5 dolog, amit a 2019-es nyár megtanított

Sziasztok! :)

Elérkezett a nyár vége; az augusztus utolsó napjaiban a diákoknak már szimplán az iskola gondolata is fájdalmat okoz, a tanárok még gyorsan bevásárolnak pár doboz nyugtatót a tanév kezdetéig, a szülők pedig hajukat tépve lesik a nyugtán szereplő jókora összeget, amit tanszerekre költöttek.

Szóval, mindenkinek kurva vidáman telik ez az időszak; bevallom én sem hatalmas ovációval fogok beülni szeptember 2-án az iskolapadba. Ám, annyira mégsem vagyok lelombozva: az idei nyár igencsak szuperül alakult, s jelenleg akkora pozitív töltet uralkodik bennem, hogy kevés dolog tudná lerombolni a jókedvemet (értsd: még a suli rettenetes mivolta sem érdekel túlzottan, pedig előttem az érettségi).

Hála az égnek, a Facebook kezdőlapomat most nem lepte el a "back to school" hype, mert hihetetlenül utálom az ilyen posztokat, videókat, képeket, satöbbi, satöbbi. Na, nem akarok senkit sem megbántani, de személy szerint nem látom értelmét az ilyen témájú haul bejegyzéseknek (főleg amikor 10 évesek villognak a szüleik által beszerzett cuccokkal), a tanulási módszereket bemutató írásoknak/videóknak (mindenkinek más válik be), és úgy ámblokk, maga a "back to school" kifejezéssel ki lehet kergetni a világból, hiszen ki az, aki az augusztus utolsó heteit az iskola rettenetes gondolatával akarja tölteni!? Na, ugye, hogy senki? :D

Én ilyenkor maximum sulis mémekkel/poénokkal akarok szembetalálkozni az Interneten. A napokban a Magamban beszélek blog bloggerinája, Poszáta nevettetett meg a kreatív bejegyzésével, ami a „Vissza a suliba "kedvcsináló", avagy a suli, ahogy a Tumblr előadja VS valóság" címre hallgat; mindenképp lessétek meg IDE kattintva. Továbbá Nasz Dani YouTube csatornáján szoktam derülni az iskolával kapcsolatos paródiáin, ha akartok egy jót röhögni ITT böngésszetek a videói között.

Ezen tényeket ismertetve SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN nem lesznek "vissza a suliba" témájú bejegyzéseim.

De, van valami más, ami miatt most posztot írhatok. Ahogyan az a címből is kiderült, pár hónap elég volt ahhoz, hogy újra-a-valóságos-Tina-legyek-aki-ott-mélyen-legbelül-vagyok, és elinduljak végre a hegyre fel, előre a csúcsra; a hegyre, amit nevezzünk egyéb fogalmak híján életnek (Simon Márton ezt is szépen megfogalmazta a Polaroidokban, amit már enyhén szólva túlfotóztam, lásd az Instagramomat). :D

A 2019-es nyár akkora pozitívum-bombával sújtott le rám, hogy úgy éreztem, le kell írnom azokat a dolgokat, amin volt időm magamban munkálkodni és gondolkodni.

Komolyan, annyi szar sztorimat bírta már ki a blogom; megannyi dühömet és bánatomat írtam már meg itt, és mégis, mindegyik személyes írásom valamilyen formában segítséget nyújtott másoknak is (ami amúgy rendkívül jólesik a szívemnek, csak hát mennyivel faszább lenne már a világbéke, nem!?) :D

Most pedig érkezzen valami más: a szinte irreálisnak tűnő pozitivitásom, amivel belevágok a 2019/2020-as tanévbe; nesze, akinek nem tetszik valami, itt a középső ujjam, meg lehet nézni közelről (vagy épp meg lehet csókolni egy kecske hátsóját, ha az szimpatikusabb).

1. A negatív embereket el kell engedni, és jó magasról szarni kell a fejükre.

Olvastátok a WC-s sztorimat? Nem? Akkor olvassátok el ITT, de ha nincs most hozzá kedvetek, az sem baj, mert a lényeg így is érthető: akik hátráltatnak az életben, azokat hagyni kell, hadd sodorja el mellőlünk az élet. Ha pedig maguktól nem tűnnek el, akkor ki kell őket zárni minél előbb, mert nem éri meg felesleges energiát pazarolni olyan személyekre, akik csak rossz érzéseket keltenek bennünk.

