Kibeszéltek a suli WC-jében!!44!! #OMG

Helóheló! :D

El sem hiszitek, mennyire jó újra a billentyűzeten járatni az ujjaimat; mennyire, de mennyire sok gondolat cikázik a fejemben, amik legszívesebben lávaként ömlenének ki belőlem. És bár nem mondanám eseménydúsnak a jelenlegi életszakaszomat, az egyszer biztos, hogy rengeteg érzés kavarog bennem. De mindent csak szép sorjában...

Figyelem! A bejegyzés helyenként obszcén, trágár megnyilvánulásokat tartalmaz; fogalmazzunk úgy, hogy a káromkodás kissé szabadjára lett engedve. Tehát kirakom a 18+ karikát, mert nem "családbarát" tartalom... csak az olvassa, aki papíron felnőtté lett nyilvánítva, na meg persze, akinek nem sérti a jóérzését pár csúnya szó. Mindenki a saját felelősségére görgessen tovább! Kösziköszi! :D

A bejegyzés címe elég sokatmondó: nos, igen; kibeszéltek a mosdóban. Ez most olyan, mint amikor a tipikus amerikai tinidrámákban kibeszélik a csajt a WC-ben, annyi különbséggel, hogy teljesen máshogy érzem magamat, mint ahogyan a film főszereplői általánosságban. Jó, jó... nem olyan helyzetről van szó, mint például a The Duff című filmben, amiben a bullying a fő koncepció, ám attól még nem a legjobb érzés magadról visszahallani dolgokat főleg úgy, hogy a mosdóban mindenki más is hallja.
Nem voltam szomorú és nem is törtem ki zokogásban a történtek után. Amit éreztem/érzek, az a düh és a csalódottság, hiszen olyan emberek beszéltek ki, akikkel jókat tudok beszélgetni, akiket barátaimnak gondoltam. Ezt pedig NEM nevezném barátságnak, ha engem kérdeztek.
Aki régebb óta követ tudhatja, hogy az őszinteséget, az egyenességet nagyon fontosnak tartom; ha  valaki úgy érzi, valami gond van, ha a nézőpontjaink ütik egymást, ha VAN ÉPÍTŐ JELLEGŰ KRITIKÁJA azt mondja meg a szemembe, mintsem mástól halljam vissza. Legalábbis szerintem itt kezdődik egy emberi kapcsolat. Ha viszont fél felszínre hozni a meglátásait és észrevételeit, akkor inkább tartsa magában, írja bele a naplójába, vagy bánom is én, de ne így kelljen már megtudnia az embernek. Bár, öröm az ürömben, hogy ebből az esetből is tanulhattam: nem minden arany, ami fénylik. Tehát, lehet egy barátság jó, ami hónapokig, évekig is szépnek és egésznek tűnik, aztán rájössz, hogy ennyit ért a barátságod. Ennyit. Ennyit baszki, a füled hallatára kibeszélnek, amíg Te éppen nyugiban végeznéd a dolgodat.
Az egyik pillanatban még melengető napsütés és hófehér bárányfelhők vesznek körül Téged, majd az elsöprő vihar véget vet a mókának és egy heves zuhataggal elmos mindent, amit szépnek gondoltál.


De miért is írok most erről bejegyzést?
Mert úgy érzem, muszáj vagyok kiírni magamból ezt a keserűséget, ki kell köpnöm ezt az epeízű falatot, amit már egy ideje forgatok a számban. Valahogyan le kell zárnom magamban, hogy míg bizonyos személyek vígan heherésznek ártatlan tekintettel, addig bennem a csalódottság és a düh óriási méreteket ölt.

Mert talán már Veletek is előfordult hasonló, Ti is csalódtatok hozzátok közel álló személyekben; vagy ha nem, hát itt a példa: BÁRKIT KIBESZÉLHETNEK A WC-BEN. *kínos-kelletlen mosolygásnak nem nevezhető vicsorítás*

