Sziasztok és egyben Boldog Új Évet! :)
A "new year new me", azaz az "új év új én" hashtag még 2020-ban is elég népszerű, mint ahogyan az ilyenkor rendszerint meghozott tervek és fogadalmak is. Számomra csak "new year old me" - "új év régi én" létezik, és egy kívánságlista arról, hogyan is szeretném megélni az új esztendőt. Persze, kinek mi.
Mindenki degeszre ette magát lencsével és virslivel, plusz pár pohár (vagy épp üveg) pezsgő is lecsúszott éjfél után. Nem vagyok babonás, így a lencse és a pezsgő elmaradt, de mivel a diszkóban, - ahol az Újévet köszöntöttük - megvendégeltek virslivel, kihasználtam ezt a soha vissza nem térő lehetőséget. :D
Szóval most nem lesz lista a fogadalmaimról, sem a terveimről, ráadásul tippekkel sem készültem arra vonatkozóan, hogyan lehettek vérbeli #girlboss-ok, akik megmutatják 2020-ban, hogy erősek, függetlenek és trendik. (Ilyen praktikákat biztosan találtok máshol.)
Lezárultak a 2010-es évek. Nem, az évtized még nem, mert minden évtized/évszázad 1-essel kezdődik: a XXI. század 2001. január 01-től számítandó, ezért is jelenthetem ki büszkén, hogy én még a XX. században születtem, 2000-ben. :D Sokak szerint ez nonszensz, de mivel a tudomány így számítja az éveket, én is eszerint fogom. Mindenki döntse el magának, hogy számára most vagy egy év múlva kezdődik az új évtized; erről nem érdemes vitatkozni. (ITT van egy friss cikk erről a témáról.)
Visszatérve: LEZÁRULTAK A 2010-ES ÉVEK!
Ez azt jelenti, hogy ezennel lassan vége a tini éveimnek is. Mivel 2000-es vagyok, nekem ez a 10 év jelentette a kamaszkorszakomat: rengeteget változtam kívül-belül, átformálódott a környezetem, a baráti-, ismerősi köröm, kialakultak a hobbijaim, meghatározhatóvá vált a személyiségem, stílusom, érdeklődési köröm.
Tényleg ijesztő belegondolni, mennyi minden történt velem ez idő alatt, mennyi mindent tapasztaltam meg, éltem át, és mennyi vár még rám.
36 nap múlva 20 éves leszek. Az első 10 év nagyon messzinek tűnik, hiszen a gyerekkoromra nem emlékszem annyira tisztán, mint a tini éveimre. Nem is volt annyira sűrített időszak, hiszen a "jelentősebb történések" a felső tagozatban és a középiskolában kezdődtek el.
Javarészt olyan behatások értek, mint egy átlagos tinédzser lányt: barátkeresés, az identitás kialakulása, első szerelem, nővé érés, csalódások, beilleszkedési problémák, kisebbségi komplexusok, sikerérzet, hobbik kipróbálása, kapcsolatok, első bulik, vizsgák, nagyobb hangsúly fektetése az ápoltságra, stílus kialakítása, tervek/álmok szövögetése, és még sorolhatnám.
Viszont voltak olyan tényezők, amik nem minden tini életében vannak jelen: betegség, kórházba járás, gyógyszerszedés, gyógyászati segédeszközök használata/viselése, ilyen-olyan családi problémák.
 |
| 11 és 19 évesen. |
Hihetetlenül nosztalgikus állapotba kerültem a gondolattól, hogy hamarosan NEM tini leszek, hanem FIATAL FELNŐTT. Igaz, továbbra is 16-18 év körülinek fognak nézni, de a tudat, hogy 20 leszek még is izgalommal tölt el (és persze egy kis félelemmel is).
Vegyes érzésekkel telt el a kamaszkorom: imádtam az egyre nehezedő kihívásokat és felelősségvállalást, az újabb s újabb tapasztalatokat, a sikerélményeket, a testi-lelki változásaimat, a nevetéssel töltött perceket. Ám rengeteg negatívumot is megéltem az emberi kapcsolataimban, az iskolában, a testem hibái miatt, a nem mindig megfelelő viselkedésem által, és az agyam hülye összeesküvés-elméletei miatt. Meg kell hagyni tartalmas évek voltak. :D
Mivel ez egy személyes blog, úgy gondoltam, a tini éveimet egy bejegyzéssel fogom lezárni. Mesélek a bennem lezajló érzésekről és gondolatokról, az időszak fontosabb történéseiről, s arról, mit tanultam az egyes évek során. Igazából próbálok egyfajta útmutatást is adni a fiatalabb korosztálynak, bár sajnos a 13-14 évesek nagyobb része előbb nyit meg egy TikTok videót, mint egy tinédzserkorát búcsúztató lány blogbejegyzését.
Vállalom a kockázatot: leégetem magamat a régi gáz képeimmel, de hát azok a pillanatok is az életem részei voltak. :) Ahogy pörgettem a 10-15 éves önmagamról készült képeket csak fogtam a fejemet: stílusérzék nulla, a hajam sosem állt normálisan, az arcomról meg ne is beszéljünk... úgyis látjátok majd. :D Nem voltam kimondottan szép, sőt egyes időszakaimban elég csúnyának mondanám magamat.
Talán tudok egy kis reménysugarat nyújtani a 14-15 éveseknek: az IDŐ sokszor csodákra képes, higgyétek el; én vagyok erre az élő példa.
2010: TINI LETTEM
Ebben az évben kezdtem megvédeni magamat. Akkoriban volt egy barátnőm, akinek köszönhetően könnyebben kezeltem a konfliktusokat, visszaszóltam annak, aki beszólt, és elkezdtem egyedül öltözködni, ami sokszor borzalmas eredményt szült. :D
Mikor felfogtam, hogy "már megéltem 1 évtizedet" hihetetlenül nagynak és menőnek gondoltam magamat... rátaláltam a VIVA TV-re, és otthon állandóan a legújabb slágerek szóltak, csakúgy, mint a "nagyoknál". Búcsút intettem a Minimaxnak (na jó, azért még 13 éves koromig oda-odakapcsoltam mesét nézni, de ezt akkor semmi pénzért sem vallottam volna be).
 |
| Karácsonyra Takács Nikolasz CD-t kaptam. :D Hogy pózolok. |
Ebben az évben volt az első fiú, akivel jártam. És semmi több nem volt járásnál, a szó szoros értelmében: kb. 3 hónapig járkáltunk kézen fogva mindenhova, együtt játszottunk, filmet néztünk és néha adtunk egymás arcára puszit. Gyerekszerelem, na. Biztos cukik lehettünk, csak miután én SMS-ben szakítottam vele, igen, SMS-ben(!), minden nap piszkált a suliban és volt, hogy összeverekedtünk emiatt. Ez harmadik-negyedik osztályban történt, majd hatodikban elment az osztályunkból.
Emlékszem, 2010-ben volt a magyar X-faktor első évada, amit minden szombat este megnéztem... érdekes, mert pont 2019-ben lettem újra lelkes a show-ért, bár nyilván hozzátesz a dologhoz, hogy az utóbbi szériában több énekes is kiemelkedően ügyes volt.
2011: HELLÓ GERINCFERDÜLÉS, GYŰLÖLLEK!
Életem első lelki törését a gerincferdülésem eredményezte; azelőtt semmi sem volt rám olyan hatással, hogy sz@rul érezzem magamat a bőrömben. A gerincferdülésem pár hónap alatt megváltoztatta az énképemet, vagyis igazából az egész kamaszkoromat egy negatív énképpel indítottam.
Most biztos azon gondolkodtok, miként rombolhatja le egy kislány önbizalmát a gerincferdülés. Elmondom. A gerincferdülés a hanyag tartással ellentétben egy oldalirányú görbület, kóros deformitás, ami a csigolyák egymáson való elmozdulását, elcsavarodását jelenti. Leggyakrabban 7-15 éves kor között alakul ki az úgynevezett szkoliózis, aminek oka lehet az öröklődő hajlam és az izmok gyengesége. Abban az időben nekem sem volt túlontúl erős izomzatom, viszont a tömött iskolatáska több kilót nyomott... a végeredmény pedig egy 'S' betű, amit a gerincem írt le.
Ahhoz hogy ezt korrigáljuk többféle lehetőség van:
- enyhe ferdület esetén gyógytorna és úszás
- nagyobb fokú görbület esetén gyógytorna és fűző (korzett) viselés napi 23 órában
- durva, 50 fok körüli görbület esetén műtét.
Fontos időben észrevenni a deformitást, mert minél előbb kezelés alá vesszük a gerincet, annál több az esély arra, hogy visszaállítható az eredeti formája.
Én viszonylag nagy fokú gerincferdülést tudhattam magamnak, amire kaptam egy műanyagból készült fűzőt, pluszban heti 1 órát az SZTK-ban gyógytornával kellett töltsek. Tesiből felmentettek a suliban, helyette az iskolai gyógytesire kellett járnom.
 |
| Anyu kidíszítette, így egész menő lett, de hordani továbbra is utáltam. |
Eleinte úgy gondoljátok, nem lesz baj vele, büszkén fogjátok viselni: aztán rájöttök, hogy mégsem olyan jó érzés hordani. Más lányok csinosak, Ti meg egy ormótlan, fehér, műanyag fűzőt viseltek. Elkezditek takargatni, direkt bő pulcsikat vásároltok, hogy még véletlenül se látszódjon. A kiszemelt srác viccelődik a fűzőtökkel, Ti elsírjátok magatokat, mert ha ilyen durva ferdület marad felnőttkorotokig, lehet sosem szülhettek, és még rosszabb állapotba kerül a testetek. Egy pár évvel idősebb csajszi menőnek nevezi a fűzőtöket, és azt mondja, akár Ő is felvenné, Ti mégis inkább a szemétbe hajítanátok a korzettet. A fűzőt egyedül éjszaka lehet elviselni, mert akkor nem érzitek, hogy össze-passzírol. Azaz, én tudtam csak este elviselni, sőt akkor még jó is volt hordani.
 |
Karácsony fűzővel: látszik, mennyire nem volt kedvemre a
"szkafanderemben" fotózkodni.
|
gyógytornát is csak a gyógytornászaimmal csináltam, otthon sosem (pedig kellett volna, és én mindig azt kamuztam nekik, csinálom).
Bánom, hogy kevesebbet hordtam? Nem, így is kikészültem tőle. Viszont azt bánom, hogy a tornát nem végeztem otthon, mert akkor talán most egyáltalán nem lenne ferdületem.
Mennyit segített a fűző+gyógytorna? 4 évig voltak jelen az életemben és elmondhatom, a gerincem felső részén lévő görbület teljesen eltűnt, az alsón pedig szépen visszahúzódott, de nem lett tökéletes. 11-14 éves koromban borzasztóan tudott fájni a hátam, a fájdalmak pedig valamelyest enyhültek tőle.
Amit azoknak tudok ajánlani, akik épp gerincferdüléssel küzdenek: torna, torna, TORNA!!! Akár otthon, akár edzőteremben gerinctrénerrel. Nagyon fontos a gerinc melletti izmok erősítése és a helyes testtartás, aki pedig szeret úszni, az feltétlen járjon el, mert az is hasznos.
2011 talán egyetlen pozitívuma, hogy szinte minden hétvégén az unokatesómmal játszottunk, sülve-főve együtt voltunk. Valahol itt kezdődött bennem kialakulni a kisebbségi érzés is: hirtelen pattanásosodni kezdtem, s mint említettem/a képeken is látszik, nem voltam szép lány; az unokatesómmal ellentétben. Nehéz volt leküzdeni a komplexusaimat: a mai napig fel-feltörnek bennem az ilyen negatív gondolatok, de igyekszem kizárni őket. A régi képek visszanézése és a tükör-előtti-pozitívumok-felsorolása sikeresnek bizonyul.