Nem kell őket keresni, s ha jólesik, mehet a tiltás és az ismerős törlése gomb.

Legyen szó barátokról, párkapcsolatról, családról, pletykás szomszédokról, szekáló tanárokról, vagy netes trollokról, BÁRKIRŐL, aki lehúzza az energiánkat és aki érzelmi sivárságba kerget, azt páros lábbal kell kirugdosni az életünkből. Mert ezen emberek által nem csak a hangulatunk lesz depresszív, de nehéz lesz az iskolában/munkahelyen jól teljesítenünk, pocsékul fogjuk magunkat érezni kívül-belül, továbbá az egészségünk is rá fog menni egy idő után. Az utóbbi pár évben mindezeken végigmentem, de meguntam, hogy mások kénye-kedve és véleménye szerint éljek, mert NEM ÉRI MEG tönkretenni önmagunkat másokért. Ha valaki változásra kényszerít, vagy épp olyan helyzetet alakít ki körülöttünk szándékosan, ami minket mérgez és rombol, akkor az a személy nemhogy nem szeret, de kibaszott önző, manipulatív és alattomos.

Persze, mindenkinek vannak nehezebb időszakai, mindenki kerülhet olyan szituációba, amikor egy támaszra van szüksége, de nem mindegy, hogy egy segítő kezet nyújtunk neki, vagy a lelkünket is ki akarja szívni. Érző, lélegző lények vagyunk, nem lelki szemetesládák; a lelkisegély szolgálat száma pedig tudtommal ingyenesen tárcsázható.

#pozitív-vájbz-onli-bicsiz

2. Meg kell tanulni néha spontánnak lenni.

Tervező típusnak tartom magamat amióta csak élek: már gyerekként is előre lefuttattam magamban  egy döntés összes végkimenetelét, minden eshetőséget átgondoltam, fejben listát készítettem az előnyökről-hátrányokról, és úgy alapjában véve mindig megfontolt voltam. Tehát úgy foglalnám össze, hogy bizonytalan voltam/vagyok rengeteg helyzetben, ebből kifolyólag könnyen ráparázok olyan szituációkra, amik számomra újnak számítanak.

Ám, ezen a nyáron sikerült kilépnem a komfortzónámból és végérvényben gondolkodás nélkül rábólintanom jó pár olyan dologra, amibe sohasem hittem volna, hogy pár perc tanakodás után rögvest fejest ugrok.

Egy hatalmas gátat küzdöttem le ezzel, s még magamat is megleptem, mennyi újdonságba kezdtem bele ezen év júliusától, csupán cseppnyi félelemmel a szívemben.

Erre inni kell! (Ja, várj azt most inkább mégse!) :D

#viszlát-gátlások

3. Ha nem szereted magadat eléggé, az egész el van baszva.

Ezt most (újfent) szépen és nőiesen közöltem, de ezt egyszerűen nem tudom máshogy
megfogalmazni.

Őszintén, mi értelme van úgy az életnek, ha nem szereti valaki önmagát? Mondjátok meg, miért jó reggelente úgy nézni a tükörbe, hogy se a külsőjével, se a belsőjével nincs valaki megelégedve?

Önsajnálatba burkolózva az Instagramot pörgetve "kifogástalan külsejű emberekhez" hasonlítani magunkat, majd más sikereit hallgatva szarkupacnak érezni magunkat egyre mélyebbre süllyedve önnön temetőnkben már régen rossz. Mert azzal, ha másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, úgy, hogy kurvára nem teszünk semmit sem annak érdekében, hogy fejlődjünk testileg és szellemileg, akkor nem másokkal van a probléma, hanem velünk.

Mert a közösségi médiával sem lenne probléma, - ahogy az Instagrammal sem - ha azt tudatosan használnák az emberek, nem pedig holmi kirakatként, ahol szívecskékben mérik azt, mennyire értékes valaki.

