13 ok az öngyilkosságra? | hypebeastek | depresszív tinik az Instán

Szijjasztok Dylokáim! <33

Ma egy olyan $itte$ témával jöttem bá$tyáim, hogy leesik az állatok. Szerintem nagyon pacek lett, én szanaszét adom, de kajakra.

Ebből a köszönésből szerintem rögtön rájöttetek, hogy milyen bejegyzést is hoztam. :D Lesz itt szó trendeket követő, komplexusos tinikről, menci instás lánykákról és fiúkákról, figyelem és szeretethiányról, iskolai bántalmazásról, testképzavarról, a 2019-2020-as hypebeast jelenségről, naivitásról, elhanyagoltságról és a kommunikáció hiányáról.

Mindezt összefűztem korunk egyik legismertebb regényének kiértékelésével, Jay Asher: Tizenhárom okom volt... című ifjúsági drámájával. A könyvön alapuló sorozat pedig még a regénytől is nagyobb hírnévre tett szert, amire személy szerint irtó kíváncsi vagyok, de mindaddig nem akartam elkezdeni, amíg az eredeti történetet nem olvastam.

Szóval Dylokáim, vágjunk bele ebbe a szarkazmussal teli, igencsak változatos témákat felölelő véleményáradatba, mert van miről beszélni. Akinek nem inge, nem veszi magára; ez az én látásmódom, ezek az én személyes gondolataim.

/A bejegyzésben elhelyezett képek (és a videó) poénból készültek, a való életben nem készítek ilyesmi jellegű fotókat. A helyzet érzékletessége miatt, s a személyi jogok megsértése elkerülése végett úgy gondoltam, leutánzom a posztban említésre kerülő személyek képeit, sokszor kissé eltúlozva azokat. A képeken én, és esetenként az ismerőseim látszanak, amiknek elkészítése egyszerre volt vicces és szánalmas érzés. A fotók nagy része PicsArt-tal lett szerkesztve; aki esetleg szeretne ilyen képeket, nyugodtan szóljon nekem, mert hihetetlenül belejöttem az alkotásba. :D Kérlek, ne vegyétek komolyan ezeket a fotókat (pláne a videót)./

A 13 okról spoiler-MENTESEN

A Tizenhárom okom volt...-ról szerintem már az is hallott, akit egyébként egyáltalán nem vonzanak a tini-drámák. Ha nem is a regényről, de a Netfilx-es sorozatról 100%, hogy 10-ből 9 ember már látott/hallott valamilyen információt. Ha mégsem, most itt nálam pótolhatják a lemaradásukat. :D

Mit is kell tudni? Hannah Baker egy gimis lány volt, aki véget vetett az életének. A személyes történetét kazettákon rögzíti, amik a halála után "útra kelnek" azon személyek között, akik valamilyen formában az öngyilkosságához vezették őt. A történet mesélője Clay, akinek egy hatalmas dobozt hoz a postás, tele Hannah kazettáival. Az Ő szemén keresztül ismerjük meg a lány sztoriját, és az is kiderül, hogy a figyelmes, visszahúzódó Clay, miért kapott helyet a kazettákon. Olvasóként megtudhatjuk, mi játszódott le a lány lelkében, mit élt át, és milyenek voltak a mindennapjai addig a pontig, amíg búcsút nem intett a negatív gondolatoknak, rögeszméknek és az abúzív környezetének. Részletesen kiderül, min ment keresztül Hannah, és hogy hogyan változott az egyre több negatív behatás által. A fókusz a lélek sebezhetőségén van, és azon, milyen mértékben képes a középiskolai környezet kifordítani egy embert önmagából.

Alapötlet

Egy fiatal lány, aki öngyilkosságot követett el: tabu téma, pont nekem való.

Pletykák, figyelemhiány csalódottság, szeretetéhség, a tudat, hogy kihasználnak és semmibe vesznek… kicsi mozzanatok, amik összeadódva hatalmas fájdalmat tudnak okozni; főleg, ha egy tinédzserről van szó. Egy tinédzserről, aki minden egyes sérelem után egyre mélyebbre merül, mígnem teljesen maguk alá nem temetik őt.

Hannah tökéletes példája egy szeretethiányos, álmodozó, naiv lánynak, aki nyitott szívvel jár a világban, mígnem egyik csalódás a másik után éri. Mígnem hitét veszti az emberekben, és végül saját magában is, mert az ártó gondolatok elragadják, s ami marad, az csupán az önutálat.

Jó esetben egy gimis lány egy kiadós sírás után könnyeden túllép mindazon, amit Hannah átélt. Túl teszi magát a pletykákon és viccet csinál belőlük, elfogadja mások hibáját, a barátai baklövéseit, levakarja magáról a megszégyenítés borzasztó érzését, és emelt fővel sétál tovább tudva, hogy több ennél. Hogy értékesebb és életrevalóbb annál, mintsem leragadjon olyan személyek embertelenségénél, akik csak pár évig játszanak szerepet az életében. De Hannah Baker nem volt ilyen. Hannah Bakert magával ragadta a negatív események sorozata, mint a lavina; egyre mélyebbre temette őt minden atrocitás. Mondhatnánk, hogy Hannah gyenge volt, ami részben igaz is. De egy lány, aki ennyire érzékeny lelkületű, aki bárhova is fordult, csak rossz érzéseket kapott, azt elég könnyen megtalálja az öngyilkosság gondolata.