2011 talán egyetlen pozitívuma, hogy szinte minden hétvégén az unokatesómmal játszottunk, sülve-főve együtt voltunk. Valahol itt kezdődött bennem kialakulni a kisebbségi érzés is: hirtelen pattanásosodni kezdtem, s mint említettem/a képeken is látszik, nem voltam szép lány; az unokatesómmal ellentétben. Nehéz volt leküzdeni a komplexusaimat: a mai napig fel-feltörnek bennem az ilyen negatív gondolatok, de igyekszem kizárni őket. A régi képek visszanézése és a tükör-előtti-pozitívumok-felsorolása sikeresnek bizonyul.
2012: EGY JELENTÉKTELEN ÉV
10 perce gondolkodom azon, mi történt 2012-ben, de azon kívül, hogy megéltük a különleges 2012.12.12. dátumot és túléltük a 2012.12.21-ére jósolt világvégét, más nagyon nem történt. :D
12.12-én emlékszem, egy jósműsort néztem a tévében, amiben a jósnő szerencsével áldotta meg a betelefonálókat.
12.12-én emlékszem, egy jósműsort néztem a tévében, amiben a jósnő szerencsével áldotta meg a betelefonálókat.
 |
| Nem nevetni! :D A hajam oldalt tüsire volt nyírva, a fehér pólós képen pedig a fűzőmet takargatom. |
Ja, és majd elfelejtettem: Psy: Gangnam Style-ja ebben az évben jelent meg, és sorra döntötte meg a YouTube-os rekordokat. Még a csapból is ez folyt.
Az év nagy része arról szólt, hogy unokatesómnál aludtam és játszottunk hétvégenként. A fűző miatt nagyon nem éreztem jól magamat a bőrömben, pár alkalmat leszámítva nem is szívesen fotózkodtam. Ebben az évben abbahagytam a táncot, amit nagyon sajnáltam, de mivel nem fejlődött sehova a csapat, inkább búcsút intettem. Mondjuk úgy, meguntam, hogy ugyanazokat a tánclépéseket nyomjuk 5 éve...
S bár a képeken az arcomról ez nem tükröződik, de a testem szerint mégis nővé érettem. Várhatott volna még 1-2 évet a havi vérzés, de hát ez van. :D
S bár a képeken az arcomról ez nem tükröződik, de a testem szerint mégis nővé érettem. Várhatott volna még 1-2 évet a havi vérzés, de hát ez van. :D
2013: RÁTALÁLÁS A VAGÁNY OLDALAMRA, VÁMPÍR-IMÁDAT, "NAGY SZERELMEK"
Vegyes alcím lett, de tökéletesen körülírja, milyen volt 13 évesnek lenni. Szerintem ekkor untam meg, hogy csúnyának érzem magamat más lányok mellett, mert másféle ruhákat kezdtem hordani, és a hajamat is növeszteni akartam.
2012-2013 környékén mentem el először kozmetikushoz szőrteleníteni, szemöldököt igazíttatni (viszlát csálé szemöldök), és szempillát festetni. :) Ha jól emlékszem 2013 végén már szempillaspirált használtam; 6 év elteltével is szinte csak azt használok, kivéve amikor alkalmanként a szemhéjtusra is van időm.Nyáron pedig kiszúrattam az orromat. Igen, ekkor volt életemben először orr-piercingem, akkor még csak egy pötty, ami kb. 4 hónapig bírta. Soha többé nem rakatnék pötty-piercinget, az tuti.
És mit értek vámpír-imádat alatt? Megrögzött Alkonyat fan voltam. :D Napi szinten megnéztem a filme(ke)t, folyton ezzel a témával foglalkoztam, és minden álmom volt vámpírrá válni. Ciki, nem ciki, az első rész szövegkönyvét mai napig kívülről tudom, majdnem teljes egészében. Nekem ez volt a szuper erőm. :D
 |
| Bal oldali képen a 13. szülinapomon; jobb oldalt fent a "menő cuccomban" szegecses és békejeles bőr karkötővel, nyakamban egy penge alakú medállal; jobb lent pedig piercinggel, normális szemöldökkel. :D |
2013 vége felé pedig egy másik fiú keltette fel az érdeklődésemet, akiről a naplómban egyszer áhítozva, egyszer utálkozva írtam. Nagyon komoly voltam 13 évesen. :D
Ebből is látszik, mennyit változtam az évek alatt. Olyan érzéseket gondoltam komolyan, amik így visszagondolva nevetségesen hangoznak, s olyan tetteket gondoltam fontosnak, amik az égvilágon semmit sem jelentettek. Például azt hittem, ha egy srác mellém ül az autóban, jókat beszélget velem, és mindig azt mondja "Egészségedre!", amikor tüsszentek, akkor tuti fix, hogy szerelmes belém. WTF? Annyira bugyuta és naiv voltam, hogy az fáj. :D
De ez is az életem egy fontos szakasza volt, amire nevetve gondolok vissza. Ha van kistesótok, és épp ezt a fázisát éli, nyugi, nagy valószínűséggel kinövi pár év múlva. Úgy gondolom, szükség van arra, hogy megtapasztaljuk, milyen vágyakozni mások iránt, mert azáltal rengeteget tanulhatunk az érzéseinkről. Később lehet nevetünk majd magunkon, mennyire bolondok és gyermekiek voltunk azt gondolva, hogy halálos szerelmet éreztünk bizonyos személyek iránt... és pont ez a lényeg: felismerni a különbségeket a képzelt és valós érzelmeink között.
Továbbá ebben az évben voltam először külföldön, ha nem csal az emlékezetem. Decemberben megnéztük a bécsi karácsonyi vásárt; eszméletlenül hideg volt, de az élmény, hogy idegen országban sétálgattam, mindenben kárpótolt.
De ez is az életem egy fontos szakasza volt, amire nevetve gondolok vissza. Ha van kistesótok, és épp ezt a fázisát éli, nyugi, nagy valószínűséggel kinövi pár év múlva. Úgy gondolom, szükség van arra, hogy megtapasztaljuk, milyen vágyakozni mások iránt, mert azáltal rengeteget tanulhatunk az érzéseinkről. Később lehet nevetünk majd magunkon, mennyire bolondok és gyermekiek voltunk azt gondolva, hogy halálos szerelmet éreztünk bizonyos személyek iránt... és pont ez a lényeg: felismerni a különbségeket a képzelt és valós érzelmeink között.
Továbbá ebben az évben voltam először külföldön, ha nem csal az emlékezetem. Decemberben megnéztük a bécsi karácsonyi vásárt; eszméletlenül hideg volt, de az élmény, hogy idegen országban sétálgattam, mindenben kárpótolt.
2014: BARÁTOK, HAJFESTÉS, KÓRHÁZ - AZ ÉLETEM ÖRÖKRE MEGVÁLTOZIK
2014-re összességében vidáman gondolok vissza. Ekkor erősödött meg a legjobb barátnőmmel, Vikivel a kapcsolatom; sok programot szerveztünk kettesben és társasággal is. Ekkor lettem nyitottabb az osztálytársaim felé: szinte mindenkivel jóba lettem, egy egész lánycsapat vett hirtelen körül.
Második utam külföldre: hetedikben az évfolyamunk elnyerte a Határtalanul pályázatát (köszönjünk
Eszter néni), így 3 napot tölthettünk Szlovákiában. Sűrű volt a menetrend, de minden percét imádtam.
Ebben az évben lettem nyolcadikos: imádtam bejárni suliba, mert szuper volt a hangulat. 7 év összekovácsolt minket, nagyon ritkán veszekedtünk. Egy kedves barátnőm ekkor vett rá, hogy beregisztráljak a városi könyvtárba, ahová bandában jártunk. :D Igen, nagyon jókislányosra vettük a figurát: nem partiba járkáltunk, hanem könyvtárba. Azóta a csapat nagy része igencsak szereti a szórakozóhelyeket és az alkoholt, de hát inkább most éljük ki az ilyen vágyainkat, mint 10-15 év múlva. Az ember csak egyszer fiatal.
És ha már a fiatalságról beszélünk: rávettem Anyut, hogy fessük be a hajamat. Idő kellett hozzá, de végül beleegyezett, mondván két rózsaszín tincstől mi bajom lehet, ráadásul akkoriban állandóan fájt a hasam, legalább ez vidítson fel. A színes haj mánia azóta is tart. :)
2014 nyarán hasmenéssel kerültem be a kórházba. Éles váltás, de ez a valóságban is hirtelen történt. 1 hétig feküdtem a helyi kórházban, kaptam pár zacskó infúziót, majd mikor hazaengedtek(!) már véres volt a székletem. Iszonyatosan fájt a hasam, gyenge voltam és étvágytalan.
"- Vezessék naplóban a székelés rendszerességét, írják mit eszik a lány, és meglátjuk, mi lesz." - ezt az akkori háziorvosom mondta, akire szerencsére Anyukám nem hallgatott, és elvitt magánrendelésre egy sebész-proktológushoz, Dr. Licht Annához, aki valamiféle bélbetegségre gyanakodott (ez a kedves hölgy műtött engem 8 évesen a vakbelemre is). Adott egy telefonszámot, mert ismert egy szakértő gyermek gasztroenterológust a Heim Pál Gyermekkórházban.
A nyolcadik osztály elejét tehát kórházban indítottam. Nem tudtam, mire számíthatok, hiszen a műtétemen kívül nem sokszor kellett kórházban feküdnöm: rettegtem, mi fog történni, főleg úgy, hogy Pesten, az otthonomtól távol, egyes-egyedül kell majd bent feküdnöm. A dokinőm, Dr. Karoliny Anna egy végtelenül kedves, nyugtató hangú nő, akinek egészen 18 éves koromig voltam a páciense. Megnyugtatott a kedvessége, de a tükrözéstől iszonyatosan féltem. Szerencsére az osztálytársaim Messengeren tartották bennem a lelket; meséltek arról, mi zajlik a suli falai között. Sorban küldték a házikat is, amiket nagy gonddal írtam... sőt, még a többieknek is elküldtem a megoldásokat, ennyire jófej voltam. :P
Emlékek a kórházból:
A hashajtó íze undorító, és körülbelül 6 kínkeserves beöntés után már nem csak a hasam fájt, hanem más is. :D Az egyik beöntés után éppen próbáltam visszatartani a vizet, amikor feltűnt előttem a kórházi bohóc (gyűlölöm a bohócokat) és nem elég, hogy majd besz@rtam, még elkezdett jópofáskodni nekem... majdnem ráüvöltöttem valami csúnyát.
És majd elfelejtettem: az étkeztető bácsi. Volt egy nagyon mogorva, őszes bácsi, aki az összes osztályon fekvő gyereket ebédkor az étkezőbe vezényelt, és a vezénylést úgy értsétek, ahogy kell, mint aki a katonákat sorakoztatja, olyan habitussal kényszerítette a lurkókat az evésre. Na már most, én amúgy sem voltam/vagyok nagy étkű, de a betegségem kialakulásakor még annál is kevesebbet ettem, mint általában. A kórházi kaja nem volt ínyemre (őszintén, kinek ízlik?), így amikor megettem a levest, felálltam az asztaltól (ahol a többi gyerekkel lapátoltam magamba az ételt), és megköszöntem az ebédet gondolván, hogy én húzok vissza a szobámba. A goromba ételes-ember (így hívtam Anyuék előtt) elkezdett velem erősködni, hogy mi az, hogy nem eszem meg a másodikat, és mit képzelek, hogy visszamehetek a szobámba. Teljesen felhúzott és még egyszer elmondtam: "- Köszönöm szépen az ebédet, ELÉG VOLT, most visszamegyek a szobámba. A szüleim sem erőltetik soha a kaját, szóval Ön se próbálkozzon vele.". Nézett nagy szemekkel, de erre nem igazán tudott mit mondani, tehát elvonultam. A többi gyerek is tátott szájjal nézett rám, gondolom senki sem merte ezt megcsinálni addig a pontig. :D Poén, hogy a következő napokban nem kellett kimennem enni, sőt, még madártejet is hozott nekem a fószer a szobámba.
