Vicki Grant: 36 kérdés, amitől rád kattantam

Dióhéjban:
Hildy és Paul szöges ellentétei egymásnak, mégis együtt keresik arra a választ, hogy a szerelem vajon megtervezhető-e. Egy pszichológiai kísérlet alá vetik magukat, aminek során 36 kérdést kell feltenniük egymásnak; a nagy talány, hogy a kérdések végén egymásba szeretnek-e?
Hildy mindenre rágörcsöl, érzelmes és eddig minden kapcsolata hatalmas pofára esés volt. Azért jelentkezett a kísérletre, mert érdekli a pszichológia, na meg most talán, TALÁN egy olyan sráccal találja szembe magát, akivel teljességgel megértik egymást. Paul pedig, nos rengeteg titkot rejteget, és elsőre egy hatalmas bunkónak tűnik... nem csoda, hisz azért jelentkezett a kísérletre, mert fizetnek érte; miért is érdekelné őt egy ilyen pszichológiai kutatás!?
Egy fiú és egy lány, egy váratlan találkozás, egy különös véletlen...
Mi sül ki kettejük találkozásából? Megérti majd egymást két teljesen különböző személyiség? És ami a legfontosabb: egymásra kattannak, miután a 36 kérdés végére érnek?

Gondolataim:
Rossz érzés bevallani, de egy szép borítóval és egy ütős címmel le lehet venni a lábamról. Persze, semmit sem szabad a borítója alapján megítélni, de ez a regény most magához vonzott első látásra. :D
Tetszik az egyszerű, mégis csodálatos, rózsaszín külcsín; ahogyan a fiatal pár fogja egymás kezét, és egymásra néznek. Letisztult, mégis érzésekkel teli kép fogad, tehát fantasztikus volt a borítóválasztás.
A cím pedig aztán végképp felkeltette a kíváncsiságomat, hiszen mégis mi lehet az a 36 kérdés, amitől rá lehet kattanni valakire!? (Széljegyzet: a cím magyar fordítása telibe elárulja, mi is lesz a történet vége, de mondjuk egy ifjúsági romantikusnak mi más lehetne a vége, mint happy end?) :D

Túllépve a felszínen egy aranyos kis sztorit kapunk Hildy-ről és Paulról; kikapcsoló, megmosolyogtató és tündérmese szagú történet tárul elénk. Valójában a tipikus rózsaszín ködről, a nagy szerelemről szól, - amiről valljuk be, nem szeretek túlzottan olvasni - most mégis elszórakoztatott, és egészen felkavaró élményt kölcsönzött.

Ez az a könyv, ami mosolyt csal az arcodra az unalmas perceidben, ami kiírtja a benned lévő stresszt és problémákat. Humorával és könnyű szerkezetével a lapok szélsebesen pörögnek a kezeid között, és észre sem veszed, hogy már a regény végére értél. A kötet olyan, mint egy jó beszélgetés: az idő múlása fel sem tűnik, s a cselekmény magába szippant.
Ha egyetlen kifejezéssel kéne jellemeznem Vicki Grant írását, akkor az a TÚL-ÉDES-HOGY-IGAZ-LEGYEN lenne.

Hogyha ezt a kötetet hónapokkal ezelőtt olvastam volna, akkor valószínűleg nevetve csaptam volna össze a közepénél, ezt gondolva: „- Két idegen nem szerethet egymásba pár kérdés alapján; ilyen érzelmeket képtelenség produkálni ilyen rövid idő alatt." De nem hónapokkal ezelőtt olvastam, hanem MOST, és furcsa bevallanom, de ez a jelenség lehetséges.
Szokás mondani, hogy semmi sem történik véletlenül, nos ez a regény sem véletlenül akadt a kezeim közé, pont jókor.
Ironikus, hogy ilyen érzelmes könyvek mindig olyan hangulatomban/élethelyzetemben találnak rám, amikor nagy változások zajlanak le bennem... ezért lassan kezdem úgy érezni, mintha én magam is egy könyvben élnék, és valaki kívülről irányítaná a szálakat. (Nyugi, nincs üldözési mániám, csupán az agyamra mentek a romantikus sztorik. :D)

Visszatérve a történethez: egy olyan fenomént dolgoz fel az írónő, amire titkon mindenki vágyik; feltűnik a semmiből a nagy Ő és bumm, az ember szíve hevesebben kezd dobogni.
Ebből kifolyólag az alapötlet fantasztikus: a feltételezés, miszerint két idegen képes egymásra hangolódni csupán beszélgetés alapján, érdekesen hangzik. Ám, ilyenkor jön az ellenvetés, hogy Hildy és Paul két teljesen különböző személyiség, ezért szinte lehetetlen, hogy ezek ketten egymásba szeressenek a való életben.