Nem értek egyet Hannah öngyilkosságával. Nem tekintem megoldhatatlannak az okait a tettére. A könyv cselekménye nem teljesen valósághű, mégis tetszett ez a könyv, mégis kiváltott belőlem bizonyos érzéseket. Mégis úgy gondolom, hogy alapjában véve a Tizenhárom okom volt… egy jó regény, mert érzékletesen mutatja be, mennyire el tud torzulni az önképünk olyan negatív behatásoktól, amik mások számára semmiségeknek tűnhetnek. A könyv egyik kulcsidézete ezt hibátlanul megfogalmazza:

„Senki sem tudja teljesen biztosan, milyen hatással van mások életére. Sokszor fogalmunk sincs. Mégis ugyanúgy cselekszünk.”

Szóval igen: a szavak sokszor jobban fájnak, mint a fizikai sérülések, és akár egy poénból elejtett megjegyzés is lehet indok arra, hogy éjszaka álomba sírjuk magunkat. Kérdés, hogy mindezeken felül tudunk-e kerekedni, vagy paradox módon egyre inkább az ördögi gyötrelem kerget-e minket őrületbe?

Jay Asher egy olyan regényt írt, amit teljes odafigyeléssel, okosan kell olvasni.

Jay Asher regénye a Mamámtól kölcsönkért magnókazetta
és egy 2019-es fényképem társaságában.

Amiben rengeteg pici részlet szóródott szét, - olyanok, amelyek egy reményt vesztett, magányos lélek számára ürügyet adnak arra, hogy rossz irányba sodródjon – ezért félre kell tenni a felszínességünket, közönyünket, és a tiszta gondolatainkat, hogy megérthessük egy fiatal lány útját, ami a halálához vezetett.

A cselekményről beszélni kell; a tinikkel beszélgetni kell az érzéseikről, a negatív helyzetek kezeléséről, azok átvészeléséről, mindenről, amit nem értenek és ami bántja őket. Ha nem tudják magukban lerendezni a dolgokat, ha nincs erejük legyőzni a fojtogató gondolataikat, akkor segítenünk kell. Persze, ehhez az is kell, hogy ők segítséget kérjenek, viszont, ha túl későn jutnak el a segítségkiáltás döntéséhez, ha nem vesszük észre, mi folyik a háttérben, akkor lehetséges, hogy visszafordíthatatlan a folyamat, mert mindent támadásként érzékelnek majd.

Ez a sztori nem tökéletes. A kivitelezése sem tökéletes. Ám, ha képesek vagyunk olvasni a sorok között, és egy kicsit is lelki emberek vagyunk, akkor valahol mélyen érezni tudjuk a piciny tettek hatalmas súlyát. Akkor valamelyest empatikusak lehetünk Hannah-val, akit a megfelelési kényszer és a szeretetvágy teljességgel birtokba vett… akit egy pletyka teljességgel kifordított önmagából, ezzel jegyet váltva egy életveszélyes hullámvasútra.

Hírnév

A vélemények megosztók: van, aki egyszerűen imádja, más pedig minden sz@rnak elhordja a könyvet.
Mindkét nézetben lehet igazság, hisz mindenki a saját, szubjektív véleményét fújja: ez függ a világnézettől, családi háttértől, személyiségtől, tapasztalatoktól. Ennek a könyvnek NEM KELL mindenkinek megfelelnie, ahogyan Hannah-nak sem kellett; ha pedig valamiről/valakiről ilyen hevesen, nagyon különfélén nyilatkoznak, az a valami/valaki jelentőséggel bír, ez vitathatatlan.

Ebből csak azt szeretném kihozni, hogy befoghatjuk a fülünket az öngyilkosság témájakor, elfordulhatunk, ha valami nekünk nem tetszőt látunk, pocskondiázhatunk egy történetet amiatt, mert rosszul mutatja be az öngyilkosságot/ösztönözhet valakit a tettre/a főszereplő csajszi csak hisztizik és egy önző picsa, továbbá mindenkit csak hibáztatni tud a saját önbizalomhiánya miatt, de ez csak azt bizonyítja, hogy felszínesek vagyunk. Ha nem olvasunk a sorok között és nem nézünk a dolgok mögé, akkor valószínűleg egy picsogó-halmazként kezeljük a regényt. Ha kicsit is bele tudjuk magunkat képzelni a lány bőrébe, ha fel tudjuk venni a szerepét, akkor talán megértjük, miért vetett véget az életének. Akkor talán azt is megértjük, hogy Jay Asher miért írta meg így, ilyen formában a könyvét. Ezért tekinthetünk a történetre tükörként, figyelmeztetőként, ifjúsági regényként, de aligha hívhatjuk jelentéktelennek és semmitmondónak.

Hannah csak magának köszönheti azt, ami történt vele?

Nem, egyáltalán nem gondolom így. Hannah azért hibás, mert segítséget kellett volna kérnie, beszélnie KELLETT volna a szüleivel, kész tények elé állítania a családját. A szülők azért hibásak, mert a munkájuk, az anyagi világ sokkalta fontosabb volt, mint a gyermekük hogyléte: ha egy szülő nem veszi észre, hogy a gyerekénél gáz van (kábítószerek, bántalmazás, erőszak, depresszió, öngyilkos gondolatok és még sorolhatnám), akkor valamit nagyon rosszul csinál. Ha egy szülő ennyire nem ismeri a saját gyerekét és ennyire telibesz@rja a nyilvánvaló jeleket, akkor hatalmas hibát követ el. Persze itt egyikből következik a másik: a szülők nem érdemelték ki Hannah bizalmát, mert nem foglalkoztak vele normálisan, amikor szüksége lett volna rá, ezért a lány nem is próbált tőlük segítséget kérni.

Továbbá valamilyen szinten a tanárok és a diáktársak is hibásak, de leginkább a szülők azok, akikre Hannah-nak teljes mértékben támaszkodnia kellett volna. A kazettákon szereplő személyek javarészt önzők, kicsinyesek és felszínesek, akiknek az érzelmi világuk egyenlő a nullával. Clay kakukktojásnak számít, de róla a későbbiekben bővebben is írok.