Ennyit a szigorú rendről.
Sajnos ekkor tapasztaltam meg azt is, milyen egy pánikroham.
A tükrözés eredménye: colitis ulcerosa, azaz krónikus vastagbélgyulladás, az IBD betegségek egyik fajtája. És ezzel az egész életem megváltozott: gyógyszerszedés, kontrollra járás, időnként a betegség fellángolása, hasi fájdalom, állapottól függően pedig hasmenés.
A betegségről egy kis infó: ahány ember, annyiféle tünetet produkál. Lényegében az érintett bélszakaszon sebek, gyulladások vannak, amik fájdalmat, gyengeséget, étvágytalanságot, véres székletet eredményeznek. Vannak úgynevezett remissziós időszakok, amikor semmi tünet nem kíséri a betegséget, de vannak borzalmas napok-hetek-hónapok, amikor mozdulni alig bírok, és egy nap 15-20 alkalommal trónolok a WC-n. Ez a nyavalya kísér az utamon, immáron 6 éve.
6 éve folyamatosan gyógyszert kell szedjek, ami megakadályozza a betegségem fellángolását. 6 év alatt párszor fellángolt, erről a továbbiakban mesélek.
Back to story: viszonylag jól kezeltem a kórházasdit, öröm volt visszatérni az iskolapadba. Novemberben iskolalátogatásra mentem a jelenlegi középiskolámba, ami akkor nagyon impozánsnak tűnt. Most sem rossz, de jobbra számítottam. :D Elkezdődtek a keringőpróbák, amik minden hétfő(?) reggel 0. órában voltak megtartva. Hidegben, sötétben, álmosan sétáltam hajnalok hajnalán az imádott táncórákra; azt hiszem, itt jött el az a pont, hogy kávé nélkül nem tudtam elindulni sehová. Csakhogy november-december újra hasfájással, WC-re rohangálással telt, étvágyam pedig egyáltalán nem volt. Karácsony után egyik nap elájultam a folyadék veszteség és az alacsony tápanyagszintem miatt, úgyhogy a kórház újfent tárt karokkal várt.
Kórteremben szilveszterezni meg nem a legjobb móka, higgyétek el! :D
2015: KÜZDELEM A BETEGSÉGGEL, A KÖZÉPISKOLAI BEILLESZKEDÉSSEL
Január első napjai: 39 kilósan feküdtem a kórházi ágyon összekuporodva, a gerincem irdatlanul fájt, gyenge voltam és reményvesztett. A belem vérzett, a gerincferdületemet semmi izom nem tartotta, étvágyat hírből sem ismertem. Azt hittem, meg fogok halni. Abban a pillanatban azt gondoltam, nem fogom megélni a 15. születésnapomat. És akkor eszembe jutott a Papám, aki mindig felvillan előttem, amikor nem látok kiutat. Küzdenem kell, mert még sok mindent kell megéljek. Küzdenem kell, mert nem azért születtem, hogy így legyen vége. Ha akkor nincs bennem annyi elszántság, nem tudom, mi történt volna. Ha akkor Anyuék nem hordják nekem titokban a chillis babot turmixolva, akkor nem tudom, min éltem volna. :D
Azért az is rengeteget számított, hogy a család tartotta bennem a lelket. A szüleimnek sem volt egyszerű végignézni, ahogy napról napra soványabb és erőtlenebb lettem. Amikor bejöttek hozzám, Anyu sosem sírt, mert nem akarta, hogy még jobban megijedjek a helyzettől. Nem akart pánikot kelteni bennem, holott Ő sem volt biztos abban, hazamegyek-e még a kórházból egyáltalán. Én a helyében nem biztos, hogy képes lettem volna így végigcsinálni... de Ő igen, és a magabiztos szavai engem is pozitív irányba tereltek.
Egyik reggel Karoliny doktornő bejött hozzám és elmondta, szteroidot kell szedjek, máskülönben nem jön rendbe a belem. A szteroid egy nagyon erős gyógyszer, ami sokféle mellékhatással jár, de végső esetben muszáj bevetni. A szteroid volt a mentőövem.
Aki IBD beteg valószínűleg találkozott a Medrol nevű szteroiddal, ha nem, szerencsés az illető. Napokon belül elmúlt a véres székletem, s olyan étvágyam lett, mint még soha. Képes voltam 2 Big Mac-et legyűrni egymás után, nagy krumplival. Konkrétan 1 héten megettem vagy 30 darab tojást (szerencse, hogy Apumnak már akkor is voltak tyúkjai). Pár hét múlva normál testsúlyom lett, vigyorogva néztem a mérlegen a 45 kilogrammot (155 centi vagyok, szóval ez teljesen okés).
Ami viszont kikészített: a szteroid felvizesített, az arcom rettentően pufi lett, a testrészeim természetellenesen lettek teltebbek. Elég hosszú ideig szedtem; felüdülés volt abbahagyni... Végre újból normálissá vált az arcom. :D
Életem első nagy vizsgái:
A központi felvételi óriási mumusnak számított; matekból kötelező korrepetálásra kellett járnunk, ami őszintén nem sokat segített: 50-ből 28 pontot értem el, ami 56%-nak felel meg. Örülnék ha az érettségi 4%-kal jobbra sikerülne, mert az már 4-es, de ez csak egy kósza álom :D
A magyart "kiráztam a kisujjamból", mert 86% lett, ami egyáltalán nem rossz, de az érettségimtől többet várok el. :D
A középiskola nyelvi előkészítő osztályába való bejutásért szóbeliznem is kellett angolból, amitől nem féltem annyira, mint tavaly az előrehozott érettségitől. A vicc az, hogy a mostani angoltanáromnál szóbeliztem, akinél többen elsírták már magukat felvételi közben (igen, tavaly azt hiszem hárman is voltak), de én csak nevetgéltem végig. Biztosan jó pontokat adott, mert az ideiglenes ranglistán 14. lettem. Na, nem fényezni akarom magamat, de irtó büszke voltam magamra. :)
Újabb barangolások külföldön:
Még 2015 elején utaztam a sulival Angliába 6 napra, amit a ballagásomra kaptam ajándéka a szüleimtől. Szuper volt a társaság, a programok, az egész hangulat. Életem egyik legjobb ajándéka volt... külön örültem annak, hogy a fűzőmet nem kellett vinnem magammal, de ezután már nem is hordtam sokáig.
Itt jegyezném meg, hogy egy utazás, egy közös program mennyivel értékesebb tud lenni a tárgyaknál. Az angliai út nyitotta fel a szememet az utazás és az új helyek felfedezésének szépségére.
Amúgy ebben az évben nyaraltam először külföldön: a horvát tengerparton, ahová Viki is velünk jött. Igazából az egész nyarat együtt töltöttük, sok emléket gyűjtöttünk. :)
2015 volt a selfie éve, legalábbis számomra. Kétkamerás mobilom lett, és rengeteg, RENGETEG szelfit csináltam, aminek jó része még mindig megvan a régi memóriakártyámon. A legtöbb borzalmas. :D Minden képet Retrica-val szerkesztettünk/készítettünk (te jó ég :D) és ekkor lett Snapchatem meg Instagramom. Régi szép idők. Azóta nincsen Snapchatem, a régi Insta-képeimet meg letöröltem, mert vállalhatatlanok.
Kisiskolásból középiskolás:
Nem volt túl könnyű beilleszkedni; szerencsémre ismertem pár embert az új osztályomból, szóval egyedül sosem voltam. A nyelvi előkészítős év volt a legélvezetesebb: heti 16 angol, 1 nyelvtan, 5 tesi, 3 matek és infó; lyukas órákban pedig ping-pong meccsek. Mind visszasírjuk azokat az időket.
Ebben az időszakban lettem kelendő a fiúk körében. :D Meg nem tudnám számolni, hány névtelen Ask.fm-es kérdést kaptam az ideálomról és kapcsolatokról (jesszusom, még ilyenem is volt).
A középsuli második hónapjában egy fiút utasítottam vissza (azóta ezt a témát nem nagyon emlegetjük fel), és összejöttem egy sráccal, akivel kb. egy hétig voltam együtt. Mondjuk úgy, hogy nagyon vágytam arra, szeressen valaki, és kicsit féltékeny voltam azokra, akiknek volt szerelmük. Fogtam az első fiút, aki imponált (akinek történetesen én is tetszettem), és pár hét beszélgetés után kijelentettük, hogy kapcsolatban vagyunk. Mindez addig tartott, amíg rájöttem, nem biztos, hogy én tényleg ezt akarom, majd egy elég rosszul sikerült szájra puszi után lezártam a dolgot. Pár hét múlva új sulira váltott. (Kissé hasonló a harmadikos sztorimhoz, ugye?) :D Viccet félretéve ez akkor egyáltalán nem volt mókás, sőt, nagyon rosszul éltem meg. 15 éves fejjel az ember lánya szeretetre, figyelemre és törődésre vágyik, ami nálam sem volt másképp. Az, hogy hirtelen több fiúnak kezdtem tetszeni, nyilván jól esett a szívemnek, de őszintén megvallva nem igazán tudtam kezelni a helyzetet... bele is futottam egy kapcsolatba, ami csúnya véget ért, bár 7-10 nap járás nem sokat nyom a latban.
Újra elkezdtem táncolni, immáron egy hip-hop csoportban; sajnos pár hónap után ott kellett hagynom a csapatot, pedig épp feljebb léptem volna a ranglistán; be akartak rakni a középhaladókhoz.
Kijelenthetem, hogy 2015 a lehetőségek, változások éve volt: az első nagyobb megpróbáltatások feletti győzedelmeskedés, a betegségemből való felépülés, új emberek megismerése, csúnyácska kislányból nőiesedő tinédzserré válás.
2016: AZ ELSŐ IGAZI KAPCSOLATOM, A SZÜLEIM VÁLÁSA
2016-ban megkaptam életem első, normális csókját :D (a 2015-ös szájra puszit vétek lenne csóknak nevezni). Szóval 10 nappal a 16. születésnapom előtt összejöttem egy fiúval, akivel 2 évig együtt jártunk; ez a 2 év pedig sok mindenre megtanított, rengeteg élménnyel gazdagodtam, és jelentős változásokon mentem keresztül.
Ebben az évben váltak el a szüleim, ami akkor elég rosszul érintett. Nagyon nehéz időszak volt ez lelkileg, még akkor is, ha tudtam, hogy amúgy ez a szüleim számára, és számomra is jobb lesz a későbbiekben (jobb is lett). Viszont sajnos a pánikrohamok rendszeressé váltak az évben, és nem volt könnyű megbirkózni velük. Részletesen nem akarok belemenni a válási témába, mert ez teljesen magánügy, de annyit elárulhatok, hogy ha nem lett volna az akkori barátom és a családja, szerintem összeroppantam volna.
Az érzelmi megmérettetés a külsőmön is meglátszott; látványos változást akartam. A derékig érő hajamat levágattam a fülem aljáig, s befestetettem sötét lilás-barnásra. Az eredmény borzasztó lett, de akkor erre volt szükségem. (Azóta növesztem.)