Ezt a témát fantasztikusan megragadta az egyik kedvenc bloggerem (aki amúgy már nem blogol, de szerencsére továbbra is jelen van közöttünk a Facebook-on) IDE kattintva elérhetitek a posztját, amit mindenkinek el kéne olvasnia. A Felnőtt Szemmel blog linkje pedig ITT elérhető, a régi írásai közül is megéri válogatni. Ő az, akit szívesen promózok, mert mindig megragadnak a gondolatai. :D

Visszatérve: mondok egy példát.

Vegyünk egy lányt, aki odafigyel a testére, ápolt, és mindemellett van egy Instagram oldala, ahol azokat a pillanatait osztja meg képekben, amik számára kedvesek, vagy amik épp a lelkivilágához köthetőek. A közösségi oldala nem a testi adottságairól szólnak (értsd: nem a mellei és a segge látszanak premier plánban a fotókon 0-24 órában), nincs ezernyi követője, és ezek mellett nem a kamu barátaival pózol, nincs szüksége a legújabb Michael Kors táskára, de még egy pénzes, luxusautós pasival sem fotózkodik, mert számára az ÉRTÉK NEM PÉNZBEN MÉRHETŐ. Vele ellentétben a másik lány, akinek az instája csak és kizárólag a testéről szól, aki kitesz mindent full sminkben és filterekkel, aki a materiális tárgyait mutogatja a nagyvilágnak, megvillogtatva a műmájer mosolyát azon emberekkel karöltve, akiket barátoknak hív, miközben a hátuk mögött mindenféle olcsó ribancnak elhord; az a lány a tengernyi követőjétől és a több ezer szívecskével ellátott képétől AKAR ÉRTÉKESSÉ VÁLNI. Azért pucsít tangában a neten, mert másoktól vár megerősítést, hogy szép-e, mert így akarja elérni, hogy szeressék. Nem azért oszt meg ilyen képeket, mert kurvára meg van elégedve önmagával, épp ellenkezőleg: egyáltalán nem érzi jól magát úgy, ahogy van.

Szituáció:

Az első lány görgeti az Instagramját, meglátja a második lányt egy képen, ahol az a gerincét kitörve tolja ki a szoborszépségű fenekét, ahogy épp a Ferraris pasija arcára nyom egy csókot és leírásban a feltétel nélküli, izzó szerelemről áradozik, hiszen éppen 2 hónapja boldogítják már egymást.

Mire gondol a lány a képre nézve?

A)  Úúú, de jó ennek a csajszinak, milyen szép, milyen szuper élete van.

B) Feltétel nélküli szeretet? Megnézném, mennyire szeretné ezt a palit, ha egy középkategóriás kocsija lenne, és mondjuk átlagos fizetése.

Ha a lány átlát a rózsaszínnel kiszínezett hazugságon, akkor a B) választ adja, és nem hasonlítja össze magát egy "kívül szép, belül üres" csajjal, aki amit lehetett kiárult magából és az Instagramon éli mindennapjait, mert nem tudja, hogyan szeresse önmagát.

Azokhoz a lányokhoz szólnék, akik görcsösen hasonlítgatni akarják magukat másokhoz: NE TEGYÉTEK! Egyrészt, az Internet tele van kamu életekkel, photoshoppal, filterekkel és plasztikai műtétekkel. Olyan embereket kövessetek, akik inspirálóak, akik által Ti is fejlődhettek.

Aki nincs megelégedve önmagával, hogyan várhatná el, hogy mások elégedettek legyenek vele és szeressék? Amíg nem szeretjük önmagunkat és amíg nem bánunk magunkkal úgy, ahogyan azt megérdemeljük, addig mások is legfeljebb félemberként tekinthetnek ránk.

Ha nem vagytok megelégedve a külsőtökkel, akkor sportoljatok, eddzetek, figyeljetek oda, mit és milyen mennyiségben esztek. Sosem késő semmit sem elkezdeni. Ha pedig szellemi téren nem érzitek magatokat elég sikeresnek, akkor gyakoroljatok, tanuljatok és szakítsatok időt az adott tevékenységre, mert senki sem született profinak. Persze, valakinek különös érzéke van egyes dolgokhoz (például főzéshez), de gyakorlással minden kivitelezhető; ha pedig tehetetlenül ültök a közösségi médiát pörgetve önsajnálatba burkolózva, akkor soha ezen a kibaszott világon semmi sem fog megváltozni. Minden fejben dől el; legyetek optimisták és ha pofára estek, akkor se hátráljatok meg... fel kell állni, és továbbmenni. Csak az nem bukik el, aki meg sem próbálta.