„Minden… hatással van mindenre.”

Pár szó a két mesélőről: Hannah Bakerről és Clay Jensenről

Hannah karaktere, fejlődése

A 13 történet alatt jól érzékelhető az eltelt 2 év: igaz, a lány sztorijai egymásba fonódnak, de a reakciói, érzésvilága folyamatosan változik.

Mikor bekerült a gimibe, egy életvidám, önbizalommal teli kislány volt, aki mindenben meglátta a szépet. Ahogy elkezdődnek róla a pletykák, és magával rántja a rosszindulat spirálja, egyre inkább nehezebben kezeli a helyzetet. Sorra történnek vele a lélektipró mozzanatok, amik egy gyöngéd lelkületű, naiv lány számára a végítéletet is jelenthetik. A barátaiban csalódnia kell, folytatódnak a pletykák és a bántalmazások, s ráadásul a szülei figyelme is a pénzre, munkára terelődik. Elkezd lefelé csúszni a magány sötét bugyrába, mígnem teljesen becsavarodik és mindenben támadást lát.

A kép a szememről 2018-ban készült,
amikor nagyon megfáztam. Most
megszerkesztettem, hogy még
depresszív hatást keltsen. :D

Úgy érzi, senkire sem számíthat. Úgy érzi, másoknak is könnyebb lenne nélküle, és neki is egyszerűbb lenne csak úgy eltűnni. Mivel a szülei elhanyagolják, és nem bízik bennük, s mert nincs olyan barát mellette, akiben 100%-ban megbízhat, egyszerűbbnek hiszi a menekülést a halálba. Persze ez egyáltalán nem megoldás. Hannah-nak a könyv végén már egy pszichológusra lett volna szüksége. Ha van olyan bizalmas kapcsolata a szüleivel, vagy ha van mellette egy olyan barát, aki IGAZÁN tud neki segíteni, mindez megelőzhető lett volna. Mire Clay-jel végre egymásra találtak, akkor már túl késő volt; akkor már csak egy szakember húzhatta volna vissza az életbe.

Véleményem szerint Hannah alapvetően egy szerethető személyiség volt a gimi első évében, (nem véletlen, hogy Clay-nek tetszett) de miután magára maradt és kivetette a közösség, az egész lénye átformálódott. Úgy vélem, az érzékenysége, jószívűsége, és belülről fakadó bája elég volt a kortársainak ahhoz, hogy céltáblát csináljanak belőle; egy rongybabát, amit szabadon rugdoshattak és köpködhettek. Az emberek eltiporják a gyengéket, eltiporják azokat, akik hagyják magukat. Ebben a történetben ez Hannah volt. Nyilván ezek a cikizések/terrorizálások csak egy szakaszt jelentettek volna a lány életében, mert a ballagás után kiszakadhatott volna a közegből; ám akit a földbe lehet döngölni, azt a földbe is fogják döngölni, amíg csak él, kivéve, ha valamilyen úton-módon sikerül kitörnie a megalázott szerepéből. Szerintem lett volna rá lehetősége, ahogyan MINDENKINEK van, de ehhez sokszor SEGÍTSÉGRE van szükség. A segélykiáltáshoz viszont bizalom és biztonságérzet is kell…

Clay karaktere, fejlődése

Clay tipikusan a visszahúzódó, figyelmes, félénk srác. Aranyos Srác Clay, ahogyan egy régi iskolatársa is jellemezte őt. Clay, aki a légynek sem tudna ártani, aki egész végig attól rettegett, hogy valami rosszat tett Hannah-val, s mindaddig nem nyugodott meg, míg a saját kazettájához nem ért. Hozzá eljutott az üzenet, amit az író közvetít; valószínűleg Ő az egyetlen a kazettákon szereplők közül, aki tanulságot vont le Hannah történetéről.

Hihetetlenül érzékeny, jószívű és eszes fiú, aki tökéletes narrátor a lány mesélése közben. Érzékelhető, hogy a gimis évei alatt valamelyest bátrabbá vált, de korántsem annyira, mint ahogyan azt szerette volna. Túl sokat nem tudunk meg a karakteréről, mert nem Ő a központi szereplő, ennek ellenére kedveltem azt, ahogyan a háttérinfókat szolgáltatta, és ahogyan reagált a hangfelvételekre.

A kazettákról

Szuper ötlet volt a fejezeteket a kazetták szerint beosztani; igazából az egész kazettás-mizéria ötlete elnyerte a tetszésemet. Ami számomra nehézkes volt, az a szereplők személyének azonosítása. Én hiányoltam egy listát a felvételeken szereplőkről, mert könnyen összekevertem az embereket: hétköznapi nevek, csekély személyleírások, sűrű eseménysorozat. Mindez megnehezítette a karakterek felismerését, mikor újra felbukkantak a sztoriban, szóval ez kis zavart és bonyodalmat okozott nekem. Mivel Hannah sokszor direkt név nélkül említett egy-egy személyt (és Clay sem mindig árulta el a tippjeit az anonim személyekkel kapcsolatban), nehéz volt követni az összefüggéseket; Hannah többször túlságosan titokzatos maradt, Clay pedig nem adott bővebb információkat. Ezért sokszor lapozgattam vissza, hogy kitisztuljon a kép.

Szóval a kazettás megoldás kreatív és egyedi, a kivitelezés kevésbé.

Miért következhetett be a tragédia?

Az iskolai hierarchia, a bántalmazások, az elfojtott gondolatok és érzések, továbbá az egyre torzuló komplexusok arra ösztönözhetnek egy 17 éves lányt, hogy önkezűleg végezzen magával?

