Újévi Shitpost - avagy mit NEM fogadok meg idén!?

Sziasztok!

Eljött egy újabb év, itt van 2019... tömkelegével bombáznak minket a Facebookon, Instán, Twitteren, blogokon, YouTube-on, stb., hogy ki mit fogad meg erre az új esztendőre, mit tanult az elmúlt év során blablabla. Szóóóóval egymás után érkeznek az újabb és újabb fogadalmak és tapasztalatok sora, mindenki évlezáró bejegyzéseket ír, nagyszabású terveket sző, én meg csak úgy átléptem egyik évből a másikba, koccintottam és húztam is aludni.
Na, nem azt mondom, hogy ezek a posztok rosszak, - több közülük érdekes és mosolyt fakasztó - de legtöbbször a fogadalmak elvesznek a nagy semmiben. Legalábbis az én esetemben semmi sem szokott úgy alakulni, ahogy azt elterveztem.

2019 újévi fogadalmaim száma: 0

2019 újévi nagy terveim száma: 0

A 2017-et lezárva írtam egy blogbejegyzést arról, mik voltak a meghatározó pillanataim, melyek voltak a kedvenc könyveim, és mit tervezek elolvasni 2018-ban. Természetesen a tervek füstbe mentek, ahogyan anno Petőfié is.
Mindazt, amit elterveztem és elképzeltem 2018-ról, az teljességgel meghiúsult. Amilyen energikus voltam 2017-ben, úgy annyira éreztem magamat leeresztve 2018 év elején és onnantól kezdve a hullámvasút csak száguldott velem, ami a mai napig meg sem áll. Minden meghiúsult tervem ellenére egy különleges évet tudhatok magam mögött.

Katherine Paterson - Híd Terabithia földjére

Dióhéjban: Jess Aarons csak egy átlagos ötödikes fiú, aki mégis kitűnik valamivel a társai
közül: fantáziája túlszárnyal minden képzeletet. Jess szíve szerint minden idejét egy lap fölé hajolva töltené, betöltve az ürességet elméje absztrakt és lenyűgöző teremtményeivel. És éppen a tehetsége, földöntúli képzelőereje miatt rekesztik ki kortársai. Ám, egy napon egy különös lány, Leslie Burke költözik a városba; s mivel Leslie egy igazi álmodozó személyiség, hamar összebarátkoznak Jess-szel. A két fiatal szoros barátságot köt és együtt megalapítják Terabithia földjét. De a sok varázslatos pillanat ellenére, ez nem egy tündérmese.

Gondolataim a könyvről:
Nem olyan rég, mintegy csoda folytán eszembe jutott ez a történet. Talán 7-8 éves lehettem, amikor láttam a filmadaptációját, viszont akkor nem értettem a cselekményét.
Elhatároztam, hogy beszerzem a regényt a könyvtárból, mert kíváncsi vagyok erre a sztorira: valamiért muszáj vagyok elolvasni ezt a könyvet, valamiért akaratlanul is beférkőzött az elmémbe Terabithia földjének gondolata. Ezért tehát a kezembe vettem a 150 oldalas kis könyvecskét, és csak faltam az oldalait. Mikor a végére értem, magam is Terabithia földjén éreztem magamat.

Őszintén meglepett a mű rövidsége, bevallom hosszabb kötetre számítottam, és valójában olvastam volna tovább is a könyvet. Az írónő könnyed, mégis színes szóhasználata tette lehetővé, hogy az oldalakat szélsebesebben lapozzam, és a történet minden egyes varázslatos mozzanatát átéljem.