Katherine Paterson - Híd Terabithia földjére

Dióhéjban: Jess Aarons csak egy átlagos ötödikes fiú, aki mégis kitűnik valamivel a társai
közül: fantáziája túlszárnyal minden képzeletet. Jess szíve szerint minden idejét egy lap fölé hajolva töltené, betöltve az ürességet elméje absztrakt és lenyűgöző teremtményeivel. És éppen a tehetsége, földöntúli képzelőereje miatt rekesztik ki kortársai. Ám, egy napon egy különös lány, Leslie Burke költözik a városba; s mivel Leslie egy igazi álmodozó személyiség, hamar összebarátkoznak Jess-szel. A két fiatal szoros barátságot köt és együtt megalapítják Terabithia földjét. De a sok varázslatos pillanat ellenére, ez nem egy tündérmese.

Gondolataim a könyvről:
Nem olyan rég, mintegy csoda folytán eszembe jutott ez a történet. Talán 7-8 éves lehettem, amikor láttam a filmadaptációját, viszont akkor nem értettem a cselekményét.
Elhatároztam, hogy beszerzem a regényt a könyvtárból, mert kíváncsi vagyok erre a sztorira: valamiért muszáj vagyok elolvasni ezt a könyvet, valamiért akaratlanul is beférkőzött az elmémbe Terabithia földjének gondolata. Ezért tehát a kezembe vettem a 150 oldalas kis könyvecskét, és csak faltam az oldalait. Mikor a végére értem, magam is Terabithia földjén éreztem magamat.

Őszintén meglepett a mű rövidsége, bevallom hosszabb kötetre számítottam, és valójában olvastam volna tovább is a könyvet. Az írónő könnyed, mégis színes szóhasználata tette lehetővé, hogy az oldalakat szélsebesebben lapozzam, és a történet minden egyes varázslatos mozzanatát átéljem.

Jess és Leslie a filmben.

A cselekmény nagyon összetett és kifinomult, számos apró tényező teszi fantasztikussá. Elsősorban mégis a karakterábrázolását szeretném kiemelni, hiszen Jess és Leslie jellemvonásai alapozzák meg magát a történetet.
       Bár Jess nem igazán találja meg a közös hangot a társaival, annál inkább lel önmagára a rajzolásban. És tán úgy tűnhet, hogy az élete egy álomvilágban játszódik, tulajdonképpen nagyon talpraesett és életrevaló kis-srác. Éles elméje, nyitottsága és szabadelvűsége miatt látja meg Leslie-ben mindazt, amit önmagából hiányol: a vagányságot és a bátorság szikráját, amit a lány lobbant fel benne.
       Leslie maga a megtestesült különcség: már az öltözködésében is vadóc, a haja is furcsán kócosan keretezi az arcát, és a tekintetében huncutság csillan. Nem törődik mások véleményével, kiáll az igazáért és merészen használja okos fejecskéjéből kipattanó ötleteit.
E két fiatal kalandvágyó és mindenekelőtt gazdag fantáziavilággal rendelkezik, ez erősíti meg a barátságukat és ettől válik a történet édessé.

„Életében először minden reggel úgy ébredt, hogy volt mire várnia. Leslie több volt, mint barát. Ő volt Jess másik, izgalmasabb fele – a belépője Terabithiába és az azon túl elterülő világba."

De a „mese" nem csupán móka és kacagás: az igaz barátság és a feltétlen szeretet mellett az élet komoly oldalát is bemutatja, ami esetenként borúval teli és zord.

       Az iskolai bántalmazástól kezdve, a nélkülözésen át, a meg nem értettség és a szeretethiány, a felelősségtudat és a gyász is megjelenik a könyvben, ami mind-mind elgondolkodtató téma. És ami a legelgondolkodtatóbb, hogy Jess és Leslie 11 éves létükre mindezen nehézségeket úgy élnek meg és hidalnak át, ahogyan sok felnőtt nem képes rá. Ez egy igazán nagy tanulsága a történetnek és igazsága az életnek: sokszor egy helyzetet a gyerekek könnyebben vészelnek át, mint az idősebb korosztálybeliek.

Hogyan képesek egymaguk, gyerekfejjel megbirkózni az eléjük gördülő akadályokkal?
Természetesen Terabithia elképesztő varázserdeje segít Jessnek és Leslie-nek; a csodás föld, melyen a gyerekek erődje áll, s ott uralkodnak, mint király és királynő. Alattvalóik megannyi varázslatos lény, akiket mind Jess képzelőereje szült. És ez a tündérvilág sokszor hajaz a két jó barát mindennapi életének történéseire.
Ha nyitott szemmel keresnénk ezt a bámulatos helyet, nem találnánk rá. Viszont ha becsukjuk a szemünket és magunk elé képzeljük azt a világot, amely számunkra nyugalmat és kalandot is tartogat, akkor megtaláltuk Terabithia-t. Ennyire egyszerű. :)

       Az életben mindig is lesznek problémáink és félelmeink. Nem lehet minden egyes percben a rosszal foglalkozni, sajnálkozni és önsajnálatba burkolózni. Gyerekként ezekkel könnyebben megbirkóztam: építettem egy bunkert takarókból és székekből; létrehoztam egy saját birodalmat, amit csakis én uraltam. Kalandokat éltem át csupán az elmémet használva.
Terabithia története éppen erről szól: két kiskamasz képzelőerejüket használva teremt meg egy olyan világot, amelyben azok lehetnek, akik lenni szeretnének és ahol az élet komoly problémáit kizárhatják. Egy hely tele varázslattal és szeretettel. A gyermekkor gyönyörűsége. :)

„Mindenki meg szokott ijedni. (…) minél okosabb vagy, annál több dologtól félsz.”

Nem igazán szaporítanám a szót tovább, hiszen a kulcsjeleneteket nem szeretném az Olvasók előtt leleplezni. Mindenképp megéri elolvasni, továbbá a filmet is megnézni; AnnaSophia Robb és Josh Hutcherson játéka szívmelengető és vérprofi.

A regényt (és a filmet is) 12 éves kortól ajánlom, ami most furcsának tűnhet, tekintve, hogy gyerekekről szól a történet. A megfogalmazása és a képi világa miatt idősebbek számára íródott/készült, emellett a műfaja dráma-tragédia, és nem gyermekmese. Persze, ha a szülő úgy véli, a gyermeke képes befogadni és felfogni a mű mondanivalóját, akkor akár esti mese is kerekedhet belőle.

Egyik kedvenc könyvemmé-filmemmé vált. Szívből ajánlom, ezt a csodálatos történetet! :)

Terabithia hídja a filmben.

A képek forrása a Pinterest.