Valljuk be: az iskolai/internetes bántalmazás egy létező, megoldatlan jelenség. Nem egy könyv/film/sorozat szól a kortársak által bántalmazott diákokról, akik nem tudnak megbirkózni a helyzettel. A tinédzserkori szekálások és komplexusok bizony akár az öngyilkosság gondolatához is vezethetnek, főként akkor, ha a fenyegetett személy bizalmatlan a családjával, és nincsenek barátai, akikre számítani tudna. Akit azok is cikiznek és kibeszélnek, akik amúgy a barátjának mondják magukat, akit féltékenységből akarnak megtörni olyan személyek, akiknek semmi önbizalma, mindig csak úsznak az árral és általában a márkás ruháik alá rejtőznek. Ez a regény 13 éve jelent meg, de 2020-ban is TÖKÉLETESEN helyt áll és hajszálpontos képet ad a tinitársadalomról.

Hannah az a lány, aki mindenáron be akar illeszkedni az új sulijában, barátokra és társaságra vágyik. Jóindulatú és meglehetősen csinos csajszi, aki már az első hónapokban magára vonzza a tekinteteket, aki még válogathat is, kivel szeretne randira menni, mert több fiú is szívesen megismerné. Végül azt a srácot választja, aki az egyik legegoistábbként viselkedik mind közül. És bumm, az egoista, ám titkon komplexusos srác mindenkinek büszkélkedik, hogy Hannah-val találkozott a sulin kívül, aztán elindít egy pletykát arról, mit csináltak kettesben... persze, pár csókon kívül semmi mást, de az a többi srác szemében cikinek tűnne, így inkább hozzátesz ezt-azt. Hannah-ról pedig pár hét alatt kialakul egy kép, s ezáltal egy könnyűvérű rib@ncnak titulálják.

Sejthető, hogy innentől kezdve Hannah olyan hírnévre tesz szert, ami egyáltalán nem fedi a valóságot, és ahogy telik az idő egyre jobban szorítja a lányt a hazugságok, pletykák és megaláztatások fojtogató vasmarka.

Ahogyan azt már sokak leírták előttem különböző blogokon és internetes platformokon: a könyvben megfogalmazott 13 ok nem éppen a leghihetőbb az öngyilkosságra. Rengetegen köpködnek a könyvre, hogy Hannah csak egy hisztis tini volt, aki hihetetlenül hülye és naiv karaktert kapott. Csak hibáztatni akart mindenkit a saját önzősége miatt, és valójában Ő tehet mindenről. Ezt cáfolnám. Miért? Mert nap mint nap tinik vesznek körbe az iskolában, mert látom, mi folyik az Instagramon és ismerem a trendeket. Tudom, a regény megjelenésekor ezek a dolgok még nem léteztek, de ez nem jelenti azt, hogy akkoriban ne lett volna iskolai bántalmazás és egy menőségi mérce (csak akkor a menőséget nem követők számában mérték).

Azt a korszakot éljük, ahol 14 éves fiatal lányok ilyen képekre kapnak olyan reakciókat, mint "fullos, szépséges, gyönyörűm, bomba, nem bírsz vele, stb.". És őszintén, ezen mi gyönyörű? :D Hogy nem látszik az arcom? XD
De, ugyebár, igazából csak féltékeny vagyok rájuk, mert nincs 3000 követőm, meg cuksi barátaim, akik minden egyes ugyanolyan képemnél nyalnák a seggemet. Szóval ja, én csak irigylem azt a sok követőt.:(
Léccike kövessetek, eskü teszek ki majd ilyen képeket... :D

Nem értek egyet Hannah öngyilkosságával (ezt úgy érzem, meg kellett ismételnem). DE valamilyen szinten át tudom érezni azt, miért is vetett véget az életének. Sőt, valamilyen szinten az írót is megértem, miért pont így írta meg ezt a könyvet. Ez a történet MESSZE NEM tökéletes. Ám, sajnos be kell látnom, hogy az életben RENGETEG Hannah létezik; olyan lányok, akik el vannak hanyagolva, kibeszélik és megalázzák őket, tárgyként bánnak velük, mindenki átb@ssza a fejüket, mert még naivak és senki sem veszi észre, hogy belül roncsokká válnak. A szüleikkel nincsen bensőséges kapcsolatuk, és a személyiségük még kiforratlan, ezért mindenáron a közösséghez akarnak tartozni... viszont a közösség műmosolyokkal, látszat-kedvességgel kihasználja az ilyen lányok amúgy nagyon törékeny lelkét, és a közösség legprimitívebb, legkomplexusosabb tagjai beléjük rúgnak, ahol csak tudnak. Rájuk ugrik az összes fuck-boy és lám, már le is tapizták őket/be is szóltak nekik valami pikánsat.

KIK IS EZEK A HANNAH-TÍPUSÚ LÁNYOK?

(Kemény általánosítás következik, akinek nem inge, nem veszi magára.)

Szóval tudjátok, van az a 14-17 éves korosztály (a minimum és maximum érték kitolódhat, ez egy körülbelüli intervallum), akiket látsz a suliban a folyosón/az utcán...

Bármennyire is poén volt elkészíteni ezeket a képeket,
szomorú belegondolni, hogy valaki teljes komolysággal csinálja őket.

