Dóka Péter: A kék hajú lány

Dióhéjban: Mira, a kék hajú lány vámpírokat rajzol, feketére festi a körmét, és kerekes székben ül. Várja a csodát, ám csoda helyett a tizenhárom éves Olivér érkezik. A kórházban találkoznak, ahol a fiú végre barátokra talál, és nem mellesleg Mirával is igazán jól kijönnek. Olivér mindenkin segíteni szeretne, de legfőképpen a különös, kék hajú lányt szeretné megmenteni az elszigeteltségtől.

Gondolataim:
Dóka Péterről és a könyveiről kerek 13 napja hallottam először, kedvenc olvasó-barátnőmtől, Domeniccától. Moly.hu-n olvasgattam a figyeltjeim értékeléseit, és rábukkantam A kék hajú lányról írt értékelésére, ami rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Maga a cím is elég hívogatóan hangzott számomra, gondoltam, ezt nekem el kell olvasnom, főleg mert mese.

@Domenicca gondolataiból idéznék:
„A vámpíroktól eltekintve engem Mira @Tinah -ra emlékeztetett..."

...hát ezt megkaptam. Ezután persze csak még jobban felcsigázott kedves barátnőm, hiszen foglalkoztatni kezdett, miért is hasonlít rám. Később erre rájöttem, és jót mosolyogtam drága Domeniccán, hiszen végre valós képet kaptam arról, hogyan is tekint rám. 😄

Tehát rohantam a könyvtárba, és megragadtam a kötetet, még a könyvtárosnak is elmeséltem a fenti sztorit.. így visszagondolva, remélem (nem) olvasta a könyvet. 😁

Mint azt már említettem, a cím volt az első, ami megfogott benne. Azért a cím, mert akaratlanul is az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy miért kék a haja a lánynak? Másrészt pár éve hónapja nekem rózsaszín volt a hajam, igaz csak két tincs a hajamból, de azt is imádtam.. nos két évig tartott ez a korszakom, és tavaly ősszel úgy döntöttem, legyen egyszínű a loboncom. Azóta se békéltem meg a színével, de ez most mindegy is. A lényeg, hogy a színes haj szerintem menő dolog, ezért is érdekelt annyira ez a mese.
Az már csak tetézte a dolgot, hogy barátnőm párhuzamot vont Mira és énköztem.

Ez a mese nem kimondottan gyerekmese. Komolyabb témákról; betegség, kirekesztettség, magány, halál, lelki trauma, gondolataink démonjai, stb. szól, amit csak a tizenéves korosztálytól értünk meg igazán. Kissé sötét hangulatú a történet, hiszen rengeteg negatív hatás éri a karaktereket. A fentebb említett témák nem a kisgyermekeknek valók - búskomorrá válhatnak tőlük, illetve nem is igazán értik még meg az efféle dolgokat. Leginkább a halál az, amit ilyen korban még nem igazán értenek a kicsik, 6 évesen, amikor a Papám elhunyt, még nem teljesen fogtam föl ennek a súlyát - annyit észleltem, hogy már nincs velünk, és hogy soha többé nem láthatom őt. Akkor még nem gondoltam bele, hogy mivel jár ez, milyen lehet meghalni, és úgy egyáltalán, nem igazán gondolkodtam a halál fogalmán. Ezért is érzem úgy, hogy ez a kötet nagyobb gyerekeknek, és felnőtteknek íródott. És ez tetszett benne a legjobban.

„A hajam most tengerkék,

világosabb, mint az ég.

De a lelkem fekete,

éjszakával van tele."

80 oldalas mese az élet csúf igazságairól. Kicsit tán morbidnak hangzik, de épp az a lényeg, hogy egy szomorúbb hangvételű művet is el lehet mesélni pár oldalban. Nem kell regényt írni ahhoz, hogy átadj egy egyszerű, de annál komolyabb üzenetet. Annyi betegségről, és magányról szóló történet íródott már több száz oldalon keresztül levezetve; kicsit meg is lepődtem, hogy ezt ilyen röviden és egyszerűen is meg lehet írni. Pár fejezet alatt megismertem és megszerettem a szereplőket, izgultam értük, és Mirával együtt vártam a csodára. Minden szomorú pillanata ellenére egy igen aranyos és életteli történet.