Bár nem volt mindig felhőtlen ezzel a sráccal a kapcsolatom, az egyszer biztos, hogy 100%-ban megtapasztaltam azt, milyen az, ha valaki tényleg szeret. Milyen az, amikor törődnek velem, megnyugtatnak, és gondozzák a lelkemet. Azelőtt senkitől sem kaptam ekkora szeretetáradatot, ilyen figyelmet és óvást.
A kapcsolatunk első éve, - így visszagondolva - meseszerűnek tűnik. Valamelyest gyermeki érzelmek voltak még, amik ideig-óráig elégnek bizonyultak. Viszont ahogy teltek a hónapok és megerősödtem kissé a szüleim szétválása után, kezdtem túlnőni az érzelmeimen.
2017: ÉLETEM ELSŐ BLOGBEJEGYZÉSE, ÁLLANDÓ OLVASÁS, ÖNVIZSGÁLAT
Szerintem az egyik legjobb döntésem volt, amikor egy hideg, hófútta délelőttön, egy rettentően unalmas ügyviteli ismeretek órán elhatároztam, hogy blogot nyitok. :D
Nem csoda, hogy 2017-ben írtam a legtöbbet: konkrétan úgy éreztem, senki sem hallgat meg. A gondolataimat nem igazán volt esélyem megbeszélni senkivel. Vikivel ebben az évben nagyon eltávolodtunk egymástól, s nem csupán azért, mert kollégista volt: a legtöbb időt a barátommal töltöttem, könyvekbe burkolóztam és befordultam. Persze, tartottuk a kapcsolatot, de messze nem úgy, mintha legjobb barátnők lennénk, pedig "papíron" annak tartottam Őt. Más kérdés, hogy egyáltalán nem úgy viselkedtem, mint egy barát.
Mindennek ellenére úgy érzem, ennek az évnek így kellett telnie. Hihetetlen mennyiségű könyvet olvastam, és eminens módra tanultam (még ha ezt akkor nem is vallottam be). A könyvek által sok dologra rájöttem, mondhatnám, hogy a könyvek ébresztettek rá arra, változtatnom kell a kapcsolataimon, az életvitelemen.
17 évesen egy lánynak ÉLNIE kell. Ki kell mozdulnia a barátaival, igenis el kell járni bulizni, új embereket megismerni, kirándulni, titokban elszívni az első szál cigit... én 17 évesen inkább olvastam és a barátommal filmeztem, mintsem kimozdultam volna, ami szomorú arra tekintettel, hogy 12-13 évesen azt terveztük Vikivel, majd együtt szórakozunk. Ehelyett Ő bármikor hívott, én szobanövényként gubbasztottam otthon. :D
Valahol persze jó, hogy sosem voltam felelőtlen, de később tapasztaltam meg jelentős dolgokat, amit kicsit bánok.
Mégis, a könyvek segítettek megérteni önmagamat, az érzéseimet, az emberekhez fűződő kapcsolataimat. Egyre többet olvastam, ami azt jelentette, rengeteg időt töltöttem magamban. Folyton önvizsgálódást tartottam; mit akarok, hogyan szeretnék élni, mire vágyom... stb. Rájöttem arra is, hogy bár fáj bevallanom, de a kapcsolatom a barátommal, sem olyan, mint 2016-ban. 1,5 év elteltével kezdtem arra a pontra eljutni, hogy valami nagyon nem okés. Egy idő után úgy éreztem, megfojtanak az érzések, megfojt a helyzet, ami körülvesz. Megváltoztam, a változás pedig előrébb lépésre sarkallt. Úgy éreztem, sokkal többet változtam, mint az akkori barátom; egyes témákban érettebben, megfontoltabban gondolkoztam, és nem tűnt úgy, hogy képesek lennénk együtt előrébb lépni. Amikor belenéztem a tükörbe, csak önmagam régi, kifacsart mását láttam, aki se viselkedésben, se stílusban nem hasonlított arra, aki pár évvel azelőtt voltam.
2017 szilveszterén a baráti összejövetelen a mosdóban sírtam.
2018: AZ ÉRZELMI HULLÁMVASÚT ÉVE
2018-ra eljutottam arra a szintre, melyről képes voltam lépni a változtatás felé. A 2 éves kapcsolatom megtanított megélni az érzéseimet, az első barátom által rájöttem, miként kell elfogadni az embereket (ha teljességgel nem is, de jórészt képes vagyok elfogadni a személybeli különbségeket). Kellett az a 2 év; kellett mellém az a fiú, mert irtó türelmes, figyelmes és értelmes volt. Mellette a gondolkodásmódomat és érzésvilágomat tudtam fejleszteni, ám rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy teljességgel kamatoztatni tudjam a megtapasztalt érzéseimet és a kialakult látásmódomat, útjainknak el kell válnia. Természetesen borzasztóan fájdalmas volt.
Az sem segített, hogy a szakításunk előtt rengeteget tudtam gondolkodni az erdélyi utazás alkalmával. Rossz érzés volt, mert hihetetlen erős érzelmek fűztek hozzá. Végigzokogtam a szakításunk éjszakáját, s pár hónapig rettentő nehéz volt. De ha nem tettem volna meg, most nem tartanék ott, ahol. A betegségem miatt 14-15 évesen átéltem komoly fizikai fájdalmakat, 18 évesen pedig szembenéztem azzal, milyen az, amikor a lelkem fáj kicseszettül. Ezt is túléltem valahogy.
Végre kiszakadtam a négy fal közül: életemben először diszkóba mentem, programokat szerveztünk Vikivel, emellett elszívtam életem első cigijét, és megtapasztaltam, milyen berúgni. Mindezt, hozzáteszem, legálisan, mert 18 éves lettem. :P
Februárban a hajam újra rózsaszínes-lilás színt kapott, és visszakerült az orr-piercingem. :D
Május közepéig érzelmi viharok dúltak bennem, kissé megtorpantam a nagy "szabadságban". Valami újra vágytam, így az akkor még legjobb fiúbarátommal elkezdtem edzőterembe járni. Egyre elégedettebb lettem önmagammal. Tetszett, hogy formásabb lett a testem, erősebbnek kezdtem magamat érezni. Helyreállni látszódott a belsőm-külsőm egyensúlya és a gerincem is megtartottabb lett az edzések miatt.
Több megerősítő szót, és pozitív visszacsatolást kaptam a környezetemből: a barátaim biztattak, hogy jó úton járok, s a szüleim is örültek, hogy végre újra kezdek önmagammá válni.
4 hónap alatt teljes átalakuláson mentem át: a külsőm változtatása és az önbizalomszerzés a belsőmet is megmásította. Újra nyitottabb lettem, de volt még hova fejlődni.
2018-hoz köthető az első nagy koncertélményem is. Döntő pillanat volt; nem csak azért, mert beleszerettem a koncerthangulatba, hanem azért is, mert ez volt az a nap, miután eltávolodott tőlem egy jó barátom.
Június 1-jén életem első házibulijában döntöttem el, hogy sosem fogok dohányozni, és ez az elhatározás a mai napig tart. Ám, ekkor történt velem olyan is, ami azelőtt soha: belegabalyodtam egy olyan kapcsolatba, amit nem akartam 100%-ig, amiről nem akartam beismerni, hogy többet árt nekem, mint használ. És NEM a fiú személyével volt a gond, hanem azzal, hogy barátként sokkal jobban megértettük egymást, mint párban.
A kapcsolatunk első hónapjaiban simán ment minden, és őszintén mondhatom, az előnyömre vált: nőtt az önbizalmam, megbecsülve éreztem magamat, és rengeteg új dolgot tapasztaltam meg vele. A gond akkor kezdődött, amikor fojtva éreztem magamat: még több időt akart velem eltölteni, holott nekem már az is sok volt. Nekem kell a tér, az egyedül-, a barátaimmal-, a családommal töltött idő. Ideig óráig tudtunk kompromisszumot kötni, de egyre inkább azt éreztem, egyedül kell lennem. Úgy éreztem, valaki más életét élem, más helyett vagyok mellette. Különböztek az életről való elképzeléseink, a kapcsolatról szőtt képünk. S bár Ő nem gondolta ezt élhetetlen problémának, én igen, nagyon is. Fontos szerepünk volt egymás életében, de nem egymásnak lettünk kitalálva. Hazudnék, ha azt mondanám, bánom, hogy akkor összejöttünk. Azt viszont bánom, hogy nem búcsúztunk el egymástól előbb, és hogy Ő nem vette észre azokat a különbözőségeinket, amik végig ott virítottak előttünk.
Kissé tanácstalan is voltam: rengeteget beszéltem a témáról a barátaimmal (legfőképpen Vikivel és Timivel), meg a szüleimmel. Konkrét válaszokat a kérdéseimre nem adtak, és nem is tanácsoltak semmit, de felvázolták, Ők mit látnak, mi a véleményük. Sokszor nehéz volt elfogadni a dolgokat, de többször átgondolva mindent, megvizsgálva az összes apró zavaró tényezőt ráébredtem, hogy több esetben is jól látják a helyzetet. Ezután pedig magamban kellett rendeznem, mi a helyes lépés.
Az évet állandó fejfájással, pánikrohamokkal zártam.
2019: AMIKOR VÉGÜL MINDEN JÓRA FORDULT
Kórházzal indítottam az évet. Pont akkor váltottam felnőtt kezelőorvosra, amikor újra fellángolt a betegségem.
Szokás mondani, hogy amikor valami bántja a lelket, az kihat a testre is. Szerintem pontosan ennek a következménye volt az az 1 hét, amit nagy fájdalmakkal a kórteremben töltöttem. Iszonyatosan legyengültem, rengeteg vért vesztettem; itt már fontolóra vettem a szakítást a barátommal, de úgy gondoltam, biztosan a betegség miatt érzem a lezárás szükségességet... hát jó nagy hülye voltam.
Abban az időben az Ő egészsége sem volt a legjobb, de amikor az ember lánya lefogyva, étvágytalanul fekszik a kórházi ágyban, fájdalmak között, és neki kell vigasztalni a fiúját, az számomra kissé érdekes. Örültem, hogy össze tudtam magamat szedni, semmi energiám nem volt mást istápolni. Nyilván, a családom és a barátaim is segítettek a napos oldalt látni, na meg a drága szteroid, (helló újra Medrol) de ha nem szálltam volna mélyen magamba, akkor talán még most is az önsajnálatban fetrengenék. Számtalan órát beszélgettem végig Anyukámmal, és az sem volt ritka eset, hogy zokogásban törtem ki. Nem volt elég, hogy érzelmi téren is kusza voltam, még a betegségem is kikészített. Napok teltek el azzal, hogy azt hittem, most ebből a fellángolásból nincs felépülés. De a szüleim nyugtattak, és szuper kajákkal etettek (kinek kell a kórházi kaja, ha ilyen professzionális séfek veszik körül :D), Viki fagyival tömött, Danci barátom még melós ruhában is meglátogatott, unokahugim UNO party-kat nyomott velem, Timi végigtelefonálta velem az estét, Ani Mama meg a gyógyító petrezselymes krumplijával töltött fel élettel. A tanáraim nagy része is szuper rendes volt: haladékokat kaptam a pótlásra, és türelmesen magyaráztak el mindent, amiről lemaradtam.
Kórházban feküdni úgy, hogy szinte mindig látogat valaki, teljesen másfajta élmény. :)
Úgy gondolom, csak akkor gyógyul meg valaki teljesen szellemileg és fizikailag, ha önmaga képes felülkerekedni a gondjain, ha azt az energiát, ami maradt benne, azt a felépülésére tudja fordítani.