Nem kapnak elég figyelmet, tapasztalatlanok és naivak, érzésekre szomjaznak. Azt hiszik, attól
lesznek érdekesek és különlegesek, ha beilleszkednek a viselkedésükkel és a kinézetükkel. Minél jobban átveszik a menő és trendi emberek stílusát, annál inkább elveszítik önmagukat, elfojtják a gondolataikat és érzéseiket, s ugyanolyan frusztrált robotokká válnak, mint társaik, akik instasztoriban véleményeznek hasonlóan élettelen fiatalokat. Az a kedvencem, amikor olyanok kérnek véleményt, akik sohasem beszéltek az illetővel, így csak annyit kapnak véleménynek, hogy "nem beszelunk de aranyosnak tunsz szep vagy, tetszik a stilusod" (direkt írtam ékezet nélkül). Persze, hogy tetszik neki a stílusa (mivel hasonlóan öltözködnek), meg szépnek gondolja (a mobiljától amúgy sem látja az arcát a tükrös szelfin... :D #fucklogic). Ja, és majd elfelejtettem: akivel néha dumálgat a véleményező, annak azt írja: "kedves, jofej vagy, kene tala".

A regényben nincs szó Instagramról, sem szelfikről, de ha a mostani időben játszódna a történet, akkor ezek lennének a főmotívumai. Hannah az iskolában látottakhoz akart idomulni, olyan próbált lenni, mint az iskolatársai.

Egy kis korszemle:

Tegyük fel, egy kisebb banda gyűlt össze a suli előtt (csupán hogy könnyebb legyen elképzelni a szituációt); fiúk-lányok, akik a tanítás után még nem akarnak haza menni. Az egyikük Hanna (magyarosítsunk akkor már) egy nagyon csinos, szép arcú, igényes csajszi, aki hallgatja a társaság nagy sztorizgatásait a legutóbbi hányós házibuliról, miközben mindenki nyomkodja a mobilját, tehát mindenki csak félig van jelen a dumálgatás közben. Egy trendi zenét hallgatnak valamilyen toxikus kapcsolatról, miközben páran a korai függőségüket élvezve cigizik/e-cigizik. Röpködnek a poénok és készülnek a csoportos szelfik Instára, hogy a 2000 követő lássa a kétezredik ugyanolyan képet ugyanazokról a hihetetlenül menő és példaértékű személyekről, akiknek a profilja tele van olyan tükör-szelfikkel, amin minden látszik, csak az arcukat takarja el a drága telefonjuk, aminek szilikontokja alatt ott virít a havi buszbérlet.

Hanna örül, hogy ott ülhet közöttük, mert úgy érzi, tartozik valahová... de valójában kijelenthetjük, hogy tartozik valahová? Ezek az emberek a barátai? Vagy csak úgy vannak, léteznek egymás mellett, mert falkában könnyebb túlélni?

A csoportképet poénból készítettük az osztálytársaimmal; úgy
pózolunk, mint a $tabil, menci 17 éves haverok. Én kicsit
eltúloztam a figurát a rengeteg emojival, hogy a szarkazmus
jobban átjöjjön (és hogy ne sértsem a személyi jogaikat).

Hanna az egyik lányra példaképeként tekint, mert mindig kifogásolhatatlanul néz ki, sokan szeretik a suliban és a barátjával cukik együtt. Cukin ülnek egymás mellett arról beszélgetve, mennyire illik össze az outfit-jük a legutóbbi Insta-képükön. Hanna mindent megadna egy olyan testért és egy olyan tökéletes kapcsolatért, ami ennek a lánynak van. Viszont Hanna nem tudja, hogy a lány, akire felnéz nem mer enni, mert fél, hogy meghízik, és rettegve posztol magáról képeket a netre, vajon jön-e rá elég kedvelés és benyalós komment, hogy jól érezze magát 5 percig. A barátja minden fiúra féltékeny, akinek csak köszön a lány, és másokhoz hasonlítgatja... persze mindezt Hanna nem tudja. Hanna szülei nem tudják, hogy a lányuk érzelmileg gyenge és befolyásolható, mert meg vannak győződve ennek az ellenkezőjéről.

Hanna a szülinapjára olyan ruhákat kér, mint amilyeneket a többiek is viselnek a társaságban, olyan szavakat és stílust kezd használni, mint a többiek, kipróbálja az e-cigit, rászokik, majd minden pénteken Juhász-rozét iszogat a barátai és a mobiljaik társaságában.

Egyre több tükör-szelfit készít, amin 90%-ban a Trasher-pólója és a Calvin Klein alsóneműje látszik, 10%-ban pedig a buszbérlete a szilikontok alatt.

Minden bunkóba beleszeret, akik végül csak kihasználják; minden bulira elmegy, még akkor is, ha pocsékul érzi magát rajtuk. Elfojtja a gondolatait/érzelmeit és eladja a jégkirálynő-álcáját, csak hogy figyelmet és szeretetet kapjon. Megkapja? Ja, lesz több ezer követője, rengeteg csajszi féltékeny kezd lenni rá a suiban, a menő fiúk pedig még inkább meg akarják szerezni, és mindenki azt hiszi, ez a Hanna TÖKÉLETES.

Ám, Hanna egy megtört, kisebbségi komplexusokkal küzdő, ilyen-olyan függő, depresszív lánnyá válik, aki tulajdonképpen magának generálta a bajt azzal, hogy azt hitte, ha idomul a trendekhez, majd egy szerető közösségbe kerül. A gyáva, naiv kislány pedig egyedül marad ott belül, mert a barátainak nevezett senkik még így is megvetik és baromságokat hordanak össze róla, a szüleiben meg nem tud megbízni, mert nem figyelnek rá. Egy idő után a sok agyalás és sértettség, a negatív hírnév, na meg a folytonos érzelmi kudarcok oda vezetnek, hogy elgondolkodik azon, van-e értelme az életének egyáltalán...

Itt egy kisvideó, ahogyan éppen az e-cigi gőzét fújom ki. Most már én is menő vagyok? Most már olyan vagyok, mint a többiek? Szerencsére nem. :D Nem élek ilyen szerekkel, egyedül a blogbejegyzés kedvéért készítettem ezt a videót (az elektromos cigaretta birtokosa Anyukám, akitől kölcsönkértem erre a nemes célra ezt a sz@rt).

Ki a hibás mindezért a jelenségért?

A naiv kislányok és kisfiúk? A szüleik? A családjuk? Az egész társadalom? A média befolyása? Az influenszerek véleménye? Kicsit szerintem minden hibáztatható ebben az esetben.

Őszintén: nem lennék a 2004-2007 szülötteinek helyében, mert iszonyatosan nehéz lehet egy olyan világban tinédzserré válni, ahol TikTok népszerűségben mérik az értékességet (és ezzel nem azt mondom, hogy nincsenek kreatív TikTok videók, mert van egy nagyon is ötletes alkotói réteg a platformon, akik valóban értéket tudnak képviselni, de sajnos ennek az aránya meg sem közelíti a magamutogató, majmoló fiatalokat, akik, nos nem a legjobb hobbit választották maguknak). Szóval úgy gondolom, nehéz lehet igaz barátokat találni azoknak, akiket egyáltalán nem szippantott be a sok trend és hype. Persze, a klikkesedés/kiközösítés/egymás alázása már az én szüleim tinikorában is létezett, csupán ma már minden az orrunk elé van tolva a TV, a mobilok, és az internet világa által. Az értékrendszer egyre inkább az anyagiasság, a luxuscikkek felé tolódik, holott a trendek követése, és a világmárkák viselése még nem jelenti azt, hogy az az ember hasznos, példaértékű, és szerves része a társadalomnak. Ám, sokan úgy gondolják, mindez elegendő ahhoz, hogy az emberek befogadják a köreikbe, szeressék, tiszteljék, továbbá hogy érvényesülni tudjon majd bizonyos helyzetekben.

Bence az egyik legnagyobb kritikusa a trendeknek.
A blog sikeressége érdekében szívesen pózolt velem
a suli wc-jének tükrében, én meg szerkesztettem neki márkás
felsőt és menő láncokat.
A telefontok alatt pedig ott van egy 2019 októberi buszbérlet,
amit Bence adott kölcsön. :D

A magyarosított Hannah-típusú lánykák kielemzése után most rátérnék a középiskolai hangulat vizsgálatára, ÁLTALÁNOSÍTVA arról, amit én látok.

Az egymás cikizése, megalázása nem újdonság: mindig is van/volt/lesz bizonyos mértékben, ami tulajdonképpen az élet bármely területén megtalálható; elkerülhetetlen, hogy ne történjen ilyen-olyan megkülönböztetés, elhatárolódás, vagy épp ellenszenv. Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk egyformák: különböznek egyes nézeteink, a családi hátterünk, az értékrendünk, stb. tehát természetes, hogy előfordulnak viták, konfliktusok, és sértettség, amit jó esetben az emberek felnőttként tudnak kezelni, át tudnak rajta lépni és tanulnak a hibáikból. Szerintem egy bizonyos fejlettség elérése után az ember mindent könnyebben tud kezelni, s ha valamiféle éles ellentéte alakul ki valakivel szemben, akkor jegeli a kapcsolatot, nem keres újabb okot az összetűzésre, továbbá elengedi a füle mellett az ok nélküli rosszmájú megjegyzéseket (az én esetemben a továbblépést egy-egy kiadós blogbejegyzés segített elő :D, azóta pedig tanultam a hibáimból).

Visszatérve a témára: a konfliktusok és undorító pletykák nem csak a középiskolában fordulnak elő; áskálódó parazitaként bárki viselkedhet. Viszont amikor az ember középiskolás és az érzelmek hullámzók, továbbá könnyebben törik meg a lélek, nem biztos, hogy minden tini túl tud jutni a dolgokon. Természetesen nem szívesen jár senki sem olyan közösségbe, ahol az emberek többsége úgy gondolja, hogy az illető egy büdös rib@nc, de szerintem nem lehetetlen ezt kezelni. Tény és való, a pocskondiázó szóbeszéd gyorsabban terjed, mint az egyes sikerélmények, de 3-4 év után úgyis mindenki leérettségizik, elbúcsúzik, és huss, mindenki elfelejtette a történteket. Ha nagyon gáz a helyzet, még mindig ott van az iskolaváltás lehetősége; az is jobb menekülési módszer az öngyilkosságnál. Bár, személy szerint úgy gondolom, a legjobb az, ha szembenézünk a dolgokkal.

A Hannah-típusú lányok, akikről egy durva pletykát indítanak a suliban, megzuhannak. Azt hiszik, itt a világvége, ennél rosszabb már nem lehet, sosem lesz már boldog életük. Akiknek ilyen a mentalitása, azok egy tinidráma forgatókönyve alapján cseperedtek fel? Elhiszik azt, hogy a középiskola a legmeghatározóbb pár év az életük folyamán? Persze, fontos része a fejlődésnek, de annak a pár évnek nem szabadna kihatni az egész jövőjükre.

A Hannah-típusú lányok 2020-ban: az ilyen lányokat első látásra fel lehet ismerni. Túlnyomórészt a márkás ruháik mögé bújnak, keveset mosolyognak, de irritálóan hangos röhögésük van, rengeteg szlenget és alja káromkodást használnak (pacek, dilo, $itte$, csicska, gyászkoporsó, g*ci, stb.), jégkirálynőként mutatkoznak be, de ha a véleményüket kérdezik csöndben maradnak, nem tudnak érvelni normálisan, meglehetősen bezártak érzelmileg, továbbá minden bulin ott vannak, de táncolás helyett sokszor csak a mobiljukkal babrálnak.

