hamar barátságot köt és lassacskán megismerik egymás titkait, mély érzelmi beszélgetésekbe elegyednek. Olyan témákat járnak körbe, mint a barátkozás, a szülők, a magány és szomorúság, a szabadság, vagy épp a szerelem.
Ez a történet két kamaszról szól, akiknek köteléke különleges és elgondolkodtató.

Gondolataim:
Egyre jobban szeretem azokat a történeteket, amik merengősek: mikor egy könyv kapcsán nem az események tartanak fogva, hanem a különböző eszmék, problémák és tapasztalatok, amiket a szereplők élnek/éreznek át. Ilyenkor rengeteg dolog felötlik bennem, elgondolkodom az egyes témákon, amik megjelennek a regényben.
       Mint a legutóbb olvasott merengős könyvem, ez a történet is tartogatott némi meglepetést, ugyanis lány létemre egy fiú bőrébe bújhattam. Ám, teljesen más volt a tematikája és érzelmi világa, mint Matthew Quick: Boy 21 című könyve. (Az értékelésemet ITT olvashatjátok róla.)

Alapvetően a regény címe is megragadó: két filozófus, akik a világmindenség titkainak nyomába indulnak... jelen esetünkben a „két filozófus" nem más, mint két tizenöt éves srác, akik keresik önmagukat, és válaszokat követelnek az élettel kapcsolatban.
Két fiatal fiú az 1980-as évek végén, akik éppen a nyári szünetüket töltve futnak össze az uszodában. Találkozásuk sorsfordító momentum az életükben, ugyanis attól a naptól kezdve semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Ez a véletlen csoda láncreakciót indít el, s az együtt töltött délutántól kezdve különleges barátság, kötelék alakul ki Ari és Dante között.

Maga a történet olyan, mint a lassú folyású patak: szépen haladnak a cselekmények, miközben a két fiú megnyitja a lelkét, időközben felnőnek, megkomolyodnak és kiforrják önmagukat. Szívmelengető végigkísérni őket ezen a rögös, ám érdekes úton, ahogyan kisfiúkból felelősségtudatos férfiakká válnak. Átértékelik önmagukban mindazt, amit tudnak és éreznek, rádöbbennek arra, mi a legfontosabb számukra az életben.

„Azon kezdtem töprengeni, hogy a versek olyanok lehetnek, mint az emberek. Néhányat azonnal megfejtesz. Másokat meg nem – és soha nem is fogod."

Szerintem ennek a regénynek leginkább az az erőssége, hogy elgondolkoztat. Persze jól esik egy hétköznap este olvasni egy-két fejezetet belőle, de egyáltalán nem lehet kikapcsolódás gyanánt olvasni egy hosszú, dolgos nap után. Az embernek ébernek, befogadónak és „filozofikus" állapotúnak kell lennie ahhoz, hogy ezt a regényt megértse és szeresse. Magamon vettem észre, hogy nem tudtam huzamosabb ideig olvasni, mert annyi eszme sorakozik fel a lapjain, hogy egyszerűen nem tudtam mindent átgondolni azalatt a rövid idő alatt, amíg továbblapoztam a másik fejezetre. Igazán megragadó, elmélyítő gondolatok jelennek meg a műben, amik esetenként napokig képesek voltak foglalkoztatni.

Az előszó után, rögtön a könyv elején az író feltesz pár „költői" kérdést. Önmagában már az a 9 kérdés is elgondolkodtatott, próbáltam a saját tapasztalataimmal, érzéseimmel megválaszolni őket. Miért mosolygok? Miért nevetek? Miért olvasok verseket? Egyáltalán mi tesz boldoggá? Könnyűnek tűnhet megválaszolni ezeket a látszólag egyszerű kérdéseket, pedig nem azok. Ez a regény tele van olyan kérdésekkel, amikre nehéz választ adni, amikre nincs konkrét válasz, amikre csak saját magunk tudjuk a válaszokat. Éppen ezért tetszett ez a mű: elgondolkodtatott a saját életemről, érzéseimről és dolgokhoz való hozzáállásomon.
Arra ösztönzött, hogy tanuljak belőle: figyeljem meg Arit és Dante-t, értelmezzem a véleményüket, álláspontjukat, próbáljam meg átérezni azt, amit ők. Miért rejtőzünk el a világ elől? Miért iszunk alkoholt? Miért vágyunk egy társra? Miért akarjuk megszegni a szabályokat? Miért akarunk/nem akarunk bizonyos emberközegekbe tartozni? Miért sírunk? Miért nem érjük be azzal, amit tudunk, és miért akarunk megfejteni másokat? Miért oly sokszínű az érzelmi világunk? Miért vagyunk magányosak, illetve miért vágyunk magányra? Kik vagyunk valójában? És a sornak itt nincs vége..

„– Szerinted a kétely rossz dolog?
  – Nem. Inkább intelligens."

Aristotle és Dante története azért különleges, mert hatással van a lélekre: képes újabb és újabb gondolatokat ébreszteni bennünk, továbbá más perspektívába helyezni egyes ideákat.
Szoktam mondogatni, hogy minden egyes történetnek meg van a maga varázsa. Egy-egy sztori mást és mást vált ki az emberekből, egy regény mindenkinek mást fog jelenteni. Számomra Aristotle és Dante volt az útitársam, amíg a világmindenség titkainak nyomába eredtem. Elindultam az úton, hogy elmerengjek önmagamon és a környezetemen. Nekem felnyitotta a szememet, s azóta egyre csak gyűlnek az elmémben a talányok, a végeláthatatlan kérdések.

Egyik nap, amikor valahol a könyv közepénél tartottam, hihetetlenül elragadott a gondolatár és hirtelenjében nem tudtam mit csináljak azzal a káosszal, ami a fejemben kavargott. Úgy döntöttem, Ari példáját követem, és iszok egy pohárral.
Megittam egy pohár bort, közben a háttérben Asking Alexandria-t üvöltettem és csak merengtem, merengtem, merengtem a kissé bódult agyammal. Őrületes, milyen ürességet érezhet valaki, miközben az elméjében cikáznak a gondolatok: olyan ellentétbe ütköztem, ami számomra eddig ismeretlen volt. Annyi minden kavargott a bensőmben, annyi rejtett érzelem szakadt fel a lelkem mélyéről, amik megrémítettek.
Azóta nehezen boldogulok az írással, inkább a naplóm lapjaira vetem a gondolataimat: túlságosan elhatalmasodott rajtam az érzelmi kavalkád.

„Úgy gondoltam, jó dolog lehet levegőnek lenni.
Egyszerre lehetek valami és semmi. Szükséges és láthatatlan. Mindenkinek        szüksége lenne rám, de senki se látna."

Éppen válaszokat keresek a könyvkupac tetején :D

Mindezt egyetlen regény hatására. Aristotle és Dante ennyire hatással volt rám, ilyen szinten képes volt a történetük elgondolkodtatni.

Végső konklúzió? :D
Ez a regény túlcsordul az érzelmektől, elvektől és eszméktől, na meg a kérdésektől. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a megindító és elmerengő könyveket, aki nem fél attól, hogy esetleg olyan kérdésekbe botlik, amik felforgathatják az életét.
Azoknak ajánlom, akik nyitottak a világra, akik képesek az empátiára és a szeretetre. Akik nem félnek megismerni a világ összes titkát, akik nem félnek az önvalójukkal szembenézni.
Akik élnek, éreznek, és válaszokat keresnek.

Szerintem mindennek örömére lázadjunk egyet:

Three Days Grace: Riot