2019 első fele utazásokról és rengeteg énidőről szólt. Több helyre ellátogattunk családdal, barátokkal Magyarországon belül 1-2 napra, ami tovább fokozta az utazási vágyamat. Az énidőmben meg arra fókuszáltam, hogyan képzelem 2019 további szakaszát. Kicsit magamba fordultam: az érzéseimről nem igazán beszélgettem senkivel, mert magam akartam megérteni, kiértékelni a bennem felgyülemlő gondolatokat, érzéseket. Fájt beismerni, de ahogyan egyre kevesebb időt voltam a barátommal, boldogabb és felszabadultabb lettem. Újra 180 fokos fordulatot vettem; ráeszméltem, teljesen más elképzeléseim voltak, mint az akkori barátomnak. Úgy éreztem, egy idegennel vagyok együtt. Olyan volt, mintha az együtt töltött idő meg sem történt volna, mintha sosem ismertük volna egymást igazán. Mert tulajdonképpen nagyon különbözőek voltunk, amihez megpróbáltam idomulni... megpróbáltam, de nem tudtam. Megpróbáltam a "jó barátnő" elvárásoknak megfelelni, de nem ment.
Én nem az a lány vagyok, aki állandóan a pasijával akar lenni, nem az vagyok, aki minden problémáját meg akarja oldani a fiújának. Nem tudom félretenni a magamra, a családomra, barátaimra, hobbijaimra szánt időmet.
Nem akarok rövid pórázon élni, aki ha elmegy bulizni a barátaival, kötelezően sajnálnia kell a barátját, mert neki nincs kivel mennie (van, csak az érzelmi zsarolás könnyebb). Nem akarom félredobni a lehetőségeimet csak azért, mert a páromnak nincsenek.
Július közepén szakítottam a barátommal. Egyáltalán nem illettünk össze, amit akkor Ő még magának sem vallott be. És ezek után sem mondanám azt, hogy hibáztam akkor, amikor összejöttem vele. Rengeteget tanultam azalatt az 1 év alatt, noha a vége felé kristálytisztán láttam, nincs jövőnk. Én csak azt kívántam Neki, találja meg azt a lányt, aki hozzá illik. Szívből kívánom, hogy találjon rá az útjára. És utálhat azért, mert nem voltam elég odaadó barátnő, utálhat azért is, mert önző módon a saját egészségem, boldogságom fontosabb volt, az övénél. Utálhat, mert nem voltam jó támasz, nem mintha Ő az lett volna számomra. Utálhat, mert "nem tettem eleget" a kapcsolatunkért, és inkább szakítottam vele, de tulajdonképpen csak megvontam tőle a szenvedése forrását, magamat, mert én sosem tudtam 100%-osan boldoggá tenni. Remélem, mostanra Ő is rájött minderre.
Mivel nem volt előttem rózsaszín köd, és tisztán, objektíven tudtam a kettőnk kapcsolatára tekinteni, az elengedés is könnyen ment. Az elengedés már hónapokkal a szakítás előtt elkezdődött lélekben; ahogy távolodtunk egymástól, úgy vékonyodott az összetartó fonál. Felelős vagyok a tetteimért és a szavaimért, tehát mindazt, amit leírtam, büszkén felvállalom. Aki ezekért az érzéseimért megbélyegez, az nem ismer igazán, és azt sem tudja, mit éltem át... mások dolga felett könnyebben ítélkezünk, mint a sajátjaink felett. Letéphettem volna gyorsan a ragtapaszt már tavasszal, de teljességgel meg kellett győződjek arról, hogy esély sincs közös jövőre.
A 2019-es nyaram ezek után jól alakult:
Több koncerten vettem részt, mentem kirándulni, 1-2 napra nyaralni. Szabadnak éreztem magamat, olyan voltam, mint aki levetette a válláról a nehéz súlyokat. Az életem napok alatt vált felhőtlenné és színekkel telivé. Újra edzeni kezdtem, szinte teljesen egészségessé váltam kívül-belül. Elkezdtem CBD olajat szedni, ami a vérképemből eltüntette a rengeteg csillagot. 2019 nyara számtalan dologra megtanított, erről bejegyzést is írtam, amit ITT elolvashattok.
1 hét szabadság után megismertem egy srácot és álmomban sem hittem volna, hogy ilyen kevés idő után egy újabb kapcsolatba "ugrok". Pedig ugrásról szó sem volt: akkorra már rég rendeztem az érzéseimet az előző barátommal kapcsolatban.
Voltaképpen nem akartam új barátot. Szívesen beszélgettem fiúkkal, de nem volt célom újra járni valakivel... csak arra nem számítottam, hogy szerelmes leszek.
(2020.02.02. - szerkesztve)
Nem számítottam arra, hogy felbukkan és majd órákon keresztül beszélgetünk. Nem hittem volna, hogy egy srác levesz majd a lábaimról az életszemléletével, életrevalóságával és karizmájával. Pedig így történt. 160 kilométer választott el minket, de ez sem számított.
Találtam valakit, aki fél éven át az életem része volt, akinek a tinédzser éveim egyik legszebb időszakát köszönhetem. Aki mindig türelmes volt velem, aki elfogadott a hibáimmal együtt, s aki megtanított spontánnak lenni. Mondhatni, segített visszatalálni önmagamhoz; talán ezért sem estem nagyon mély letargiába, miután szakított velem.
Rengeteget köszönhetek neki; tanultam az életről és magamról is általa. Boldog vagyok, mert egy szuper időszak áll mögöttem. Boldog vagyok, mert olyan volt a kapcsolatunk, mint egy romantikus történet, ami megismételhetetlen számomra. Szerencsés vagyok, hogy az életem része volt; még ha nem is olyan hosszú ideig.
Ezt dobta a gép: megtapasztaltam, milyen az, amikor valakit csak úgy hozzám rendel az élet, milyen az, amikor hihetetlenül hiányzik az, akit szeretek, megtanultam értékelni magamat úgy, hogy a másik fél nem értékel. Most már végre tudom milyen az, ha én táplálok erősebb érzelmeket a másik iránt, de legfőképpen azt tanultam meg, milyen érzés, ha szakítanak velem (mivel eddig mindig én mondtam ki az utolsó szót). Szokás mondani, hogy a karma egy büdös nagy szajha, de szerintem ennél többről van szó. Igazából viszonylag pozitívan élem meg, hogy dobtak, már amennyire a helyzet pozitív lehet. Az önbecsülésem kissé sérült, de majd helyrehozom idővel. Őszintén, így kerek egészen tudom elbúcsúztatni a tini éveimet; szinglin lettem kis-tinédzser, és szinglin válok fiatal felnőtté. Persze, a szakítás estéjén olyan voltam, mint akinek ráültek a mellkasára, és nem egy zsebkendőt eláztattam könnyekkel, de azóta sokkal jobb. Egy-egy pillanatra elkap még a szívfájdalom, de nem érzem úgy, hogy itt lenne a világ vége. Az élet megy tovább; a nap nagy részében poénkodok és végzem a dolgaimat. Fájt a végszó? Fájt. De annyi lehetőség és új dolog vár még rám, hogy kár lenne több időt siránkozásra és önsajnálatra pazarolni. Megértem a döntését, és elfogadom azt. Éppen ezért gondolom úgy, hogy talán ez volt a legoptimálisabb döntés mindkettőnkre tekintettel. Innentől kezdve a fókuszt leginkább arra helyezem, hogy 2020-ban egyre összeszedettebb és jobb legyek minden téren, minél többet bizonyítsak saját magamnak, és a spontaneitást, amit tanultam, helyesen alkalmazzam. Ahogyan az elmúlt napokban kijelentettem: túl sok horgászbot lóg még a vízbe, miért is ragadnék le a bánat bugyrában? :D
2019 nem csak érzelmi téren volt sikeres:
Megszereztem az angol közép- és felsőfokú érettségit, magam mögött tudok egy sikeres egészségügyi alkalmassági-, és elméleti KRESZ vizsgát is. A 11. évfolyamot jeles eredményekkel zártam, a 12. évfolyamot pedig kamu barátok nélkül, önbizalommal telve kezdtem. Igaz, decemberre begyűjtöttem pár rossz jegyet, és eléggé lemaradtam a tananyagokkal, de mindezt azért, mert a szalagavatónkon dolgoztam gőzerővel. Az eredmény szuper lett: rettentő büszke voltam arra, amit alkottam, na és persze az osztályom azon tagjaira, akik hasonlóképp belevalóan adtak bele apait-anyait.
Lezárult egy korszak. Visszatekintve minden filmbe illő, mintha nem is velem történtek volna meg. Sokat tanultam, de még ennél is több vár rám a 2020-as években.
Érettségi, jogsi, karrier... meglátjuk, hogyan boldogulok fiatal felnőttként. Hatalmas félelmek vannak bennem, mert minden olyan új még. Érzem magamban a lehetőségeket; kérdés, hogy mennyire tudom majd a képességeimet kamatoztatni. Mit érek el, és miben bukok el? Miben leszek képes kivirágoztatni az eddig megszerzett tudásomat? Mihez leszek elég jó?
Tisztában vagyok azzal, mik az erősségeim, és miben vagyok még iszonyatosan gyenge. Tudom, hogy a szavaimmal, gondolataimmal, ötleteimmel, és szervezőképességemmel nagyot tudok alkotni. Tudom azt is, ha a közgázos ismereteimre kissé rágyúrok, lesz valami alapom. Tudom, hogy van bennem elszántság, de még fejlődnöm kell. Tudom, hogy sokat kell még tanulnom az életről. És hát sokat kell fejlődjek a háztartási praktikák szempontjából is. :D
Azt remélem, hogy 5-10 év múlva visszatekintve a most leírtakra majd fejlődést látok; olyan lépteket akarok látni, amelyek néha ingatagok és bizonytalanok, amiket viszont sok biztos lépés követ. És elvárom magamtól, hogy a nehézségek és kudarcok ne tántorítsanak el; ehhez viszont sok fejmosásra, és megerősítő beszédre lesz majd szükségem, ez garantált. :D Néha mindenkit helyre kell rázni.
2014-re összességében vidáman gondolok vissza. Ekkor erősödött meg a legjobb barátnőmmel, Vikivel a kapcsolatom; sok programot szerveztünk kettesben és társasággal is. Ekkor lettem nyitottabb az osztálytársaim felé: szinte mindenkivel jóba lettem, egy egész lánycsapat vett hirtelen körül.
Második utam külföldre: hetedikben az évfolyamunk elnyerte a Határtalanul pályázatát (köszönjünk
 |
| Snapchat a könyvtárban. |
Ebben az évben lettem nyolcadikos: imádtam bejárni suliba, mert szuper volt a hangulat. 7 év összekovácsolt minket, nagyon ritkán veszekedtünk. Egy kedves barátnőm ekkor vett rá, hogy beregisztráljak a városi könyvtárba, ahová bandában jártunk. :D Igen, nagyon jókislányosra vettük a figurát: nem partiba járkáltunk, hanem könyvtárba. Azóta a csapat nagy része igencsak szereti a szórakozóhelyeket és az alkoholt, de hát inkább most éljük ki az ilyen vágyainkat, mint 10-15 év múlva. Az ember csak egyszer fiatal.
És ha már a fiatalságról beszélünk: rávettem Anyut, hogy fessük be a hajamat. Idő kellett hozzá, de végül beleegyezett, mondván két rózsaszín tincstől mi bajom lehet, ráadásul akkoriban állandóan fájt a hasam, legalább ez vidítson fel. A színes haj mánia azóta is tart. :)
2014 nyarán hasmenéssel kerültem be a kórházba. Éles váltás, de ez a valóságban is hirtelen történt. 1 hétig feküdtem a helyi kórházban, kaptam pár zacskó infúziót, majd mikor hazaengedtek(!) már véres volt a székletem. Iszonyatosan fájt a hasam, gyenge voltam és étvágytalan.
 | |
|
A nyolcadik osztály elejét tehát kórházban indítottam. Nem tudtam, mire számíthatok, hiszen a műtétemen kívül nem sokszor kellett kórházban feküdnöm: rettegtem, mi fog történni, főleg úgy, hogy Pesten, az otthonomtól távol, egyes-egyedül kell majd bent feküdnöm. A dokinőm, Dr. Karoliny Anna egy végtelenül kedves, nyugtató hangú nő, akinek egészen 18 éves koromig voltam a páciense. Megnyugtatott a kedvessége, de a tükrözéstől iszonyatosan féltem. Szerencsére az osztálytársaim Messengeren tartották bennem a lelket; meséltek arról, mi zajlik a suli falai között. Sorban küldték a házikat is, amiket nagy gonddal írtam... sőt, még a többieknek is elküldtem a megoldásokat, ennyire jófej voltam. :P
Emlékek a kórházból:
A hashajtó íze undorító, és körülbelül 6 kínkeserves beöntés után már nem csak a hasam fájt, hanem más is. :D Az egyik beöntés után éppen próbáltam visszatartani a vizet, amikor feltűnt előttem a kórházi bohóc (gyűlölöm a bohócokat) és nem elég, hogy majd besz@rtam, még elkezdett jópofáskodni nekem... majdnem ráüvöltöttem valami csúnyát.
És majd elfelejtettem: az étkeztető bácsi. Volt egy nagyon mogorva, őszes bácsi, aki az összes osztályon fekvő gyereket ebédkor az étkezőbe vezényelt, és a vezénylést úgy értsétek, ahogy kell, mint aki a katonákat sorakoztatja, olyan habitussal kényszerítette a lurkókat az evésre. Na már most, én amúgy sem voltam/vagyok nagy étkű, de a betegségem kialakulásakor még annál is kevesebbet ettem, mint általában. A kórházi kaja nem volt ínyemre (őszintén, kinek ízlik?), így amikor megettem a levest, felálltam az asztaltól (ahol a többi gyerekkel lapátoltam magamba az ételt), és megköszöntem az ebédet gondolván, hogy én húzok vissza a szobámba. A goromba ételes-ember (így hívtam Anyuék előtt) elkezdett velem erősködni, hogy mi az, hogy nem eszem meg a másodikat, és mit képzelek, hogy visszamehetek a szobámba. Teljesen felhúzott és még egyszer elmondtam: "- Köszönöm szépen az ebédet, ELÉG VOLT, most visszamegyek a szobámba. A szüleim sem erőltetik soha a kaját, szóval Ön se próbálkozzon vele.". Nézett nagy szemekkel, de erre nem igazán tudott mit mondani, tehát elvonultam. A többi gyerek is tátott szájjal nézett rám, gondolom senki sem merte ezt megcsinálni addig a pontig. :D Poén, hogy a következő napokban nem kellett kimennem enni, sőt, még madártejet is hozott nekem a fószer a szobámba.
 |
| Ironikus voltam kissé. :D |
Sajnos ekkor tapasztaltam meg azt is, milyen egy pánikroham.
A tükrözés eredménye: colitis ulcerosa, azaz krónikus vastagbélgyulladás, az IBD betegségek egyik fajtája. És ezzel az egész életem megváltozott: gyógyszerszedés, kontrollra járás, időnként a betegség fellángolása, hasi fájdalom, állapottól függően pedig hasmenés.
A betegségről egy kis infó: ahány ember, annyiféle tünetet produkál. Lényegében az érintett bélszakaszon sebek, gyulladások vannak, amik fájdalmat, gyengeséget, étvágytalanságot, véres székletet eredményeznek. Vannak úgynevezett remissziós időszakok, amikor semmi tünet nem kíséri a betegséget, de vannak borzalmas napok-hetek-hónapok, amikor mozdulni alig bírok, és egy nap 15-20 alkalommal trónolok a WC-n. Ez a nyavalya kísér az utamon, immáron 6 éve.
6 éve folyamatosan gyógyszert kell szedjek, ami megakadályozza a betegségem fellángolását. 6 év alatt párszor fellángolt, erről a továbbiakban mesélek.
Back to story: viszonylag jól kezeltem a kórházasdit, öröm volt visszatérni az iskolapadba. Novemberben iskolalátogatásra mentem a jelenlegi középiskolámba, ami akkor nagyon impozánsnak tűnt. Most sem rossz, de jobbra számítottam. :D Elkezdődtek a keringőpróbák, amik minden hétfő(?) reggel 0. órában voltak megtartva. Hidegben, sötétben, álmosan sétáltam hajnalok hajnalán az imádott táncórákra; azt hiszem, itt jött el az a pont, hogy kávé nélkül nem tudtam elindulni sehová. Csakhogy november-december újra hasfájással, WC-re rohangálással telt, étvágyam pedig egyáltalán nem volt. Karácsony után egyik nap elájultam a folyadék veszteség és az alacsony tápanyagszintem miatt, úgyhogy a kórház újfent tárt karokkal várt.
Kórteremben szilveszterezni meg nem a legjobb móka, higgyétek el! :D
2015: KÜZDELEM A BETEGSÉGGEL, A KÖZÉPISKOLAI BEILLESZKEDÉSSEL
Január első napjai: 39 kilósan feküdtem a kórházi ágyon összekuporodva, a gerincem irdatlanul fájt, gyenge voltam és reményvesztett. A belem vérzett, a gerincferdületemet semmi izom nem tartotta, étvágyat hírből sem ismertem. Azt hittem, meg fogok halni. Abban a pillanatban azt gondoltam, nem fogom megélni a 15. születésnapomat. És akkor eszembe jutott a Papám, aki mindig felvillan előttem, amikor nem látok kiutat. Küzdenem kell, mert még sok mindent kell megéljek. Küzdenem kell, mert nem azért születtem, hogy így legyen vége. Ha akkor nincs bennem annyi elszántság, nem tudom, mi történt volna. Ha akkor Anyuék nem hordják nekem titokban a chillis babot turmixolva, akkor nem tudom, min éltem volna. :D
 |
| Jobb fent egy "fantasztikus" szelfi szemüvegben, lent már középsulisként mekis kajával. |
Egyik reggel Karoliny doktornő bejött hozzám és elmondta, szteroidot kell szedjek, máskülönben nem jön rendbe a belem. A szteroid egy nagyon erős gyógyszer, ami sokféle mellékhatással jár, de végső esetben muszáj bevetni. A szteroid volt a mentőövem.
Aki IBD beteg valószínűleg találkozott a Medrol nevű szteroiddal, ha nem, szerencsés az illető. Napokon belül elmúlt a véres székletem, s olyan étvágyam lett, mint még soha. Képes voltam 2 Big Mac-et legyűrni egymás után, nagy krumplival. Konkrétan 1 héten megettem vagy 30 darab tojást (szerencse, hogy Apumnak már akkor is voltak tyúkjai). Pár hét múlva normál testsúlyom lett, vigyorogva néztem a mérlegen a 45 kilogrammot (155 centi vagyok, szóval ez teljesen okés).
Ami viszont kikészített: a szteroid felvizesített, az arcom rettentően pufi lett, a testrészeim természetellenesen lettek teltebbek. Elég hosszú ideig szedtem; felüdülés volt abbahagyni... Végre újból normálissá vált az arcom. :D
 |
| Beszélgetésem Vikivel: már akkor is maximalista voltam. |
A központi felvételi óriási mumusnak számított; matekból kötelező korrepetálásra kellett járnunk, ami őszintén nem sokat segített: 50-ből 28 pontot értem el, ami 56%-nak felel meg. Örülnék ha az érettségi 4%-kal jobbra sikerülne, mert az már 4-es, de ez csak egy kósza álom :D
A magyart "kiráztam a kisujjamból", mert 86% lett, ami egyáltalán nem rossz, de az érettségimtől többet várok el. :D
A középiskola nyelvi előkészítő osztályába való bejutásért szóbeliznem is kellett angolból, amitől nem féltem annyira, mint tavaly az előrehozott érettségitől. A vicc az, hogy a mostani angoltanáromnál szóbeliztem, akinél többen elsírták már magukat felvételi közben (igen, tavaly azt hiszem hárman is voltak), de én csak nevetgéltem végig. Biztosan jó pontokat adott, mert az ideiglenes ranglistán 14. lettem. Na, nem fényezni akarom magamat, de irtó büszke voltam magamra. :)
Újabb barangolások külföldön:
Még 2015 elején utaztam a sulival Angliába 6 napra, amit a ballagásomra kaptam ajándéka a szüleimtől. Szuper volt a társaság, a programok, az egész hangulat. Életem egyik legjobb ajándéka volt... külön örültem annak, hogy a fűzőmet nem kellett vinnem magammal, de ezután már nem is hordtam sokáig.
Itt jegyezném meg, hogy egy utazás, egy közös program mennyivel értékesebb tud lenni a tárgyaknál. Az angliai út nyitotta fel a szememet az utazás és az új helyek felfedezésének szépségére.
Amúgy ebben az évben nyaraltam először külföldön: a horvát tengerparton, ahová Viki is velünk jött. Igazából az egész nyarat együtt töltöttük, sok emléket gyűjtöttünk. :)
2015 volt a selfie éve, legalábbis számomra. Kétkamerás mobilom lett, és rengeteg, RENGETEG szelfit csináltam, aminek jó része még mindig megvan a régi memóriakártyámon. A legtöbb borzalmas. :D Minden képet Retrica-val szerkesztettünk/készítettünk (te jó ég :D) és ekkor lett Snapchatem meg Instagramom. Régi szép idők. Azóta nincsen Snapchatem, a régi Insta-képeimet meg letöröltem, mert vállalhatatlanok.
Kisiskolásból középiskolás:
Nem volt túl könnyű beilleszkedni; szerencsémre ismertem pár embert az új osztályomból, szóval egyedül sosem voltam. A nyelvi előkészítős év volt a legélvezetesebb: heti 16 angol, 1 nyelvtan, 5 tesi, 3 matek és infó; lyukas órákban pedig ping-pong meccsek. Mind visszasírjuk azokat az időket.
Ebben az időszakban lettem kelendő a fiúk körében. :D Meg nem tudnám számolni, hány névtelen Ask.fm-es kérdést kaptam az ideálomról és kapcsolatokról (jesszusom, még ilyenem is volt).
 |
| Ebből is látszik, hogy nem tudtam kezelni a helyzetet. |
Újra elkezdtem táncolni, immáron egy hip-hop csoportban; sajnos pár hónap után ott kellett hagynom a csapatot, pedig épp feljebb léptem volna a ranglistán; be akartak rakni a középhaladókhoz.
Kijelenthetem, hogy 2015 a lehetőségek, változások éve volt: az első nagyobb megpróbáltatások feletti győzedelmeskedés, a betegségemből való felépülés, új emberek megismerése, csúnyácska kislányból nőiesedő tinédzserré válás.