Én például idén nyáron újra elkezdtem edzőterembe járni, és a KRESZ tanulással is igencsak jól haladok. Mindez kizárólag úgy valósulhatott meg, hogy eldöntöttem, képes vagyok kihozni magamból a maximumot, legyenek bármennyire is fantasztikus testű lányok a kondiban és bénázzak bármennyit, amikor először beülök majd az oktató mellé a kocsiba.

#szelfláv #lassan-én-is-influenszer-lehetek-ja-nem

4. Nincs szükség tengerpartra ahhoz, hogy kellemesen teljen a nyár.

Volt szerencsém egyszer a horvát tengerparton nyaralni; az biztos, hogy a tengeri fürdőzés össze sem hasonlítható más vízparti kiruccanással. Általában merengve bámulom a gyönyörű képeket a homokos tengerről, mert szeretnék még eljutni valamikor a csodálatosan csillámló tengerhez. Őszintén, ki az, akit nem bűvöl el a tengerparti képekből áradó harmónia? :D

Ám, azt kell mondjam, 2019 nyara tengerpart nélkül is szuperül telt számomra és egyáltalán nem éreztem a hiányát. Ez annak köszönhető, hogy megfordultam itt-ott Magyarországon és vonzáskörzetében, valamint olyan emberek vettek körül, akikkel jól érzem magamat. A július folyamán pedig dolgoztam is, így mozgalmasan teltek a fülledt napok.

Júliusban magával ragadott a fesztivál-érzés: kétszer tomboltam Tankcsapdára (igen, csapdáztunk  egyet Apámmal :D), hallottam a Leander Kills varázsát élőben is, együtt csápoltam a Majka-fanokkal úgy, hogy egyáltalán nem az én műfajom, továbbá torkom szakadtából énekeltem a Kowalsky meg a Vega slágereit.

Sőt, mi több, augusztus elején egy olyan bulin vettem részt, ahol a "sztárvendég" az AK26 volt, akik illedelmesen megfogalmazva NEM a szívem csücskei (csak hogy ne sértsem meg senki jóérzését sem), ám csodával határos módon mégis kivételesen jól éreztem magamat a szerencsére csupán félórás koncertjükön. Lám, lám, mire képes egy kis whisky kóla és Somersby Cider. #ne-alkoholizáljatok

E két hónap alatt pedig "bejártam" Magyarországot: voltam az Alföldön, a Dunántúlon, és a Csepel-sziget déli részén. Mindemellett még külföldön is jártam, - igaz, csak a határnál, de nem ez a lényeg - fürdőztünk egyet Párkányban, mert a rekkenő hőséget leginkább víz mellett lehetett elviselni. :D

Tehát nem volt csili-vili nyaralásban részem, de annál sokkal szebb és tartalmasabb perceket élhettem át: mindenből jutott egy kicsi. Buliztam, pihentem, tanultam, dolgoztam, beszélgettem, sétáltam, fürdőztem, olvastam, ismerkedtem, nevettem és ebből a rengeteg pici örömből összekovácsolódott egy hatalmas boldogság-hullám, amitől szárnyra kapott a lelkem.

Egy fantasztikus nyarat tudhatok magam mögött, ami tényleg attól vált ennyire tökéletessé, hogy elengedtem a múltat és nyitottam az új és ismeretlen felé. Megtaláltam a kicsiny dolgokban a szépet, minden percet értékeltem, és nem engedtem, hogy bármilyen negatív behatás megakadályozzon abban, hogy boldog legyek.

És mindehhez nem kellett tengerpart, vágyjak oda bármennyire is. :D

#élmények-itthon

5. Az Internet is tökéletes hely lehet az ismerkedésre.

Értékelés ITT.

Világ életemben tartózkodtam a netes ismerkedéstől; régen ha valaki ismeretlenül bejelölt a Facebook-on és írt nekem egy "Szia, mizu?-t" azt gondolkodás nélkül figyelmen kívül hagytam, vagy épp letiltottam. Manapság inkább visszaírok azoknak, akik megtalálnak, mert úgyis kiderül az első mondatokból, hogy mi a szándéka az illetőnek, továbbá mennyire értelmes a beszélgetőpartnerem.