Nagyon odafigyeltem a részletekre: a pólómat márkássá tettem,
a közkedvelt "Babygirl" becézést is a fotóra csempésztem,
na meg a lájkokat hozó pózt is begyakoroltam. :D

A Hannah-típusú lányok Instája tele van olyasmi képekkel, amilyeneket én megpróbáltam lekoppintani a bejegyzés sikeressége érdekében, amik valamelyest reprezentálni tudják az érzelmi instabilitás egyik legkiemelkedőbb jelét. Ezek a telefilterezett, emojikkal tűzdelt, vakutól elvakított, szilikontokkal védett buszbérletestelefon képek figyelemfelhívások. Mert ezeknek a lányoknak problémájuk van, nem is kevés. Nem feltétlen hívnám depressziónak, mert a gond leginkább a figyelem- és szeretethiány. Elsősorban szülői részről, mert nem hiszem el, hogy a családtagok nem veszik észre, mekkora baj van a kislányukkal (esetekben a fiukkal). Ha azzal a fiatal lánnyal normálisan kommunikálnak, nem jutunk el odáig, hogy pszichológusra van szükség. Mivel a lány nem kapja meg a figyelmet és törődést, a kortársaitól várja, és a beilleszkedés érdekében teljességgel átveszi az elfogadott trendeket, és vérbeli instaqueen-né, na meg basicbitch-é avanzsálódik. Innentől kezdve pedig könnyű egyre lejjebb süllyedni a frusztrációk, önutálat és féltékenység iszapos gödrébe.

A kis vizsgálódás után: hiteles a 13 ok, amit felvonultat a regény?

Hannah személyiségét figyelembe véve nem tűnik már annyira elképzelhetetlennek a történet tragédiája. A szülei elhanyagolták, érzelmileg gyenge és instabil volt, hobbija és igazán érdeklődő barátai ugyancsak nem voltak, továbbá teljesen felőrölte őt a megfelelési kényszer, s a vágy, hogy tartozzon valahová. Talán a való életben nem feltétlen történik öngyilkosság a műben megjelenő 13 ok miatt, de egyáltalán nem kizárt, főleg azon okok miatt, amiket az előbb felsoroltam. Egy 15 éves tinédzser lehet annyira elveszett, hogy gyógyszerekhez, vagy pengéhez nyúljon... és épp elég nagy gond, hogy ilyen fiatalon véget érhet egy élet a naivitás, figyelemhiány, terrorizálás, és féltékenység miatt.

Ezt az életbölcsességet én találtam ki,
remélem senki sem érez ezzel együtt. :D
(Az idézet enyhe iróniát és helyesírási hibát
tartalmazhat; a mobil pedig egy használaton
kívüli készülék.)

Rettentően sajnálom ezeket a lányokat és fiúkat(!), hogy ennyire beszippantja őket a hamis valóság, amit ők bálványoznak... sajnálom őket, mert egyre kevesebb a minőségi kommunikáció szűlő és gyermek között, diák és diák között. Sajnálom őket, mert azt hiszik, minden a felszínről, hírnévről és vagyontárgyakról szól. Sajnálom őket, mert lenyűgözi őket egy-egy szép pofi, egy jól öltözött srác, egy kerek fenék, egy iPhone, egy Nasa-póló, egy olyan tini, akinek az egyetlen felmutatni való tulajdonsága, hogy HYPEBEAST, tehát minden drága szart megvetet magának és csak abban hajlandó megjelenni. Ennyi erővel készíthetnék magamnak egy bikinit húszezresekből, mert az aztán tuti azt sugallná, hogy egy luxusp*csa vagyok, aki minden olyan kanos 16 éves figyelmére vágyik, aki Calvin Klein alsóban feszít az instán, mutogatva a cingár testét. :D Komolyan, ezeket a fiatalokat én csak mélységesen sajnálom.

Kedves Szülök! Beszélgessetek a gyerekeitekkel arról, hogy ez így minden, csak nem menci. Beszélgessetek arról a lányaitokkal, hogy nem attól lesznek szépek és különlegesek, ha egyedül világmárkákat hajlandók hordani, ha a közösségi oldalakon mindenféle szépítő effektet alkalmaznak, továbbá csak és kizárólag az adottságaikat mutogatják, és még véletlenül sem az a tökéletes srác számukra, akinek a hobbija drága holmik vásárolgatásából áll. Nem a követőik fognak életük végééig velük maradni, az influenszerek élete pedig közel sem olyan tökéletes, mint amennyire látszik. Beszélgessetek a fiaitokkal, hogy nem attól lesznek férfiak, hogy felvágnak a család vagyonával. Egy jó csaj nem csupán a külsejétől lesz vonzó, s nem menő alázni őket. Egy igazi kapcsolatban nem az számít, mije van, hanem hogy milyen ember, érzelmileg mit tud nyújtani, tud-e normálisan kommunikálni. Attól, hogy a középsuliban egy alfa hím, az életben még lehet lúzer, ha nem képes elég komoly és kitartó lenni.

Okkal írta meg így a szerző a könyvet? A lényeg a figyelemfelhívás, nem a cselekmény teljes hitelessége?