Bár igaz, sokszor szívszorító volt olvasni a sorokat, azt nem mondanám, hogy végig komoran meredtem a lapokra. A sötét hangulata mellé kaptunk a sötét humorból is - amit személy szerint szeretek, ha a megfelelő időben hangzik el egy-egy ilyen vicces megjegyzés. Nos, teljesen helyén volt az író sötét humora, hiszen épp olyankor tettek ily megjegyzéseket a szereplők, amikor az kellően illendőnek számított.

„– Mi az a kóma?
– Azt jelenti, hogy valaki még él, de már nem tud magáról. Olyan, mint egy növény."

Továbbá nem csupán a bizarr viccek nyerték el a tetszésemet, mivel amúgy is humoros a sztori. Kedvenc mellékszereplőim lettek a nagyszülők. A hétköznapi csipkelődéseik bearanyozták a könyv cselekményét, családiassá és idillivé varázsolták a történetet. A nagymama és a Jenő nagypapa közötti piszkálódás tette a kötetet megszokottá, hiszen a szerelmespárok, házastársak mindig előhozakodnak valamiféle idegesítő huzavonával, ami folyton előbukkan a különböző helyzetekben. A kapcsolatok már csak ilyenek; szükség van az egészséges csipkelődésre.

„– Pedig egy nő akkor szép, ha jó kövér – kacsint a nagypapa. – Nagyanyád is szép gömbölyű. Csak meg ne hallja, mert biztos megsértődne.
– Hallottam, Jenő – mondja a nagymama, és megsértődik."

A karakterekről (a nagyszülők mellett) azt tudom elmondani, hogy mind-mind különleges valamiért. Egytől-egyig személyiségek, és pont ezért lett ilyen színvonalas a könyv; egyéniségekről olvashattam. Különösképp Mira, a kék hajú lány és Rigó doktor személye ragadott meg, elgondolkoztam a jellemükön, a titkaikon. Miráról annyit szeretnék még megjegyezni, hogy kissé akaratos és goromba, főleg amikor rossz napja van.. hát ezért hasonlít rám. 😃 És míg úgy képzeltem, hogy Mira szemszögéből olvashatom majd a könyvet, addig kiderült, hogy Olivéren keresztül látjuk a környezetet. Olivér szeretni való szereplő, remek döntés volt a középpontba állítani őt, hiszen nyitott szemmel jár a világban. Így minden mellékszereplőt reálisan látunk.

Ahogy azt már a kedves Olvasók is sejthetik, a mese belopta magát a szívembe. Ám, a történeten kívül az illusztrációk is csodálatosak. Lakatos István munkája pont olyan, mint a sztori: kissé sejtelmes, itt-ott „sötéten" és meghatóan ábrázolja a karaktereinket. Az arcvonások is azt tükrözik, hogy nem kisgyermekkönyv; hisz az alakok inkább karikatúrák, mintsem bájos szereplők. Szépen kidolgozott, jellegzetes vonásokkal alkotta őket az illusztrátor.

Összegezve egy igazán különleges kis könyvecske ez. A kék hajú lányról szóló mese tulajdonképpen az életünk szörnyűségeit vonultatja fel.
A mondanivalója egyszerű: az élet nem mindig kegyes, és amikor épp kegyetlenül bánik velünk, akkor sem szabad, hogy eldobjuk magunktól a reményt, és a pozitív gondolatokat. Ha betegek vagyunk, magányosak, vagy elesettek, akkor is a lehető legjobbat kell kihoznunk magunkból. Tudom milyen kórházi ágyon feküdni, és azt is tudom, hogy nehéz felállni onnan. De kellő kitartással és a boldog momentumokra fókuszálva kikecmereghetünk a gödörből. A gátakat saját magunk szabjuk. De ésszerűbb vállalkozás gátak nélkül, önfeledten élni, és örülni a felkelő napnak.

„Aki sokat nevet, az biztosan meggyógyul…"