Szóval kimondottan sosem kezdeményeztem idegenekkel társalgást az Interneten, mert úgy gondoltam személyesen az igazi, ráadásul rengeteg veszélyt rejteget a temérdek álprofil miatt ez a fajta ismerkedési forma (amúgy mai napig veszélyesnek gondolom, de aki elég megfontolt, az könnyen leszűri, hogy egy perverz szervkereskedővel/trollkodóval/pedofil öreg bácsikával beszélget-e valójában, vagy tényleg egy őszinte személlyel chatel).

Mindemellett igencsak negatív véleményen vagyok a Tinder és társairól: nem részesítem előnyben az olyan ismerkedést, ami elsősorban a külső adottságokon alapszik. Számtalan előítélet és tévképzet alakulhat ki abban a pár tized másodperben, amíg az illető eldönti, hogy jobbra, vagy balra húzza-e a képen látható személyt. És ez rettenetesen igazságtalan, mert egyetlen kép alapján nem lehet eldönteni, mi is lapul a fotón szereplő alak szívében, elméjében.

Természetesen aki egyéjszakás kapcsolatokat keres, annak kiváló felület lehet a Tinder, de aki kíváncsi a másik emberre teljes valójában, és aki többet szeretne holmi etyepetyénél, annak nem egyszerű az applikáció által olyat találni, aki hozzá való. Nyilván, vannak kivételek; és többekre rátalált már az igaz szerelem az efféle társkeresőkön, de az esetek nagyobb részében ez nem jellemző.

A felsorolt tények miatt sohasem regisztráltam ilyesmi társkeresőkre és nem is tervezek a jövőben sem.

Na, de mi a helyzet az anonim oldalakkal? Ahol se kép, se név, csupán egy meghatározott intervallumú korosztály és a beszélgetőtárs neme mérvadó?

Ezek az oldalak ha lehet még több veszéllyel fenyegetnek: sokkal könnyebb hazudni, tulajdonképpen kiadhatjuk magunkat egy teljesen más egyénnek. Tele vannak kanos 13-14 éves fiúcskákkal, perverz kép kéregetős fiatalokkal, depis/önbizalomhiányos tinikkel, trollokkal... olyanokkal, akik névtelenül akarják kiélni a vágyaikat, akik valószínűleg személyesen túlságosan gyávák ahhoz, hogy önmagukat adják. Nagyon kevés az, aki unalomból/kíváncsiságból kezd el chatelni név nélkül, aki csupán beszélgetni akar random témákról, no meg aki meg akarja tartani az anonimitását és nem kíván elárulni semmi személyeset. Utóbbi, jelentem én lennék: július vége felé kezdtem el feljárni AnoTalkra, ahol kb. 6 alkalomból összvissz NÉGY srác volt normális a hozzávetőlegesen SZÁZ emberke közül, akiket véletlenszerűen bedobott a gép a chat-ablakba. E négy fiú közül pedig egyetlen egynek árultam el a nevemet, de ez már történelem...

A lényeg: amilyen rossz véleménnyel voltam az anonim ismerkedős honlapokról, meglepett, hogy vannak kivételek az éterben. Léteznek őszinte, rendes emberek a világháló másik oldalán, akikkel esetlegesen más online platformokon is lehet tovább folytatni a társalgást, mi több, akikkel személyesen is lehet találkozni. (S még a szerveinket sem árulják ki. :D)

Az már egyszer biztos, hogy aki netes ismerkedés mellett dönt, annak tisztában kell lennie a veszélyekkel. Ott kell lenni fejben; a személyes adatokat csak a megfelelő bizalom ellenében szabad megadni, és ha bármilyen negatív impulzust kölcsönöz a beszélgetőpartner (gyalázás, gyanús megnyilvánulások, rosszindulat, perverzió, kényszerítés, fenyegetés, stb.) akkor minél előbb ott kell hagyni a büdös francba az illetőt.