2016: AZ ELSŐ IGAZI KAPCSOLATOM, A SZÜLEIM VÁLÁSA
2016-ban megkaptam életem első, normális csókját :D (a 2015-ös szájra puszit vétek lenne csóknak nevezni). Szóval 10 nappal a 16. születésnapom előtt összejöttem egy fiúval, akivel 2 évig együtt jártunk; ez a 2 év pedig sok mindenre megtanított, rengeteg élménnyel gazdagodtam, és jelentős változásokon mentem keresztül.
 |
| A felső két kép között csak 2 hét telt el, de olyan, mintha 3 évvel fiatalabb lennék rövid hajjal. |
Az érzelmi megmérettetés a külsőmön is meglátszott; látványos változást akartam. A derékig érő hajamat levágattam a fülem aljáig, s befestetettem sötét lilás-barnásra. Az eredmény borzasztó lett, de akkor erre volt szükségem. (Azóta növesztem.)
Bár nem volt mindig felhőtlen ezzel a sráccal a kapcsolatom, az egyszer biztos, hogy 100%-ban megtapasztaltam azt, milyen az, ha valaki tényleg szeret. Milyen az, amikor törődnek velem, megnyugtatnak, és gondozzák a lelkemet. Azelőtt senkitől sem kaptam ekkora szeretetáradatot, ilyen figyelmet és óvást.
A kapcsolatunk első éve, - így visszagondolva - meseszerűnek tűnik. Valamelyest gyermeki érzelmek voltak még, amik ideig-óráig elégnek bizonyultak. Viszont ahogy teltek a hónapok és megerősödtem kissé a szüleim szétválása után, kezdtem túlnőni az érzelmeimen.
2017: ÉLETEM ELSŐ BLOGBEJEGYZÉSE, ÁLLANDÓ OLVASÁS, ÖNVIZSGÁLAT
Szerintem az egyik legjobb döntésem volt, amikor egy hideg, hófútta délelőttön, egy rettentően unalmas ügyviteli ismeretek órán elhatároztam, hogy blogot nyitok. :DNem csoda, hogy 2017-ben írtam a legtöbbet: konkrétan úgy éreztem, senki sem hallgat meg. A gondolataimat nem igazán volt esélyem megbeszélni senkivel. Vikivel ebben az évben nagyon eltávolodtunk egymástól, s nem csupán azért, mert kollégista volt: a legtöbb időt a barátommal töltöttem, könyvekbe burkolóztam és befordultam. Persze, tartottuk a kapcsolatot, de messze nem úgy, mintha legjobb barátnők lennénk, pedig "papíron" annak tartottam Őt. Más kérdés, hogy egyáltalán nem úgy viselkedtem, mint egy barát.
Mindennek ellenére úgy érzem, ennek az évnek így kellett telnie. Hihetetlen mennyiségű könyvet olvastam, és eminens módra tanultam (még ha ezt akkor nem is vallottam be). A könyvek által sok dologra rájöttem, mondhatnám, hogy a könyvek ébresztettek rá arra, változtatnom kell a kapcsolataimon, az életvitelemen.
17 évesen egy lánynak ÉLNIE kell. Ki kell mozdulnia a barátaival, igenis el kell járni bulizni, új embereket megismerni, kirándulni, titokban elszívni az első szál cigit... én 17 évesen inkább olvastam és a barátommal filmeztem, mintsem kimozdultam volna, ami szomorú arra tekintettel, hogy 12-13 évesen azt terveztük Vikivel, majd együtt szórakozunk. Ehelyett Ő bármikor hívott, én szobanövényként gubbasztottam otthon. :D
Valahol persze jó, hogy sosem voltam felelőtlen, de később tapasztaltam meg jelentős dolgokat, amit kicsit bánok.
 |
| Itt már csöppet jobban festettem, mint 13 évesen. :D |
2017 szilveszterén a baráti összejövetelen a mosdóban sírtam.
2018: AZ ÉRZELMI HULLÁMVASÚT ÉVE
2018-ra eljutottam arra a szintre, melyről képes voltam lépni a változtatás felé. A 2 éves kapcsolatom megtanított megélni az érzéseimet, az első barátom által rájöttem, miként kell elfogadni az embereket (ha teljességgel nem is, de jórészt képes vagyok elfogadni a személybeli különbségeket). Kellett az a 2 év; kellett mellém az a fiú, mert irtó türelmes, figyelmes és értelmes volt. Mellette a gondolkodásmódomat és érzésvilágomat tudtam fejleszteni, ám rá kellett jönnöm, ahhoz, hogy teljességgel kamatoztatni tudjam a megtapasztalt érzéseimet és a kialakult látásmódomat, útjainknak el kell válnia. Természetesen borzasztóan fájdalmas volt.
Az sem segített, hogy a szakításunk előtt rengeteget tudtam gondolkodni az erdélyi utazás alkalmával. Rossz érzés volt, mert hihetetlen erős érzelmek fűztek hozzá. Végigzokogtam a szakításunk éjszakáját, s pár hónapig rettentő nehéz volt. De ha nem tettem volna meg, most nem tartanék ott, ahol. A betegségem miatt 14-15 évesen átéltem komoly fizikai fájdalmakat, 18 évesen pedig szembenéztem azzal, milyen az, amikor a lelkem fáj kicseszettül. Ezt is túléltem valahogy.
Végre kiszakadtam a négy fal közül: életemben először diszkóba mentem, programokat szerveztünk Vikivel, emellett elszívtam életem első cigijét, és megtapasztaltam, milyen berúgni. Mindezt, hozzáteszem, legálisan, mert 18 éves lettem. :P
Februárban a hajam újra rózsaszínes-lilás színt kapott, és visszakerült az orr-piercingem. :D
Május közepéig érzelmi viharok dúltak bennem, kissé megtorpantam a nagy "szabadságban". Valami újra vágytam, így az akkor még legjobb fiúbarátommal elkezdtem edzőterembe járni. Egyre elégedettebb lettem önmagammal. Tetszett, hogy formásabb lett a testem, erősebbnek kezdtem magamat érezni. Helyreállni látszódott a belsőm-külsőm egyensúlya és a gerincem is megtartottabb lett az edzések miatt.
Több megerősítő szót, és pozitív visszacsatolást kaptam a környezetemből: a barátaim biztattak, hogy jó úton járok, s a szüleim is örültek, hogy végre újra kezdek önmagammá válni.
4 hónap alatt teljes átalakuláson mentem át: a külsőm változtatása és az önbizalomszerzés a belsőmet is megmásította. Újra nyitottabb lettem, de volt még hova fejlődni.
2018-hoz köthető az első nagy koncertélményem is. Döntő pillanat volt; nem csak azért, mert beleszerettem a koncerthangulatba, hanem azért is, mert ez volt az a nap, miután eltávolodott tőlem egy jó barátom.
 |
| Azért ez a szemüveg jobban áll, mint a 2015-ös. |
A kapcsolatunk első hónapjaiban simán ment minden, és őszintén mondhatom, az előnyömre vált: nőtt az önbizalmam, megbecsülve éreztem magamat, és rengeteg új dolgot tapasztaltam meg vele. A gond akkor kezdődött, amikor fojtva éreztem magamat: még több időt akart velem eltölteni, holott nekem már az is sok volt. Nekem kell a tér, az egyedül-, a barátaimmal-, a családommal töltött idő. Ideig óráig tudtunk kompromisszumot kötni, de egyre inkább azt éreztem, egyedül kell lennem. Úgy éreztem, valaki más életét élem, más helyett vagyok mellette. Különböztek az életről való elképzeléseink, a kapcsolatról szőtt képünk. S bár Ő nem gondolta ezt élhetetlen problémának, én igen, nagyon is. Fontos szerepünk volt egymás életében, de nem egymásnak lettünk kitalálva. Hazudnék, ha azt mondanám, bánom, hogy akkor összejöttünk. Azt viszont bánom, hogy nem búcsúztunk el egymástól előbb, és hogy Ő nem vette észre azokat a különbözőségeinket, amik végig ott virítottak előttünk.
Kissé tanácstalan is voltam: rengeteget beszéltem a témáról a barátaimmal (legfőképpen Vikivel és Timivel), meg a szüleimmel. Konkrét válaszokat a kérdéseimre nem adtak, és nem is tanácsoltak semmit, de felvázolták, Ők mit látnak, mi a véleményük. Sokszor nehéz volt elfogadni a dolgokat, de többször átgondolva mindent, megvizsgálva az összes apró zavaró tényezőt ráébredtem, hogy több esetben is jól látják a helyzetet. Ezután pedig magamban kellett rendeznem, mi a helyes lépés.
Az évet állandó fejfájással, pánikrohamokkal zártam.
2019: AMIKOR VÉGÜL MINDEN JÓRA FORDULT
Kórházzal indítottam az évet. Pont akkor váltottam felnőtt kezelőorvosra, amikor újra fellángolt a betegségem.
Szokás mondani, hogy amikor valami bántja a lelket, az kihat a testre is. Szerintem pontosan ennek a következménye volt az az 1 hét, amit nagy fájdalmakkal a kórteremben töltöttem. Iszonyatosan legyengültem, rengeteg vért vesztettem; itt már fontolóra vettem a szakítást a barátommal, de úgy gondoltam, biztosan a betegség miatt érzem a lezárás szükségességet... hát jó nagy hülye voltam.
Abban az időben az Ő egészsége sem volt a legjobb, de amikor az ember lánya lefogyva, étvágytalanul fekszik a kórházi ágyban, fájdalmak között, és neki kell vigasztalni a fiúját, az számomra kissé érdekes. Örültem, hogy össze tudtam magamat szedni, semmi energiám nem volt mást istápolni. Nyilván, a családom és a barátaim is segítettek a napos oldalt látni, na meg a drága szteroid, (helló újra Medrol) de ha nem szálltam volna mélyen magamba, akkor talán még most is az önsajnálatban fetrengenék. Számtalan órát beszélgettem végig Anyukámmal, és az sem volt ritka eset, hogy zokogásban törtem ki. Nem volt elég, hogy érzelmi téren is kusza voltam, még a betegségem is kikészített. Napok teltek el azzal, hogy azt hittem, most ebből a fellángolásból nincs felépülés. De a szüleim nyugtattak, és szuper kajákkal etettek (kinek kell a kórházi kaja, ha ilyen professzionális séfek veszik körül :D), Viki fagyival tömött, Danci barátom még melós ruhában is meglátogatott, unokahugim UNO party-kat nyomott velem, Timi végigtelefonálta velem az estét, Ani Mama meg a gyógyító petrezselymes krumplijával töltött fel élettel. A tanáraim nagy része is szuper rendes volt: haladékokat kaptam a pótlásra, és türelmesen magyaráztak el mindent, amiről lemaradtam.
Kórházban feküdni úgy, hogy szinte mindig látogat valaki, teljesen másfajta élmény. :)
Úgy gondolom, csak akkor gyógyul meg valaki teljesen szellemileg és fizikailag, ha önmaga képes felülkerekedni a gondjain, ha azt az energiát, ami maradt benne, azt a felépülésére tudja fordítani.
 |
| Szabadság. :D |
Én nem az a lány vagyok, aki állandóan a pasijával akar lenni, nem az vagyok, aki minden problémáját meg akarja oldani a fiújának. Nem tudom félretenni a magamra, a családomra, barátaimra, hobbijaimra szánt időmet.
Nem akarok rövid pórázon élni, aki ha elmegy bulizni a barátaival, kötelezően sajnálnia kell a barátját, mert neki nincs kivel mennie (van, csak az érzelmi zsarolás könnyebb). Nem akarom félredobni a lehetőségeimet csak azért, mert a páromnak nincsenek.
Július közepén szakítottam a barátommal. Egyáltalán nem illettünk össze, amit akkor Ő még magának sem vallott be. És ezek után sem mondanám azt, hogy hibáztam akkor, amikor összejöttem vele. Rengeteget tanultam azalatt az 1 év alatt, noha a vége felé kristálytisztán láttam, nincs jövőnk. Én csak azt kívántam Neki, találja meg azt a lányt, aki hozzá illik. Szívből kívánom, hogy találjon rá az útjára. És utálhat azért, mert nem voltam elég odaadó barátnő, utálhat azért is, mert önző módon a saját egészségem, boldogságom fontosabb volt, az övénél. Utálhat, mert nem voltam jó támasz, nem mintha Ő az lett volna számomra. Utálhat, mert "nem tettem eleget" a kapcsolatunkért, és inkább szakítottam vele, de tulajdonképpen csak megvontam tőle a szenvedése forrását, magamat, mert én sosem tudtam 100%-osan boldoggá tenni. Remélem, mostanra Ő is rájött minderre.
Mivel nem volt előttem rózsaszín köd, és tisztán, objektíven tudtam a kettőnk kapcsolatára tekinteni, az elengedés is könnyen ment. Az elengedés már hónapokkal a szakítás előtt elkezdődött lélekben; ahogy távolodtunk egymástól, úgy vékonyodott az összetartó fonál. Felelős vagyok a tetteimért és a szavaimért, tehát mindazt, amit leírtam, büszkén felvállalom. Aki ezekért az érzéseimért megbélyegez, az nem ismer igazán, és azt sem tudja, mit éltem át... mások dolga felett könnyebben ítélkezünk, mint a sajátjaink felett. Letéphettem volna gyorsan a ragtapaszt már tavasszal, de teljességgel meg kellett győződjek arról, hogy esély sincs közös jövőre.
A 2019-es nyaram ezek után jól alakult:Több koncerten vettem részt, mentem kirándulni, 1-2 napra nyaralni. Szabadnak éreztem magamat, olyan voltam, mint aki levetette a válláról a nehéz súlyokat. Az életem napok alatt vált felhőtlenné és színekkel telivé. Újra edzeni kezdtem, szinte teljesen egészségessé váltam kívül-belül. Elkezdtem CBD olajat szedni, ami a vérképemből eltüntette a rengeteg csillagot. 2019 nyara számtalan dologra megtanított, erről bejegyzést is írtam, amit ITT elolvashattok.
1 hét szabadság után megismertem egy srácot és álmomban sem hittem volna, hogy ilyen kevés idő után egy újabb kapcsolatba "ugrok". Pedig ugrásról szó sem volt: akkorra már rég rendeztem az érzéseimet az előző barátommal kapcsolatban.
Voltaképpen nem akartam új barátot. Szívesen beszélgettem fiúkkal, de nem volt célom újra járni valakivel... csak arra nem számítottam, hogy szerelmes leszek.
(2020.02.02. - szerkesztve)
Nem számítottam arra, hogy felbukkan és majd órákon keresztül beszélgetünk. Nem hittem volna, hogy egy srác levesz majd a lábaimról az életszemléletével, életrevalóságával és karizmájával. Pedig így történt. 160 kilométer választott el minket, de ez sem számított.
Találtam valakit, aki fél éven át az életem része volt, akinek a tinédzser éveim egyik legszebb időszakát köszönhetem. Aki mindig türelmes volt velem, aki elfogadott a hibáimmal együtt, s aki megtanított spontánnak lenni. Mondhatni, segített visszatalálni önmagamhoz; talán ezért sem estem nagyon mély letargiába, miután szakított velem.
 |
| Szalagavató, Karácsony, és Szilveszter. |
Ezt dobta a gép: megtapasztaltam, milyen az, amikor valakit csak úgy hozzám rendel az élet, milyen az, amikor hihetetlenül hiányzik az, akit szeretek, megtanultam értékelni magamat úgy, hogy a másik fél nem értékel. Most már végre tudom milyen az, ha én táplálok erősebb érzelmeket a másik iránt, de legfőképpen azt tanultam meg, milyen érzés, ha szakítanak velem (mivel eddig mindig én mondtam ki az utolsó szót). Szokás mondani, hogy a karma egy büdös nagy szajha, de szerintem ennél többről van szó. Igazából viszonylag pozitívan élem meg, hogy dobtak, már amennyire a helyzet pozitív lehet. Az önbecsülésem kissé sérült, de majd helyrehozom idővel. Őszintén, így kerek egészen tudom elbúcsúztatni a tini éveimet; szinglin lettem kis-tinédzser, és szinglin válok fiatal felnőtté. Persze, a szakítás estéjén olyan voltam, mint akinek ráültek a mellkasára, és nem egy zsebkendőt eláztattam könnyekkel, de azóta sokkal jobb. Egy-egy pillanatra elkap még a szívfájdalom, de nem érzem úgy, hogy itt lenne a világ vége. Az élet megy tovább; a nap nagy részében poénkodok és végzem a dolgaimat. Fájt a végszó? Fájt. De annyi lehetőség és új dolog vár még rám, hogy kár lenne több időt siránkozásra és önsajnálatra pazarolni. Megértem a döntését, és elfogadom azt. Éppen ezért gondolom úgy, hogy talán ez volt a legoptimálisabb döntés mindkettőnkre tekintettel. Innentől kezdve a fókuszt leginkább arra helyezem, hogy 2020-ban egyre összeszedettebb és jobb legyek minden téren, minél többet bizonyítsak saját magamnak, és a spontaneitást, amit tanultam, helyesen alkalmazzam. Ahogyan az elmúlt napokban kijelentettem: túl sok horgászbot lóg még a vízbe, miért is ragadnék le a bánat bugyrában? :D
2019 nem csak érzelmi téren volt sikeres:
Megszereztem az angol közép- és felsőfokú érettségit, magam mögött tudok egy sikeres egészségügyi alkalmassági-, és elméleti KRESZ vizsgát is. A 11. évfolyamot jeles eredményekkel zártam, a 12. évfolyamot pedig kamu barátok nélkül, önbizalommal telve kezdtem. Igaz, decemberre begyűjtöttem pár rossz jegyet, és eléggé lemaradtam a tananyagokkal, de mindezt azért, mert a szalagavatónkon dolgoztam gőzerővel. Az eredmény szuper lett: rettentő büszke voltam arra, amit alkottam, na és persze az osztályom azon tagjaira, akik hasonlóképp belevalóan adtak bele apait-anyait.
Lezárult egy korszak. Visszatekintve minden filmbe illő, mintha nem is velem történtek volna meg. Sokat tanultam, de még ennél is több vár rám a 2020-as években.
Érettségi, jogsi, karrier... meglátjuk, hogyan boldogulok fiatal felnőttként. Hatalmas félelmek vannak bennem, mert minden olyan új még. Érzem magamban a lehetőségeket; kérdés, hogy mennyire tudom majd a képességeimet kamatoztatni. Mit érek el, és miben bukok el? Miben leszek képes kivirágoztatni az eddig megszerzett tudásomat? Mihez leszek elég jó?
Tisztában vagyok azzal, mik az erősségeim, és miben vagyok még iszonyatosan gyenge. Tudom, hogy a szavaimmal, gondolataimmal, ötleteimmel, és szervezőképességemmel nagyot tudok alkotni. Tudom azt is, ha a közgázos ismereteimre kissé rágyúrok, lesz valami alapom. Tudom, hogy van bennem elszántság, de még fejlődnöm kell. Tudom, hogy sokat kell még tanulnom az életről. És hát sokat kell fejlődjek a háztartási praktikák szempontjából is. :D
Azt remélem, hogy 5-10 év múlva visszatekintve a most leírtakra majd fejlődést látok; olyan lépteket akarok látni, amelyek néha ingatagok és bizonytalanok, amiket viszont sok biztos lépés követ. És elvárom magamtól, hogy a nehézségek és kudarcok ne tántorítsanak el; ehhez viszont sok fejmosásra, és megerősítő beszédre lesz majd szükségem, ez garantált. :D Néha mindenkit helyre kell rázni.
Gyere rám 2020, majdcsak meglátjuk, ki áll a végén nyerésre!
A képek felhasználása TILOS, csupán a blogbejegyzés linkjével oszthatók meg!
Helló!
VálaszTörlésWoow, nagyon tetszett ez a bejegyzés! :) Reggel elkezdtem olvasni, de majdnem elkéstünk a suliból, úgyhogy egy lyukasórán befejeztem :D
Annyira fura, ahogy itt írogatunk egymásnak, meg olvasgatjuk egymás dolgait, nézem az Insta-posztjaidat meg hasonlók, és egy kicsit olyan érzés, mintha ismernélek, de újra és újra rá kell döbbennem, hogy nagyon sok mindent nem tudunk egymásról. Egyébként vicces, mert azért néhány hasonlóságot felfedeztem a te és az én múltam között. (Ja, egyébként én is töltöttem kórházban a szilvesztert, nem volt olyan vészes, nem tudom, neked miért nem tetszett... mondjuk lehet, hogy azért, mert én azért voltam kórházban, mert hát... éppen megszülettem :D)
Mindenesetre nagyon tetszett ez az írásod (is), és még mindig imádom a szókincsedet ;)
Sok sikert 2020-ra, kitartás! :)
FMB
Hali! :)
TörlésÖrülök, hogy tetszett az írásom (megint). :D
Én is azon gondolkodtam a napokban amúgy, hogy mindig megmosolyogtatsz a blogos sztorijaiddal, ámulok a csodás műveiden, meg drukkolok, hogy jól menjenek a vizsgáid, de valójában mégis "ismeretlenek" vagyunk egymásnak. Ez az ijesztő néha a közösségi médiában/blogolásban is, mert konkrétan olyan embereknek kommentelek, akiket sosem láttam élőben, és a hangjukat sem hallottam. És ha belegondolsz kb. 2 éve "ismerjük" úgy egymást, hogy rendszeres olvasói vagyunk egymásnak. :D Meg nyilván írásban sokkal közvetlenebb az ember, de ha élőben találkoznánk, lehet azt sem tudnánk, hol kezdjük. Olykor tanulás helyett ilyeneken gondolkodom. :P
Amúgy azon a kórházi Szilveszteren volt gyerekpezsi, meg éjféli koccintás is a szobatársammal és az anyukájával, de nyilván jobb lett volna barátok között tölteni az ünnepet. :D
Köszönöm és köszönöm, én majd a Te posztod alá írom, hogy sikeres 2020-at, mert épp most nyitottam meg. :)
szia! megmondom őszintén, ez az első bejegyzés, amit olvastam tőled, de nagyon megfogott és száz százalékig biztos vagyok abban, hogy a blogot visszatérő látogatója leszek a későbbiekben.
VálaszTörlésegy pár hasonlóságot felfedezni véltem. a legfőbb a hátgerincferdülés: valamilyen szinten szerencsésnek mondhatom magam, mivel nem olyan durva, s attól függetlenül, hogy nem úgy végzem a gyógytornát, ahogy végeznem kéne, évről évre javul a hátam állapota – azt amúgy mi sem értjük, hogy, minden esetre nagyon örülünk neki –, továbbá én is könyvmoly vagyok, csak úgy falom a regényeket:)
sok sikert 2020-ra, valamint sok boldogságot kívánok neked a barátoddal!
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy így érzel a blogommal kapcsolatban, mindig jól esik, amikor számomra ismeretlen emberek is megerősítenek abban, hogy érdemes írnom. :)
A gerincemmel, őszintén én is kevesebbet foglalkozok, de mindig figyelek a helyes testtartásra, emellett a hátedzések miatt fájni sem szokott.
És bár már nem olvasok annyit, mint régen, mai napig könnymolynak tartom magamat. Jó ebbe a közösségbe tartozni.
Neked is sikeres 2020-at kívánok! Köszönöm a jókívánságokat, és hogy leírtad a gondolataidat! :)