Igazából mondhatni ez az eset volt az utolsó csepp a pohárban, mert az elmúlt hónapokban elég gyakori "programommá" vált a magamról visszahallott sztorikon való nevetés. Azokon tényleg nevetni lehetett, mert olyan személy találta ki és terjesztette azokat, aki nyilvánosan gyűlöl; szerintem már voodoo babát is készített, hogy azt szurkálva tudjon kínozni. Bár, eddig nem jött össze a terve, szóval kicsit jobban kéne próbálkozni. :D (Persze, a dühöngős posztba is poénokat tűzdelek, mer' mé' ne?)
Na, de ott tartottam, hogy azokon a sztorikon tényleg nagyokat lehetett derülni, mert semmi komolyról nem volt szó, csupán a gyerekes hisztiről, ám azért mégis csak szar, hogy ily módon próbálja bemocskolni a nevemet. Bár ki tudja, lehet anélkül is mocskos, de ezt majd mindenki eldönti magának. :D
Van különbség aközött, ha antipatikus személyek ócsárolnak a hátad mögött, vagy ha olyanok, akikben megbíztál, és akikre barátként tekintettél. Ezt is meg kell élni, a tanulságokat jól észbe vésni, és végül továbblépni.

Nehéz, ha az embert többször is pofára ejtik a barátság terén: kiskoromban is éltem át hasonló helyzeteket nem is egyetlen személlyel, de mindig megbocsátottam, szemet hunytam az eset felett, mert MINDANNYIAN KÖVETÜNK EL HIBÁKAT. Én is hibáztam már eleget, tettem és mondtam olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Elkerülhetetlen, hogy ne bántsuk meg azokat, akiket szeretünk, mert egy akaratlanul elkövetett piciny baklövés is szíveket törhet.
Ám, amikor már sokadszorra ömlik a nyakadba a hideg zuhany, akkor elgondolkozol, hogy "Tényleg én vagyok ekkora nyomorult és valamit hihetetlenül rosszul csinálok és mindezt megérdemlem, vagy a másik a hibás, amiért már nem először mártja a hátamba a hentesbárdot, vagy mindketten elcseszünk valamit?". Bárhogy is legyen, egyszer mindenki csordultig lesz ezzel a negatív érzéssel és kiborul a bili.
Őszintén szólva, most válaszokat keresek, mesélek, és meg is könnyebbülök egyszerre. Sokakkal ment gajra a barátságom és mindig magamban keresem a hibát, hogy mégis mit rontottam el. Legyen szó lányokról, fiúkról... olyan személyek tűntek el az életemből, akik fontosak voltak számomra. Volt, akivel egy hasonló hátbatámadás miatt szakadt meg a kapcsolatunk, volt, akivel magam sem tudom, mi vezetett ahhoz, hogy már köszönni se köszönünk egymásnak. Mindegy is, ezt csak egy kis kitérőnek szántam, térjünk vissza a jelen időbe. :D

Nem csupán a "kibeszéltek-a-suli-mosdóban OMG, WTF, AZTAKUTYAFÁJÁT ilyen-meg-hogy-a-jó-életbe-történhetett-velem" kapcsán szerettem volna írni, hanem úgy ámblokk a "kitaláltam-rólad-valamit-és-elmondom-egy-olyan-személynek-akivel-jóban-vagy-mit-sem-törődve-azzal-hogy-az-majd-visszajut-a-füledbe" és a "ha-megszólalsz-és-kinyilvánítod-a-véleményedet-meg-az-érzéseidet-akkor-egy-önző-picsa-vagy" témáról. A kis felvezető után belecsobbannék a bővített változatba.
További jó szórakozást! ;)

Biztosan sokan éreztétek már azt, hogy nem vagytok jó helyen: a közeg, ami nap mint nap körülvesz titeket olyan, mint egy szögesdróttal felszerelt karám, amiből nem tudtok kiszabadulni, amin nem tudtok átverekedni, mert jelenleg el kell fogadnotok, hogy bizony ez van. Nem tudtok kibontakozni és nem tudjátok 100%-ig önmagatokat adni. Nem érzitek azt a nap végén, hogy teljességgel önmagatok lettetek volna, így mikor a sötétben egyedül fekszetek álomra várva azon őrlődtök, hogy hogy a francba vágjátok magatokat át a drótkerítésen. Kurvára féltek attól, hogy ledöntsétek a falakat magatok körül és végre ne harapjatok a nyelvetekre, amikor ott motoszkál bennetek a saját véleményetek és érzéseitek. Féltek fölállni és azt mondani: "- Igen baszki, ezt gondolom, ezt érzem, és éppen ilyen helyzetben vagyok."
Ennek okán mindent magatokba fojtotok, mert nem szeretnétek másokra sulykolni a pocsék érzéseiteket, na meg a Ti véleményetek és gondolatotok nem számít szemernyit sem. Viszont, ha mégis kiöntitek a bennetek fortyogó bűzölgő mérget, és elmondjátok, hogy márpedig hihetetlenül unjátok már a szelektív kuka szerepét játszani, amibe csak a negatívumokat hajítják, akkor Ti vagytok a szar emberek, mert ez önzőség. Mindenkinek vannak gondjai; egészségügyi, lelki, materiális problémái, amiket jó megbeszélni másokkal. Időnként én is kibeszélem ezeket a tényezőket, de nem az a cél, hogy erről szóljon minden. Ezért sem beszélek manapság olyan gyakran a fennálló nehézségeimről: mert próbálom megoldani őket egymagam úgy, hogy mást ne kelljen terhelnem velük, ám így meg én érzem duplán terheltnek magamat.