Szerintem igen. A figyelemhiányos tiniknél gyorsan jöhetnek kattanások, ezért nyitott szemmel kell járnunk. A könyv olvasása közben folyamatosan azt éreztem, mintha egy kisfilm forgatókönyve lenne arról, miként vehetjük észre a segélykiáltó jeleket.
Hogyan azonosíthatunk be egy elveszett, megsebzett lelket, aki az idő előrehaladtával egyre beljebb kerül az önutálat fojtogató spiráljában, mígnem azon kezd el agyalni, talán meghalni könnyebb lenne. Én úgy látom, a Tizenhárom okom volt... létjogosultsága az, hogy rádöbbenjünk arra, egy-egy szó és tett mekkora fájdalmat tud okozni.
Hannah olyan, mintha meg akarta volna mutatni az iskolatársainak: a szavaknak súlya van, a tetteinek következményei lesznek. S bár hatalmas hülyeség mások okítása érdekében öngyilkossá válnunk, ez csak egy könyv. Ez egy fikció. Fikció arról, ami sajnos könnyen valósággá is válhat. Hannah gyenge volt, mert nem bírta a nyomást, nem bírta a megaláztatást. Megölte magát, mert azt hitte, az a legjobb megoldás... mindezt 17 évesen, amikor még szinte semmit sem élt. Az iskolatársai, akik bántották, tanultak valamit az esetből? Nem, (Clay kivételével) nem tanultak. Legalábbis a könyv szerint nem, ezért vagyok kíváncsi a sorozatra, hiszen ha jól tudom, abban kissé máshogy dolgozták fel az eseményeket, más megvilágítást kapott az öngyilkosság.

A lényeg, Kedves Tinédzserek! NE LEGYETEK ÖNGYILKOSOK AZÉRT, MERT AZ ISKOLÁBAN PÁR BUNKÓ, ÖNÉRTÉKELÉSI ZAVAROKKAL KÜZDŐ VAGÁNY BÁNTALMAZ ÉS ZAKLAT TITEKET!

13 ok, hogy NE történjen ilyen tragédia:

1. A pletykák egyszer úgyis megkopnak és a kutya se fog rájuk emlékezni.

2. A középiskola csak 4-5 év, csupán egy rövidke szakasz az életetekben.

3. Előttetek áll az élet tele kalanddal és vidám perccel.

4. Aki beszólogat, annak nem Veletek van problémája, hanem saját magával.

5. A márkás ruháktól nem lesz senki sem jobb ember, ne higgyetek a hypebeasteknek.

6. A menci lányoknak nem azért van sok követője, mert olyan szuper személyiségek, hanem mert irigykednek rájuk, a fiúkák meg az ő profiljukra járnak nyálat csorgatni... ők a legkomplexusosabbak, ezért törekednek a tökéletes külsőre, hogy legalább azért megbecsüljék őket.

7. Az élet nem szar, csak néha nehéz... minden jóban van valami rossz is, de mindent át kell élni, mert igenis MEGÉRI a fájdalom.

8. A boldogság nem a nagy haveri társaságnál, nem a trendek követésénél, nem a kényszer-mosolyoknál, és nem a csürhe követésénél kezdődik.

9. A hírnév és pénz nem minden; ha hisztek a kirakatéleteknek, akkor ezek a bohócok belőletek csinálják a legnagyobb bolondot.

10. Az önsajnálat nem vezet sehová: ha valamit el akartok érni, dolgozzatok meg érte, változtassatok az életviteleteken; sosem késő más utat választani.

11. Az érzelmi sivárságból igenis VAN KIÚT.

12. Beszélgessetek a szüleitekkel, tanáraitokkal, barátaitokkal, esetlegesen szakemberekkel, ha van valami probléma... keressetek kapcsolatot olyan emberekkel, akikben meg tudnátok bízni, akiken azt látjátok, őszinték... mindenre van megoldás, a lényeg, hogy NE féljetek beszélni arról, ami bennetek van.

13. Sosem szabad feladni, mert túl sokat ér egy élet... egyetlen egy életet kaptatok, amit mások gonoszsága miatt eldobni az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethettek!

Kérlek, figyeljetek oda önmagatokra, és a társaitokra!

Akadályozzuk meg a negatív, eltorzult gondolatok szétáramlását az elveszett fiatalokban.

Ajánlom-e a Tizenhárom okom volt...-ot? Végül is igen, ajánlom, mert egyszer mindenképp megéri elolvasni. Mindenképp figyelemfelhívó könyv, de nem ez a korszak legjobban megírt története. Őszinte leszek: ez az első alkalom, hogy az adaptációra sokkal kíváncsibb vagyok. Nagyon sok jót hallottam a sorozatról, szóval vigyázz Hannah Baker és Clay Jensen, jövök és meglesem, milyenek vagytok a vásznon! :D

A bejegyzés megírása közben az alaphangulatot Billie Eilish teremtette meg, mert tökéletesen passzol a zenéje ehhez a témához. Kövezzetek meg, de én szeretem a csajszit, mert brutálisan jó hangja van, kissé ráfüggtem a dalaira. Persze, egy idő után, egy bizonyos töménységben már rohadt depresszív, de amióta lelkileg teljesen rendben vagyok, nem hatnak rám a szomorú melódiák.

Szem előtt kell tartani, hogy Ő csak egy előadóművész, s jórészt színészkedik a klippjeiben, amik hasonlóan zseniálisak, mint az énekhangja.  Mindemellett vannak nagyon is ütős dalszövegei is! (A Bored című dala a Tizenhárom okom volt... sorozatban is hallgató.)

Hallgassátok a xanny-t, mert igencsak jelentős dalszövege van.

Másik nagy kedvencem az idontwannabeyouanymore.

Itt van a Bored, ami a 13 okom volt... sorozatban is szerepet kapott.

Írhatnék még Billie dalairól, de akkor végképp hosszú lenne ez a bejegyzés. :D Talán majd egyszer arra a posztra is sor kerül. ;)

Addig is: vigyázzatok magatokra, sose dőljetek be a látszatnak, és legyetek jók, Dylokáim! <3