Na, akkor most jöjjön az én agymenésem.
A főszereplők tényleg nagyon különbözőek rengeteg tekintetben: életvitelük, stílusuk, egyes nézőpontjaik és múltjuk sem összehasonlítható, DE mégis egy hullámhosszon vannak. Megértik a másikat, kíváncsiak a másikra, érzik egymás lelkét, van közös témájuk, és minden különbözőségük ellenére számtalan témában egyetértenek. Mindezeken túl ott van az a pici szikra, - ami még csak pislákol - de nem kell neki sok, hogy heves lángra lobbanjon. Hildy úgy érzi, talált végre valakit, aki tényleg érdeklődik iránta, Paul pedig nehezen, de bevallja, hogy valaki most megérintette a lelkét.
Igen, nagyon elcsépelten hangozhat ez, főleg azoknak, akik nem hisznek a szerelem létezésében, viszont azt kell mondjam, Vicki Grant most rátapintott arra, milyen is szerelmesnek lenni.

Beleszólhat a sors két idegen életébe, teljesen felforgatva a mindennapjaikat? Nos, igen, nagyon úgy tűnik, elég egy pici mozzanat, ami ilyen hatalmas lavinát indít el.

Tehát a dolog érzelmi részét kiválóan mutatja be a történet, a gond a kivitelezéssel van.
Túl nagy hangsúlyt kap Hildy magánélete, családi háttere, ami szerintem nem illik bele a kompozícióba. Az írónő túl sok szálat akart egybeolvasztani, ami nem éppen eredményezett kifogástalan összképet. A könyv fő koncepciója a két fiatal egymásra találása, ezért éreztem feleslegesnek, hogy bele lett keverve a lány drámás családja, továbbá a barátai folytonos hisztijei. Ezekből a kiegészítő cselekményekből egy kicsit kevesebb kellett volna, míg Hildy és Paul kommunikációjából pedig több. Ez nem családregény, senkit sem érdekel, hogy a csajszi szüleinek milyen problémái vannak, legalábbis engem ennyire behatóan nem érdekelt, éppen min marakodnak az otthoniak. Ezért gondolom, hogy hatalmas fába vágta a fejszéjét az írónő: egy romantikus regényt ne rontsunk el egy szar házasság bemutatásával. :D
Ezenfelül, a 36 kérdés sem lett teljességgel, kidolgozottan megválaszolva; a főszereplők nagyobb mélységekbe is merülhettek volna egymás érzéseiben és gondolataiban. Mindemellett, túlontúl ragaszkodtak a kérdésekhez, nem szakadtak el eléggé tőlük, ez pedig hangyányit irreális: ha valakik ennyire megtalálják a közös hangot, akkor sokkal bensőségesebben is meg akarják majd ismerni a másikat, félretolva a kiadott feladatot. Ez természetesen a vége felé valamelyest be is teljesült, de még így sem annyira, mint lehetett volna.
Konklúzió: családi gondokból kevesebb, ismerkedésből pedig több kellett volna.