Zavaróak ezenfelül az örökös konfliktusok, meg aztán a saját kis dolgaitokat is tökéletesíteni akarjátok: arra koncentráltok, hogy minden egyes darabka összepasszoljon és valami fantasztikusat alkossatok; legyen az otthoni projekt, meló, sulis feladatok, családi-, baráti programok (stb.) tényleg BÁRMI.

       Szóval törekedtek arra, hogy simán menjen minden; örültök, ha végre egy picike stresszt ledobtok magatokról, összejön egy kis buli vagy kirándulás. Mégis van valami, ami meggátol titeket abban, hogy teljességgel úgy cselekedjetek, ahogyan akartok, és hogy végre LESZARJÁTOK a zavaró tényezőket.

Na, pont ez van most velem.

Egy kis történelem:

Gyerekként, kisdiákként és kora-tini éveimben NEM voltak ilyen problémáim. Nem érdekelt semmilyen következmény, leszartam magasról, ha valaki nem volt rám kíváncsi. Úgy viszonyultam másokhoz, ahogyan ők hozzám, és ha úgy adta a szituáció igenis odamondtam a véleményemet. Most is képes vagyok erre, de cseppet sem olyan mértékben, ahogyan azt anno tettem. És elegem is van már ebből.

"unashamed of my mistakes"

Igen, emiatt régen sokszor bunkónak tituláltak, de mégsem kellett olyan szituációkba kerülnöm, mint amik most elég gyakoriak. Akkor nem stresszeltem: szuperül éreztem magamat, jobb kedvem is volt és nem vettem nehezen az olyan akadályokat és kellemetlen helyzeteket, mint hazugságok, a hátam mögötti sunnyogás és a szurkálódások. Nagyon kezd tele lenni az a bizonyos pohár, mondhatni kezd kicsordulni a peremén a sok szennyvíz... és ki is fog, mert kezdem unni, hogy hülyére vesznek. Már nem sokáig.

Tudjátok mi a vicces? Amikor azt hiszik bizonyos személyek, hogy amit mondanak rólam és amit kitalálnak rólam az nem jut vissza az én fülembe (vagy éppen nem hallom a saját fülemmel). Mindenki képes az ócsárlásra, mindenki ki tudja fejteni a véleményét, ha a szóban forgó illető nincs a közelben. Mindenki kibaszottul bátor tud lenni, ha a kis "barátaival" csámcsog mások hibáin, vagy amikor a másokról kifundált kamu sztorit boncolgatja éppen a legjobb és legigazibb baráti körének. Nagyon kevés az, aki szemtől szembe elmondja, hogy "- Figyelj, te aztán nagy fasz vagy.".

Vajon miért nem mernek kitálalni? Vajon..

Nagyon nehéz azokkal a személyekkel beszélgetnem, akikről tudom, hogy 2 perc sem kell a beszélgetés után és már rohannak is a besztfrendjeikhez, hogy amit mondtam azt teljesen kiforgatva, plusz fincsi hazugságokkal megtűzdelve tálalják és röhögjenek egy jót. Lassan nem lesz olyan, akivel őszintén lehet kommunikálni és nevetni, mert nincs igény az egyenességre. A geciskedés, a köpködés és az alázás, na az megy! Tudom, eddig nem nagyon káromkodtam itt (persze volt már rá példa), de ez is az élet része. Az emberek káromkodnak, igen a lányok is, én is szoktam bevallom. Vannak olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen a káromkodás és igen, sokszor jól esik. Szóval ne haragudjon meg senki, de ez egy személyes poszt; teljesen más stílusilag, mint mondjuk egy könyvértékelés.

