Miért is tartunk gyereknapot?

Tudniillik, hogy a gyermeknap egy nemzetközileg elismert ünnep, amit általában június 1-jén ünnepelnek. Mi, Magyarországon ezt május utolsó vasárnapján tartjuk. Igaz, 1931-től gyermekhétnek hívták hazánkban, azonban 1950 óta csak egy napig tart - tudtam meg a Wikipédia által.

Gyereknap. Miért is ünnepeljük a gyerekeket? - ez a kérdés fogalmazódik meg bennem minden év gyermeknapja előtt. A szülőket, nagyszülőket azért ünnepeljük, mert hálásak vagyunk a törődésükért, szeretetükért, segítségükért, biztatásukért, tehát mindazért, amit értünk, és családunkért tesznek. De mi a helyzet a gyerekekkel? Miért is ünnepeljük őket? Több gondolat is felötlött bennem, de előbb kezdeném egy internacionális megfogalmazással.

"Az ENSZ közgyűlése 1954-ben javasolta (836(IX). határozat), hogy minden országban tartsák meg az egyetemes gyermeknapot. Az ünnep célja, hogy megemlékezzenek a világ gyermekeinek testvériségéről és egymás közti megértésről, valamint a gyermekek jóléte érdekében kifejtett küzdelemről. Javasolták a kormányoknak, hogy mindenhol olyan napot jelöljenek ki erre a célra, amit megfelelőnek gondolnak."

Amint az láthatjuk, jó 60 éve így vélekedtek az ünnepről. Személy szerint én a családban betöltött szerepkörükre gondoltam. A gyermek az, aki (jó esetben) boldogságot hoz a kis-családba; férj, feleség innentől kezdve már szülők is. Hatalmas felelősség, ami egymás iránti szeretetük, és bizalmuk gyümölcseként születik meg. Azaz egy új életet alkotnak, együtt nevelve a csemetét, bizakodva abban, hogy a helyes viselkedésre tanítják majd. Vagyis boldogságuk kiváltó oka nagyrészt a gyerekük lesz; az első szó, az első lépés, az óvoda, a kisiskolás kor és persze a tinédzser kor is örömteli perceket okoz majd anyának és apának egyaránt. Szemük fényét tehát gyereknapon még inkább megünneplik, nem mintha ez a születésnapokon, névnapokon stb. nem történne meg.

Következésképp, teljesen a gyermeknap mellett vagyok. Mert rendben, ünnepeljük a lurkókat, a szülők, nagyszülők pici angyalkáját.
Más kérdés, hogy hogyan ünnepeljünk.

Sajnos azt kell mondjam, egyre több negatívumot észrevételezek a szülők viselkedésében, és ezt most nem csupán az ünneppel kapcsolatban értem.
Feltennék egy költői kérdést: Mi az igazi ajándék egy gyerek számára?
Nos, ahogy azt én látom, egyre több az olyan ajándék, aminek nincs értéke. Halom drága játék, elektronikai kütyük, pénz és társaik. Igen, szomorú, de egyre többször látom ezt. És miért kér a gyerek még többet, és többet? Mert ezt látja, ezt szokta meg. Anyagias, hatalmaskodó, akaratos kölykök lesznek, majd utálatos, beképzelt tinédzserek, végül majmoló felnőttek. Nevelik a média gyerekeit, amikor tudják, hogy az Ő gyerekkoruk ezerszer jobb volt, mégsem tanítják arra a csemetéiket.

Akár együtt csemegézhetünk kedvenc finomságainkból.

Feltennék még egy kérdést: Mi az igazi érték a gyerek számára?
Amit nem megvesznek neki. Az, ami a szülő maga, amit saját magából ad a gyereknek. Odafigyelés, beszélgetés, közös programok, játékos tanulás, olvasás, mondókázás, bújócska-fogócska az udvaron, egyszóval mindaz, amit nem pénzben mérnek.
Nem a játékoktól, a tévétől, a rengeteg ajándéktól lesz kedves, udvarias és okos gyermek. Hanem az együtt töltött percektől. Minden ilyen perc hozzátesz a gyerkőc szellemi-, és fizikai fejlettségéhez, abból fog tanulni, amit a szülők mutatnak neki.
Megadhat neki bármit az ember, attól még buta marad, lelkileg fejletlen lesz, életképtelen lesz.. komoly szavak, de az iskola nem arra van, hogy embert neveljenek a gyerekből. Az a szülő feladata, hogy teljes, mértéktudó gyermeket neveljen, s majd később úgyis kibontakozik a személyisége az utódnak.

És igen, tudom, hogy még én is gyerekfejjel beszélek, hiszen 17 éves vagyok. Nem neveltem még gyereket, nem volt még ekkora felelősség a vállamon. De azt tudom, hogy én mit nem szeretnék majd elrontani, ha egyszer eljön a pillanat. És igen, nekem is lehet véleményem, mert tudom azt, hogy mások hogyan nevelkedtek körülöttem, látom azt, mivé váltak. Megoszló, de páran sajnos a fentebbi neveltetésben részesültek, és a végeredmény nem valami pompás. Látom a családokat, akik nem is igazán "családok".

Hol vannak a közös programok? Az esti társasjátékozás? Túra a közeli erdőben? Mély elbeszélgetés a nézeteinkről? Együtt töltött percek a mobilunk/számítógépünk/tabletünk nyomkodása nélkül?
  Miért is szidják a mi generációnkat? Mert elzárkózunk, kicsapongunk, eret vágunk, füvezünk, fel sem kelünk a gép elől, nem köszönünk, annyit sem mondunk, hogy kösz, nem érdekel a tanulás, szórjuk a pénzt? Hát, valószínűleg azért, mert azt láttuk, tanultuk, hogy a pénz, a birtoklás a minden. És amikor csalódunk a médiában, rájövünk pár ocsmány hazugságra, akkor az nagy töréspont lehet számunkra.
Semmit sem számít az anyagias környezet, és tulajdon. Csak az számít, hogy szeretetben, odafigyelésben nőjünk fel, és akkor teljes életet élhetünk.

Nem értesz egyet? Nem baj. Ez az én véleményem.

Soha nem tartottuk itthon a gyereknapot. Soha. De beszélgettünk, együtt olvastunk, sétáltunk a Duna-

Én, 9-10 évesen, éppen egy csigának örülve. :)

parton, pocsolyába ugráltunk, elmentünk állatkertbe, összevetettük véleményeinket, mértékletesen megkaptam mindent, amire szükségem volt - azt játszottunk, amire kedvem/kedvünk volt. Nem kértem fölöslegesen semmit, hiszen a birtoklás csak hatalmaskodást eredményez. Nem akartam még egy játékot, amikor a másikkal még ugyanolyan jól elvoltam.
Sosem a tárgyak számítottak, hanem az együtt töltött idő.

Így számomra minden nap gyereknap volt. Minden apróságnak örültem, minden mosolyt mosollyal köszöntem meg. Hisz a legnagyobb értékeket magunkban hordozzuk.

Neked talán nem ilyen volt a gyereknap, nem ilyen volt életed legelső, legfontosabb szakasza. Én így emlékszem vissza a gyerekkoromra, és örülök annak, hogy mindez ilyen formában történt meg. :)