Szükséges a szellemi és érzelmi intelligencia is, ugyanakkor előnyös döntés lehet beavatni másokat is abba, hogy éppenséggel egy full idegennel beszélgettek (főleg akkor, ha úgy döntötök, találkoztok). Igen, én 19 évesen is rögtön szóltam a szüleimnek/barátaimnak, hogy megismerkedtem valakivel az Interneten, mert legyen a chat partner bármennyire is szimpatikus, hallani elég horrorsztorit elrabolt fiatalokról, akik a neten találtak "jófej embereket". Úgyhogy minden egyes információt csak gondos megfontoltság után közöljetek a másikkal!

#ismerkedős-tippek-Tinától

Mindent egybevetve tartalmas 2,5 hónap áll előttem: ez az idő elég volt ahhoz, hogy kicsit magamba szálljak és újra önmagammá váljak(?). Hülye meghatározás ez így, de voltaképpen nem hazudok; elképesztően rég éreztem már azt, hogy rendben vagyok, hogy BOLDOG vagyok, és ezt még leírni is félelmetes, de igen, ez a helyzet.

Utoljára talán általános iskolában éreztem ezt a fajta energiát, de legfőképpen most azt az állapotot kellett leküzdenem, ami 2018 januárja óta vett körül. Őszintén szólva, 2014 végét, 2015 elejét hívnám életem legborzalmasabb időszakának, - ugyanis a krónikus betegségem által akkor épp a halállal küzdöttem - de még így is azt kell mondjam, hogy az elmúlt másfél évem fényévekkel rosszabb volt érzelmi szinten, mint kiskamaszként küzdeni a betegségemmel.

Hogy miért? Mert akkoriban nem voltak mérgező emberek az életemben, tehát sokkal egyszerűbb volt felállni arról a kibaszott kórházi ágyról tele tervekkel és álmokkal, mint 18-19 évesen úgy, hogy nem csak magamat kellett ápolnom belülről, de mások is leszívták az energiámat rendesen.

Nem akarom, hogy ez a bejegyzés a betegségemről szóljon, meg arról, miként küzdöttem/küzdök ellene, de egy valami biztos: minden nyavalyás betegségnek lelki okai vannak, ezért ha azt mondom, hogy kurvára nem éri meg tönkre tenni magatokat másokért, akkor azt higgyétek el nekem! Ez az egyetlen kibaszott életetek van (amire sokszor magamat is emlékeztetnem kell) ezáltal csak és kizárólag az foglalkoztasson Benneteket, hogy rendben legyetek kívül-belül! Olyan emberekkel vegyétek körbe magatokat, akik építenek Titeket, és akiket Ti is szívesen építetek! Minden siránkozással töltött perc csupán elfecsérelt idő. Persze, a dühöt/bánatot ki kell adni magunkból, de semmi értelme feleslegesen olyan dolgokon károgni, amiktől az életünk egy helyben toporog a szarban.

Én nem vagyok motivációs tréner, és még a #selflove hesteget túlhasználó menő influenszerekről is mindig ironikus hangvételben beszélek, mert javarészt képmutatóan és lekezelően szólnak a közönségez (tisztelet a kivételnek). Én pusztán tanulni szeretnék a saját hibáimból, és rávilágítani arra, hogy az élet kurva egyszerű is lehet, ha nem bonyolítjuk túl. Felvállalom a hibáimat és megmutatom a nagyvilágnak, mit hoztam ki belőlük; sokat nem veszíthetek. A legrosszabb esetben is maximum ócsárolnak majd azért, aki vagyok, de ez sem érdekel, mert akkor én meg köpök rájuk, ahogyan azt a Tankcsapda is megmondja. Történjen bármi: ezentúl nem lesz lakat a számon. :D

Minden diáknak kitartást és sok sikert kívánok a 2019/2020-as tanévre, a tanároknak azt üzenném, hogy ne skatulyázzák be a diákjaikat és hagyják őket kibontakozni, a szülőknek pedig azt, hogy ne neveljenek birkákat a csemetéikből, mert egyedi emberkék, nem kell őket a diáktársaikhoz hasonlítgatni! És akik egyik kategóriába sem sorolhatóak, azoknak fantasztikus őszi hónapokat kívánok, éljetek, nevessetek, védekezzetek, és ne szégyenkezzetek a hibáitok miatt!

Puszi, pá Tina voltam! :D

A nyaram himnusza:

Leander Kills - Élet