Visszatérve a témához: húzom a számat, amikor olyan személyekkel kell beszélnem, akikről tudom, bullshiteket mondanak a hátam mögött rólam. Rám mosolyognak, viccelődnek, szinte hihető őszinteséggel érdeklődnek a hogylétem felől; közben már élezik a kést, és amint elfordulok már át is fúródott a penge a bordáim között. Sajnos egyre inkább visszafogom magamat és csendben maradok, mintsem az örökös nézeteltéréseket próbáljam meg megbeszélni és elsimítani, és ez bizony gond. Azt hittem, hogy a személyiségemnek ezt a részét elnémítva majd könnyebb lesz emberi kapcsolatokat ápolnom, és "elviselhetőbb leszek"(?). Ám, rá kellett jönnöm, ezzel csak ártottam.
Miért? Mert legszívesebben kiadnám magamból, mit is gondolok. Elmondanám, hogy vagy legyünk normálisak és emberiek egymással, vagy ha ez nem megy, akkor arra van az ajtó, húzz a francba, és gyárts csak szar sztorikat rólam, ha az jobban tetszik. Hihetetlenül kellemetlen és nehéz úgy beszélgetni valakivel, akiről tudom, hogy csak jó pofát vág.
Ha a tükörbe nézek egy romos erődöt látok, ami hű maradt a stílusához, ami teljességgel ÉN vagyok, de belül csak egy láncra vert fenevad üvölt némán, ami egyre inkább kezdi magát megfojtani a saját vasláncával. Inkább legyek a bunkó, aki mindig nagyobbat üt vissza, mint aki csöndben és türelmesen elviseli a nyílvesszőket a szívében.
Szerencse, hogy itt a nyári szünet, és így lesz időm helyrepofozni magamat. Inkább kérem vissza azt a "bunkó" lányt, aki voltam, mintsem úgy járjak, mint Mufasa az Oroszlánkirályban: köszi, kihagynám a gnúcsordát, hogy halálra tapossanak.

Mit érzek?

Dühös vagyok. Elmondhatatlanul dühös vagyok azokra, akik az arcomba vigyorognak, majd amikor elfordulok, a hátamba szúrják a késüket. Dühös vagyok azokra, akik semmibe veszik a törekvéseimet, akik a munkámat szarba tiporják és akik megállás nélkül csak azzal tudnak foglalkozni, hogy minél nagyobb szerencsétlenségnek állítsanak be mások előtt.

Elegem van. Rohadtul elegem van abból, hogy csak a hibáimat tartják számon, de a sikereimről egy szót sem ejtenek... ha igen, azokat is inkább negatív jelzőkkel illetik. Elegem van, mert egyenességért csak hazugságot kapok vissza.

Belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy mindenkinek jót tegyek, hogy mindig másokat tartsak szem előtt magam helyett. Belefáradtam tartani a gátat, ami megakadályozza, hogy a gondolataimat szabadjára engedjem. Belefáradtam az lenni, aki nem én vagyok.

Leginkább akkor érzem így, amikor olyan személyek taposnak belém, akik egykor nagyon-nagyon közel álltak hozzám és/vagy olyan személyek, akikkel jókat beszélgetek, elvagyok. Olyankor üt arcon leginkább a felismerés, hogy bizony felesleges igaznak lennem hozzájuk, úgy is csak egy nagy adag szart kapok vissza. Persze függetlenül attól, kiről van szó, az igazságot nem fogom megmásítani, mert én ilyen vagyok. Mert önmagamat is meghazudtolnám a hazugságokkal. Így állok én a WC-s különítményemhez is, meg azokhoz, akik szívük szerint megvuduznának, és azokhoz is, akik ha valamit elbaszok ujjal mutogatnak, de ha valamit önerőmből érek el, akkor néma csöndben elfordítják a tekintetüket. Én persze legyek kedves mindenkivel, gratuláljak és ajnározzak mindenkit, ha sikerül a vizsga, megnyernek egy díjat, legyek előzékeny és szó nélkül vegyem le a terhet a vállukról. Hibáztam, bevallom. Hozzászoktattam őket ehhez a jó helyzethez; mert egyszer, kétszer, háromszor rendes voltam velük. Lehet tényleg velem van a gond, hogy a "köszönöm" mellé elvárom azt is, hogy emberien és gerincesen viselkedjenek velem szemben; basszus valóban sokat várok el.
"- Igen, szívesen leszek a lábtörlőd is, még majd én leszek hálás, amiért a kutyaszaros cipődet belém törlöd." A lóf@sznak is van vége, de most már komolyan. Tudom, tudom, sokat káromkodok sorry, ez van.