Ezen tények okán nem volt meg a balansz a fiú és a lány privát szférájának bemutatásában; Hildyről tengernyi információt megtudtunk, Paul múltja pedig csak ködösen tűnt fel. Egy gördülékenyen működő kapcsolathoz valójában szükséges megismernünk a másik családi hátterét, - hisz a körülmények jócskán befolyásolják a személyiségünket/látásmódunkat - ám egy ilyen típusú regénynél nem szabad átesni a ló túloldalára. Az írónő meglehetősen beleásta magát főhősnőnk ügyes-bajos gondjaiba, ami engem személy szerint untatott, mivel úgy vélem, ekkora mértékben nem illett bele ebbe a történetbe.
Mindezeken túlmenően, (Moly.hu-s értékeléseket olvasgatva) több olvasótársam véleménye alapján kissé zavaró tényező Paul traumás múltja. Számtalanszor olvasom, temérdek könyv értékelésénél, hogy szinte minden kötetben előfordul olyan karakter, akinek ilyen-olyan borzalmak övezik a múltját, és ez MENNYIRE UNALMAS ÉS IDEGESÍTŐ. Ilyenkor mindig ez játszódik le a fejemben:
„- Basszus, a való élet is ilyen. Nincs olyan ember, akinek ne lett volna kisebb-nagyobb negatív behatás az életében.". Most egy közhellyel bölcselkednék: Egyszer fent, máskor lent. Ha nem léteznének atrocitások a mindennapjainkban, - s ez alapján - ha a könyveket sem ruháznák fel az írók ilyesmi eseményekkel, az már nem tűnne valóságosnak. Persze, itt is érvénybe lép az a megállapítás, miszerint meg kell találni az egyensúlyt: egy ifjúsági romantikus regényt sem szabad múltbéli megrázkódtatásokkal teletűzdelni. Azonban, ennél a kötetnél cseppet sem éreztem soknak a felvonultatott, szörnyű emlékképeket.

+ Egy negatívum, ami feltűnt: hiányzott az epilógus. Félreértés ne essék, így is szuper édes befejezést kaptunk, de olvastam volna még egy kiegészítő fejezetet arról, ahogyan ők ketten besétálnak a pszichológiai kutatás szervezőjéhez. Ahogyan elmesélik, min mentek keresztül, milyen érzés volt végigválaszolni a 36 kérdést, és hogy mekkora döbbenet tükröződik az ötletet megálmodó fickó arcán, amikor elé tárul Hildy és Paul története. Ha ez a feltétel teljesült volna, elégedettebb lennék a könyvvel.

Voltaképpen egy limonádé könyvecskéről beszélünk, ami kissé sablonos főszereplőket és cukormázas love story-t tár elénk, és ami csak egyetlen egy picike tény miatt lopta be magát a szívembe: jókor talált rám a könyvtár polcáról. Ha NEM MOST került volna elém a történet, ha hónapokkal ezelőtt valaki a kezembe adja, hogy olvassam el, akkor biztosan leértékelem és azt mondom, hogy ez a sztori egy vicc, és ilyen csak a Disney-mesékben létezik. De kedves Vicki Grant, azt kell mondjam: igen, tudsz valamit, igen, Te mélyen belül ismered az igazságot a sors „véletleneiről". Drága Írónő, kössz, hogy most azt kell mondjam az Olvasóimnak, olvassák el a könyvedet és koncentráljanak kizárólag az érzelmekre, amit közvetíteni akarsz a sorok mögül.
Koncentráljanak Hildy és Paul érzelmeire, ahogyan egymásra találnak, aztán szépen lassan egymásba szeretnek... ahogyan áthidalják az akadályokat és összeér a lelkük.
Ez a történet nem tökéletes, s nem is eget rengető, de amiről szól, az bizony elképesztő. Banális leszek, de mindannyian ezt az elképesztő jelenséget keressük, akár be merjük vallani magunknak, akár nem.

Mások így nyilatkoztak a sztoriról: hétköznapi. Igen, a cselekményvezetés valóban hétköznapi. Hildy és Paul találkozása viszont szerintem kurvára nem hétköznapi. Lehet, ezt most csak a reménytelenül romantikus, mélyen elzárt lélekdarabkám mondatja velem, de ebben az egyszerű, stresszlevezető, és kikapcsoló kötetben van valami csodálatos, amit csak az lát, aki befordítja a szemét, és ott is körültekint.

Egy szó, mint száz, kár lenne tovább ragoznom: ez a könyv egy tündérmese hétköznapi emberekkel, hétköznapi szituációkban, ami kikapcsol egy feszült délutánon, ami ellazít és megnevettet, aminek akár a története még felejthető is, DE egy olyan elsöprő érzésről szól, ami még egy jégkirálynő szívét is képes felolvasztani.
Mindenképp megéri elolvasni, hiszen a nyelvezete egyszerű, a történések szélsebesen haladnak előre és képes rávilágítani arra, hogy a dolgok szépsége az egyszerűségben rejlik.

Ha az értékelésem alapján megragadta a kíváncsiságodat a 36 kérdés, amitől rád kattantam, akkor ne habozz, olvasd el; de mielőtt a könyvet nyitnád ki, tárd ki a szívedet... mert csak ekképp érthető meg a regény mondanivalója.

A könyvhöz illő zene: