Felperzselte a metalcore a Budapest Park színpadát!

Sziasztok! :)

Életem első koncertjét éltem át 2018. június 18-án és el sem hittem, hogy mindez tényleg megtörtént velem. Három hónapja vártam már tűkön ülve a pillanatot, hogy az Asking Alexandria-t és a Bullet For My Valentine-t élőben halljam és lássam. Nos, azt az élményt, amiben részem volt szavakkal ki nem lehet fejezni, de valahogy mégis megpróbálom átadni az írásommal azt a csodát, amit a koncert nyújtott.

"Az Asking Alexandria színpadra lép."

Elsősorban azt mondanám el, hogy a két bandát olyan január környékén ismertem meg. Egyre többet és többet kezdtem őket hallgatni, aztán amikor az egyik barátom, a fent említett együttesek nagy rajongója, Boti említette, hogy Ő biztosan elmegy a közelgő magyarországi koncertjükre, úgy döntöttem, vele tartok én is. Így tehát márciusban meg is vettük a jegyeket a jobb első teraszra, mert őszintén féltem volna a pogózó tömegben állni (amúgy sem vonz a sok lökdösődő ember, na de főleg nem életem első ilyen koncertjén). :D
Szóval három hónap lázas várakozás után, amikor már ezredjére is kitomboltam magamat itthon az AA és a BFMV legtöbb zenéjére, végre valahára eljött A NAP, amikor is átlépve a Budapest Park kapuját egy teljesen új világba csöppentem.

"Itt már kész az őrület." :D

Mivel e két bandát megelőzte három előzenekar (a SHVPES, a Blessthefall és a Caliban), úgy terveztük, a kapunyitás után, kicsit később érkezünk meg. Ám, úgy adódott, hogy nem sokkal a SHVPES kezdése után értünk oda, így amíg a bejutással bajlódtunk, a háttérből már zene hallatszott.
És mit értek bajlódás alatt? :D Hát, már említettem, hogy ez volt életem első nagy koncertje... na meg Botinak is.
A jegyünket a "mobilunkon vittük" QR-kóddal ellátva, viszont azt nem tudtuk, hogy azt a jegypénztárnál cserélhetjük le karszalagokra. Így miután átjutottunk a fémdetektoros ellenőrzésen és már végre majdnem bent voltunk a Parkban, felvilágosítottak, hogy ki kell mennünk a pénztárhoz. Rendben, de merre megyünk ki? :D Külső szemmel olyanok lehettünk, mint akik épp egy labirintus kellős közepén állnak keresve a kijáratot: a két szerencsétlen, akik még kisétálni sem tudnak egy szórakozóhelyről fényes nappal, teljesen józanon. Végül csak megtaláltuk, merre is van az a kifele, na meg a jegypénztárhoz is sikeresen elsétáltunk. Tehát két ellenőrzés és egy eltévedés után végre bejutottunk a Budapest Park táncterére, ahol még igen silány, de minőségi volt a tömeg. Hamar felkapaszkodtunk a teraszra, ahonnan mindent szuperül be lehetett látni és a korlát mellett meg is vetettük a lábunkat. Ott találkoztunk Lilivel, aki szintén metalcore rajongó (mily meglepő :D) és történetesen a legjobb barátnőm húga - így amikor náluk vagyok, sokszor előkerül a zene téma és csak áradozunk a műfaj különböző bandáiról. :)  Lényeg, ami lényeg, a legjobb döntés volt teraszra vásárolni a jegyünket: volt hely bulizni és tökéletesen ráláttunk az egész színpadra.

Őszintén szólva kissé tartottam az előzenekaroktól, hogy mégis milyenek lesznek. Úgy igazán egyikőjük zenéjét sem hallottam ezelőtt, illetve a Blessthefall egyik fellépésének felvételébe belekukkantottam, de akkor nem nyűgöztek le. Most viszont az állam a padlón koppant!
A koncert elején ugye a SHVPES előadásának a felét hallottam és be kell vallani, nem rosszak. Meglepődtem milyen jó hangzásuk van, mennyire rá tudtak hangolni arra, ami utánuk következett. Ugyanis a Blessthefall-ban is kellemesen csalódtam! Élőben egészen más volt a banda: míg videóról borzalmasnak tűntek, a koncerten atom jól nyomták a srácok. Egyáltalán nem bántuk meg, hogy a tervezettnél előbb érkeztünk, ugyanis eszméletlenül király buli-hangulat kerekedett már délután 5-6 óra fele. És ez még csak a felvezetése volt az este ránk váró óriási őrületnek!

"Teljes átszellemültségben."

Amikor már a harmadik előzenekar, a Caliban kezdésére vártunk, a vér csak úgy dübörgött az ereinkben, már alig bírtuk visszafogni az izgatottságunkat az Asking Alexandria színpadra lépéséig. Húztuk is a szánkat, hogy még egy előzenekar hátra van a rég várt kedvencig, ám minden türelmetlenségünk elszállt, amikor a Caliban rákezdett... Botival tágra nyílt szemekkel néztünk egymásra: "A rohadt életbe, ez a banda k@rva jó!". A számunkra eddig ismeretlen együttes olyan pezsgő légkört teremtett, ami ragadós volt; a tömeggel együtt emeltem a magasba a kezeimet, ráztam őrülten az ütemre a fejemet és visszhangoztam az éljenzést egy-egy dal végén. Bár egyetlen szám szövegét sem tudtam, fantasztikusan át tudtam érezni a zenéjüket, magával ragadott a pörgősségük. Az előadásuk alatt még az eső is eleredt, de minket ez sem tartott vissza: talán ha lehet, még inkább felfokozódott a kirobbanó hangulat, eső-áztatta hajjal folytattam fáradhatatlanul a headbanget. Tehát a Caliban felülmúlta minden elképzelésemet, így egy újabb kedvenccel bővült a zenei repertoárom. :)

"Caliban-életérzés"

A fellépőkön túl a közönségről is szót kell ejtenem, ugyanis a Parkban őrjöngő tömeg látványa hihetetlen volt. A rengeteg metalcore rajongó között nem éreztem magamat kívülállónak a színes hajammal és piercingemmel: extrém frizurák és öltözékek, tetkók, testékszerek, egyéb nem mindennapi kiegészítők jellemezték az emberek megjelenését. Itt aztán senki sem szólt meg senkit a kinézete miatt! Na meg aztán elég nagy összetartó erő volt az egységes zenei ízlés, hiszen mindenki ezért látogatott el aznap a Budapest Parkba.
       Láttam már koncertfelvételt, amin a színpad előtt tömörülő emberek együtt emelik a magasba kezeiket, együtt törnek ki hangos ovációban és lökdösik egymást a pogó során. De mindezt a saját szememmel látni és hallani brutális élmény. Az ütemre - mint a tengerhullámzás - kerülnek a magasba a metálvillák, mozognak a fejek és dobognak a lábak, a dalszövegek himnuszként szállnak a levegőben és az adrenalinszint az egekbe emelkedik. A tánctéren szinte önkívületben rohannak egymásnak a pogózók, akit pedig az emberrtömeg maga fölé emel, azt csónakként utaztatja a tajtékzó ember-tenger. Egy szó, mint száz, hihetetlen érzés a részesévé válni egy ilyen energikus pillanatnak.

*taps, ujjongás, rajongás*

Hagyd kint a valóságot! - hangzik a Budapest Park szlogenje, amit miután a kapuban megláttam kiírva, egyszerűen nem engedett a gondolat. Az járt a fejemben, hogy: "Igen, kint kell hagynom minden problémát és képzetet, a MOST-ra kell koncentrálnom és meg kell élnem ezt a percet!". Leginkább a Caliban színpadra lépése után kezdtem azt érezni, hogy magával ragad a zene, de az extázis akkor kezdődött igazán, amikor eleredt az eső. Ott, abban a momentumban, amikor a zápor már áztatta a hajamat és éreztem ahogy a felhevült bőrömet lehűtik a hűvös esőcseppek, akkor éreztem azt, hogy már nem érdekel semmi. A hirtelen jött égszakadás elmosta minden gátlásomat, felszabadított és kizárt a fejemből minden mást: csak a zene, a tömeg rezgése és a mámor maradt. Észveszejtő érzés volt eggyé válni ezzel az ujjongó közösséggel, velük együtt lélegezni és élvezni a koncertet. S a buli csak ezután indult be igazán!

Mikor a Caliban elhagyta a színteret már tényleg pattanásig feszült a húr és türelmetlenül vártuk, hogy az Asking Alexandria bevonuljon a színpadra. Néztük, ahogy feldíszítik az emelvényt és behordják a hangszereket, egyéb kellékeket. Amint megláttam, hogy hozzák be a dobot, felkiáltottam: "Te jó ég, az ott James dobja, pár perc és Ő is ott lesz mögötte! Mindjárt kezdenek, mindjárt meglátom a tagokat!" - tehát durván előjött belőlem a rajongó. :D
Mikor mind az öten bevonultak és megszólaltak az első akkordok az valami hihetetlen volt... mind-mind fantasztikus zenészek és hát Danny hangja sem utolsó.
Az Asking Alexandria szó szerint berobbant a színpadra: a füst-effektet csak fokozták az előadásuk színvonalát, így tehát nem csak hangzásilag, de látványilag is fergeteges műsor tárult elénk. A srácok rögtön egy "friss és ropogós" számmal kezdtek, méghozzá az Into the Fire-rel, de a legújabb, self-titled albumukról (Asking Alexandria 2017) több szám is felcsendült a Parkban.
A klasszikus AA himnuszok mellett, mint a The Death of Me, The Final Episode (Let's Change the Channel), Run Free, Killing You hallhattunk pár új dalt is, mint az Alone In A Room, Eve, Vultures és a Where Did It Go?, utóbbi közben pedig becsúszott egy kis technikai probléma, ami mit sem rontott az élményen.

~Run Free~

Számtalan portálon olvastam arról, hogy Danny már nem tud úgy énekelni és scream-elni, ahogyan jó pár éve még tudott, de én úgy gondolom, nem lett rosszabb a hangja. Igaz, a The Final Episode már teljesen másként hangzik, mint régen és jócskán megváltoztak az újabb dalok is, de ahogyan minden ember, Ő is változik. Így számomra tényleg szuper volt az egész előadásuk és nem csak Danny hangja miatt, hanem a király gitárosok - Ben, Cameron és Sam - miatt, na meg a dobok mögött ülő James miatt. És ami még fantasztikusabbá varázsolta az egészet, az az akusztikus blokk volt, hiszen a Vultures és a Someone Somewhere átdolgozott változata egy lágyabb hangszínen csendült fel. Az Asking tehát a színpadra lépésük első percétől az utolsóig elképesztően jó volt!

~Someone Somewhere (acustic)~

Igaz, ami igaz, az Asking Alexandria a nagy kedvenceim között kap helyet, mégis meg kell mondjam őszintén: a Bullet For My Valentine-ért még inkább rajongok. :D A koncert előtt jó néhány élő felvételt megnéztem-meghallgattam tőlük és meglepően konstatáltam, mennyire csodálatos még úgy is a zenéjük. Így nem árulok el hatalmas titkot azzal, ha azt mondom, a Bullet-et szinte remegve vártam már, hogy lássam és halljam saccperkábé azóta, amióta megvásároltuk a jegyeket. Nos, azt meg már tényleg mondanom sem kell, milyen önkívületbe kerültem abban az éveknek tűnő szünetben, ami az AA és a BFMV fellépése között telt el.
       Amíg türelmetlenkedtünk, Botival azon gondolkodtunk, melyek azok a zeneszámok, amelyeket lenyom majd a Bullet. Én NAGYON reménykedtem, hogy a Don't Need You-t hallhatom, mert azt a számot imádom, Boti pedig amióta csak kijött az új album első zenéje - az Over It - azóta azt hallgatja folyamatos lejátszásban, így nem meglepetés, hogy Ő azt várta a leginkább. És a banda nem okozott csalódást: pontosan ebben a sorrendben mindkét számot végigtombolhattuk. :)

"Háttérben a szárnyak, kivetítőn pedig Jamie Mathias." :)

Amikor végre elérkezett a Bullet For My Valentine ideje és megszólalt a Don't Need You, kigyúltak a fények, ujjongott a tömeg, én pedig teljesen átadtam magamat annak a mámoros érzésnek, amit a zenekar a Budapest Parkban szabadjára engedett: sosem éreztem magamat ennyire elevennek és szabadnak, mint akkor, a koncert közepette. Ahogy sorban játszották a számokat; Over It, Your Betrayal, a klasszikus 4 Words (To Choke Upon), You Want a Battle? (Here's a War)... és így tovább régebbi és újabb albumokról is, teljesen gondtalannak és a lehető legfelszabadultabbnak éreztem magamat. A régi kedvencek mellett felcsendültek az új album akkor már megjelent számai: az Over It mellett hallhattuk a Letting You Go-t és a Piece of Me-t is. Bár számomra a Gravity album nem igazán nyerte el a tetszésemet, élőben mégis sokkal másabb, sokkal élvezhetőbb és sokkal fantasztikusabb hatást keltettek a BFMV legfrissebb dalai. Egy biztos: az élmény emberfeletti volt, csak a nagybetűs "Gravitáció" húzott a Földhöz. :)

~Don't Need You~

"Ettől a kezdéstől még most is kiráz a hideg."

A koncertjük félideje körül, mikor lement a Letting You Go, már a hangszálaim kezdtek kikészülni a rengeteg énekléstől/üvöltéstől/sikongatástól, de csak akkor jött a Worthless, aminek sorait Lilivel és Botival torkunk szakadtából énekeltünk; szerintem minden dühünket kiadtuk, őrjöngve a refrént, leghangosabban a "Your words are worthless to me" sort énekelve.
Ezután szerencsére tudtam pihentetni a hangomat, amikor is a dobos, Jason Bowld egy észbontó szólót nyomott le és csak bámultam tágra nyílt szemekkel, hogy: "Azta k@rva, ez az ember tud valamit!".

~4 Words (To Choke Upon)~

A koncert vége felé, amikor már ráadásként szólt a No Way Out és a Tears Don't Fall a nyakam olyan szinten fájt, hogy mozgatni alig bírtam, de nem érdekelt: a sok headbang-et igencsak megéreztem már, de én ugyan egy percre se hagytam volna abba. Mint egy marionett bábot, úgy mozgatott a zene, zsinórok helyett dallamokkal. Észveszejtő érzés eggyé válni a tömeggel, akik ugyanúgy átérzik az adott zenei stílust, mint én. Kezünk a magasban, fejünk és lábunk egy ütemre mozog és a hangunk hangosan száll a levegőben. Ilyen érzés volt részesévé válni a Bullet For My Valentine koncertjének.

~Tears Don't Fall~

"Matt hangját elnyomja a tömeg (bár itt nagyrészt hármunk gyönyörű hangja tompít rajta)" :D

"Pontosan így éreztük magunkat."

Amint a banda eltűnt a színről, Botival elindultunk a kijárat felé keresztbe-kasul a tömegen átvágva. Amikor kiléptünk a kapun, egymás szavába vágva, félig megsüketülve áradoztunk milyen király volt az egész koncert, hogy mégis mekkora hiba lett volna ezt a fantasztikumot kihagyni.
Mindketten életre szóló élményeket szereztünk, (szerintem nyugodtan beszélhetek az Ő nevében is) hiszen életünk első igazi koncertje volt, ami nem mellesleg brutálisan jól sikerült.

       Hazafelé kissé már bágyadtan, mégis élénk impulzusokkal utaztunk és megállás nélkül, újra és újra egyetlen kérdést tettünk fel egymásnak: "- Mikor megyünk legközelebb?". :D

A videók és képek saját készítésűek, a tombolós képekért pedig köszönet Lili nagybátyjának. :D