Nem akarok senkit sem hibáztatni, hiszen mindenki változik idővel...
De, igen talán mégis. Mégis hibáztatni akarok nagyon sok mindenkit!

Akikkel pár hónapja még jóban voltam, ma már ellenségesek és hazugok velem. Régen mindent meg lehetett beszélni, minden akadályt át lehetett lépni. Ma meg a hátam mögött köpködnek rám úgy, hogy az okát sem tudom. És fölöslegesek a "Miért?"-ek, mert maguk sem tudják rájuk a választ.
A legaggasztóbb az egészben, hogy 1 ember rossz hatása is képes ezt a 180 fokos fordulatot előidézni; 1 ember, aki akár meg is vuduzna ha még nem tette. Maradjunk a lényegnél: biztos, hogy én is hibáztam, de ne mondja nekem senki azt, hogy valaki egyről a kettőre képes az ellentétévé válni CSAK ÚGY. És érdekes, mások ugyanolyan normálisak velem, mint voltak.

Tudom, tudom... eddig mindig azt hangoztattam, hogy "vállald fel a véleményedet, mondd ki, amit gondolsz, ne másnak akarj megfelelni, és ne tarts magadban semmit". Ám, megesik, hogy én sem tudom mindezt feltétlen betartani. Ennek a néma időszaknak is oka volt: beleestem abba a hibába, hogy megpróbáltam finomítani a modoromon, mert nem egy olyan visszajelzést kaptam ezelőtt, hogy durva, ellenséges, és túl akaratos vagyok. Nos, kipróbáltam milyen, ha tompítok önmagamon; a végeredmény pedig KATASZTROFÁLIS. Gondoltam, így mindenkinek könnyebb lesz, így talán nem kell attól tartanom, hogy teliholdkor kecskét áldozva, voodoo babát szurkálva, s közben a nevemet kántálva akarnak majd rituálisan elégetni. Mit is mondjak... szerintem csak még inkább máglyán akarnak élve hamuvá égetni. :D (Ennyire tán nem vészes a helyzet, de sokszor ilyennek érzem.)
Úgyhogy most mindenhova felírom emlékeztetőnek: Kedves én! Légyszi, légyszi, szard már le, hogy ki milyennek lát; ha bunkónak titulálnak, akkor viseld ezt a jelzőt büszkeséggel, mert legalább nem veted magad méreg és rosszindulat alá. Hiányzik az önmarcangolás és a rácsok magad köré? NEM! Akkor ne hagyd, hogy felemésszen ez az undorító maszlag!
A blogger sincs mindig a toppon, ahogy az a mellékelt ábrán látszik. Az Insta-celebek, youtuber-ek, a kedvenc bandáitok tagjai, a Híradó műsorvezetői, Esmeralda a mexikói sorozat főszereplője, a szomszédotok, a kisbolt eladója és a tanáraitok is lehetnek rossz passzban. Őket is nyomaszthatja rengeteg érzés, ők is szoronghatnak, és elképzelhető, hogy ők is épp elfojtják azt, ami bennük van. A napokban találtam rá Sebestyén Eszter pszichológus írására, amivel teljesen egyetértek, és együtt is érzek. Ha van kedvetek, és titeket is érdekelnek az elfojtott érzelmekről szóló témák, akkor olvassátok el ITT az írását.

Na, erről a láváról beszéltem a beköszönésben; végre kiömölhetett, utat törve az erős falakon át ide, a blogomra. A helyre, ahol írhatok az élményeimről, a gondolataimról, az érzéseimről, és minden másról, ami bennem van. Sokszor kaptam kedves visszajelzéseket arról, hogy valamiképp segíteni tudtam másoknak az írásaimmal... most pedig magamon segítek az írásommal.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Tina voltam, és maradok is. ;)

És a végére itt van az ihletet adó muzsika válogatás:

Bring Me The Horizon - True Friends

Bullet For My Valentine - You Want a Battle? (Here's a War)