5 dolog, amit a 2019-es nyár megtanított

Sziasztok! :)

Elérkezett a nyár vége; az augusztus utolsó napjaiban a diákoknak már szimplán az iskola gondolata is fájdalmat okoz, a tanárok még gyorsan bevásárolnak pár doboz nyugtatót a tanév kezdetéig, a szülők pedig hajukat tépve lesik a nyugtán szereplő jókora összeget, amit tanszerekre költöttek.

Szóval, mindenkinek kurva vidáman telik ez az időszak; bevallom én sem hatalmas ovációval fogok beülni szeptember 2-án az iskolapadba. Ám, annyira mégsem vagyok lelombozva: az idei nyár igencsak szuperül alakult, s jelenleg akkora pozitív töltet uralkodik bennem, hogy kevés dolog tudná lerombolni a jókedvemet (értsd: még a suli rettenetes mivolta sem érdekel túlzottan, pedig előttem az érettségi).

Hála az égnek, a Facebook kezdőlapomat most nem lepte el a "back to school" hype, mert hihetetlenül utálom az ilyen posztokat, videókat, képeket, satöbbi, satöbbi. Na, nem akarok senkit sem megbántani, de személy szerint nem látom értelmét az ilyen témájú haul bejegyzéseknek (főleg amikor 10 évesek villognak a szüleik által beszerzett cuccokkal), a tanulási módszereket bemutató írásoknak/videóknak (mindenkinek más válik be), és úgy ámblokk, maga a "back to school" kifejezéssel ki lehet kergetni a világból, hiszen ki az, aki az augusztus utolsó heteit az iskola rettenetes gondolatával akarja tölteni!? Na, ugye, hogy senki? :D

Én ilyenkor maximum sulis mémekkel/poénokkal akarok szembetalálkozni az Interneten. A napokban a Magamban beszélek blog bloggerinája, Poszáta nevettetett meg a kreatív bejegyzésével, ami a „Vissza a suliba "kedvcsináló", avagy a suli, ahogy a Tumblr előadja VS valóság" címre hallgat; mindenképp lessétek meg IDE kattintva. Továbbá Nasz Dani YouTube csatornáján szoktam derülni az iskolával kapcsolatos paródiáin, ha akartok egy jót röhögni ITT böngésszetek a videói között.

Ezen tényeket ismertetve SOHA A BÜDÖS ÉLETBEN nem lesznek "vissza a suliba" témájú bejegyzéseim.

De, van valami más, ami miatt most posztot írhatok. Ahogyan az a címből is kiderült, pár hónap elég volt ahhoz, hogy újra-a-valóságos-Tina-legyek-aki-ott-mélyen-legbelül-vagyok, és elinduljak végre a hegyre fel, előre a csúcsra; a hegyre, amit nevezzünk egyéb fogalmak híján életnek (Simon Márton ezt is szépen megfogalmazta a Polaroidokban, amit már enyhén szólva túlfotóztam, lásd az Instagramomat). :D

Vicki Grant: 36 kérdés, amitől rád kattantam

Dióhéjban:
Hildy és Paul szöges ellentétei egymásnak, mégis együtt keresik arra a választ, hogy a szerelem vajon megtervezhető-e. Egy pszichológiai kísérlet alá vetik magukat, aminek során 36 kérdést kell feltenniük egymásnak; a nagy talány, hogy a kérdések végén egymásba szeretnek-e?
Hildy mindenre rágörcsöl, érzelmes és eddig minden kapcsolata hatalmas pofára esés volt. Azért jelentkezett a kísérletre, mert érdekli a pszichológia, na meg most talán, TALÁN egy olyan sráccal találja szembe magát, akivel teljességgel megértik egymást. Paul pedig, nos rengeteg titkot rejteget, és elsőre egy hatalmas bunkónak tűnik... nem csoda, hisz azért jelentkezett a kísérletre, mert fizetnek érte; miért is érdekelné őt egy ilyen pszichológiai kutatás!?
Egy fiú és egy lány, egy váratlan találkozás, egy különös véletlen...
Mi sül ki kettejük találkozásából? Megérti majd egymást két teljesen különböző személyiség? És ami a legfontosabb: egymásra kattannak, miután a 36 kérdés végére érnek?

Gondolataim:
Rossz érzés bevallani, de egy szép borítóval és egy ütős címmel le lehet venni a lábamról. Persze, semmit sem szabad a borítója alapján megítélni, de ez a regény most magához vonzott első látásra. :D
Tetszik az egyszerű, mégis csodálatos, rózsaszín külcsín; ahogyan a fiatal pár fogja egymás kezét, és egymásra néznek. Letisztult, mégis érzésekkel teli kép fogad, tehát fantasztikus volt a borítóválasztás.
A cím pedig aztán végképp felkeltette a kíváncsiságomat, hiszen mégis mi lehet az a 36 kérdés, amitől rá lehet kattanni valakire!? (Széljegyzet: a cím magyar fordítása telibe elárulja, mi is lesz a történet vége, de mondjuk egy ifjúsági romantikusnak mi más lehetne a vége, mint happy end?) :D

Túllépve a felszínen egy aranyos kis sztorit kapunk Hildy-ről és Paulról; kikapcsoló, megmosolyogtató és tündérmese szagú történet tárul elénk. Valójában a tipikus rózsaszín ködről, a nagy szerelemről szól, - amiről valljuk be, nem szeretek túlzottan olvasni - most mégis elszórakoztatott, és egészen felkavaró élményt kölcsönzött.

Ez az a könyv, ami mosolyt csal az arcodra az unalmas perceidben, ami kiírtja a benned lévő stresszt és problémákat. Humorával és könnyű szerkezetével a lapok szélsebesen pörögnek a kezeid között, és észre sem veszed, hogy már a regény végére értél. A kötet olyan, mint egy jó beszélgetés: az idő múlása fel sem tűnik, s a cselekmény magába szippant.
Ha egyetlen kifejezéssel kéne jellemeznem Vicki Grant írását, akkor az a TÚL-ÉDES-HOGY-IGAZ-LEGYEN lenne.

Hogyha ezt a kötetet hónapokkal ezelőtt olvastam volna, akkor valószínűleg nevetve csaptam volna össze a közepénél, ezt gondolva: „- Két idegen nem szerethet egymásba pár kérdés alapján; ilyen érzelmeket képtelenség produkálni ilyen rövid idő alatt." De nem hónapokkal ezelőtt olvastam, hanem MOST, és furcsa bevallanom, de ez a jelenség lehetséges.
Szokás mondani, hogy semmi sem történik véletlenül, nos ez a regény sem véletlenül akadt a kezeim közé, pont jókor.
Ironikus, hogy ilyen érzelmes könyvek mindig olyan hangulatomban/élethelyzetemben találnak rám, amikor nagy változások zajlanak le bennem... ezért lassan kezdem úgy érezni, mintha én magam is egy könyvben élnék, és valaki kívülről irányítaná a szálakat. (Nyugi, nincs üldözési mániám, csupán az agyamra mentek a romantikus sztorik. :D)