Árnyak királynője - a történet, ami az egekbe repít.

Az Üvegtrón-sorozat világa már eddig is lebilincselően hatott rám, ám a negyedik rész, az Árnyak királynője teljesen magával ragadott. A történet színvonala nyílegyenesen tör az egekbe, ezzel maga alá taszítva minden mást. Őszintén szólva a csillagokig tudom magasztalni, olyannyira fenséges a Sarah J. Maas alkotta világ. Minden elismerésem az írónőé, hiszen megteremtett egy varázslatos birodalmat, ahová az Olvasók elmenekülhetnek a szürke mindennapok elől. Kaland, igaz barátság, remény, és szilaj erő rejlik a lapok között, ahogy a szereplők különleges életébe csöppenünk.

Ha még nem olvastad volna az eddigi értékeléseimet az Üvegtrón világáról, ITT megteheted. :)

Maga a történet úgy érzem ezidáig csak egy felvezetés volt, egy kezdet, egy kiindulópont. Az események beindulnak, az indulatok elszabadulnak, és olyan meghatározó pillanatoknak lehetünk részesei, amikre eddig várnunk kellett. Természetesen még nincs minden lerendezve.. rengeteg tett van még hátra, hogy Aelin végre nyugodtan rogyhasson a trónszékére. Az ellenség még mindig talpon vár a pillanatra, hogy lecsapjon.

A könyv egésze egy átfogó, felfokozott érzelmekkel teli eseménydarabka, amelyben rengeteg dologgal szembesülünk. Haditervek, kisebb-nagyobb manőverek, és nem egy olyan pillanat, amikor tátott szájjal ültem a kötet előtt. Számtalan rég várt momentum villan fel a történetben; viták, halálozások, békülések, csaták, és hangsúlyos találkozások. Amit kiemelnék (és tán spoiler mentes) az Aelin és Feketecsőrű Manon találkozása. Két domináns női karakter, akik a népükért harcolnak, bátrak, törekvők.. említenem sem kell több jelzőt, hiszen minden Üvegtrón-sorozat fan tisztában van e két fiatal nő erejével. Szinte érezni lehet a felpezsdült vérük áramlását az ereikben, ahogy a két feminin kulcskarakter felméri a másikat. Hasonlóak, s mégis különbözőek. E rég várt pillanat számomra kisebb-nagyobb meglepetéseket tartogatott, de az élmény nem maradt el.

„– A kardok unalmasak. […]
– Milyen igaz!
A királynő a vaskörmök és fogak láttán elvigyorodott.
Őszintén szólva Manon sajnálta, hogy meg kell ölnie őt."

Tehát a történet rengeteg meghökkentő jelenetet tartalmaz, továbbá az izgalmas cselekményszálak csak fokozzák a kötet fantasztikusságát. Mindamellett fontos megemlítenem a karakterek fejlődését, mivel az egyik legszembetűnőbb jelenség a szereplők emocionális és szellemi változása.

Imádom! <3

Elsősorban Chaol-lal kezdeném. Westfall kapitány az első és még a második részben nagy kedvencem volt. Ám, sajnos azt kell hogy mondjam, nem teljesen vált előnyére az idő, és Aelin elvesztése. Pozitívum, hogy végre-valahára rájött, mi is lakozik a palota falai között; mennyi szörnyűség származik a királytól, akit szolgál. Viszont a félelem miatt kissé meghunyászkodik, és tanácstalan. Érthető is valamilyen szinten: emberként szembesülni a mágia erejével, a barátját bábként látni, és érzékelni a közelgő ismeretlent nem lehet túl kellemes élmény, ám talpra kell állnia és küzdenie tovább. Aztán egészen kikupálódik a történet végére; megvívja a saját belső csatáit, harcol a jóért és talán még a boldogság is rátalál.. Derék ember, bár már csak egy mellékszereplő, aki a saját életét építgeti.

        Rowan, mint Aelin új férfi társa, sokkal jobban passzol a lányhoz, mint annak idején Chaol. Rowan-nek nehéz megbírkóznia a múlt sérelmeivel, ezért sem könnyű tisztázni az érzéseit. Becsültem az érzelmi fejlődését, a bátorságát, a hűségét, Őt. Igazi domináns férfi szereplő, aki tökéletesen kiegészíti Aelin hebrencs, makacs természetét. Örültem, hogy a kissé jeges szívét felolvasztotta Aelin tüze. :)

„Még ha a fejükre omlana a pokol, akkor is jó lenne minden, ha ő itt van vele."

Manon az egyik kedvencem. :)
Forrás: We Heart It.

        Aelin és Manon igaz eddig csak egyszer találkozott, mégis véltem némi hasonlóságot felfedezni közöttük. Jellemileg mindkettő határozott és elszánt, harcos természetükről nem is beszélve. Úgy érzem, megacélozott lelkük kitárult, és puhult az elmúlt időben. A tündérkirálynő és a boszorkánykirálynő, akik a népükért szálltak harcba, akik a túlélésen kívül jólétet és békét kívánnak teremteni. És bár az is igaz, hogy e két nő ellensége egymásnak, mégsem tudok rájuk úgy tekinteni (na meg remélem, hogy a jövőben összefognak). Rengeteg változáson, megpróbáltatáson mentek keresztül, mondhatni egy úton haladnak. Manon már nem csupán egy kislányként áll ellőttem; utóbbi döntéseivel bebizonyította fejlettségét, azt, hogy vezetőnek teremtetett. Aelin-ről is ez mondható el; a 19 éves lány felnőtt a feladatra, immár egy igazi uralkodóvá vált. Ha Aelin és Manon állna a birodalom felett, biztosan egy erős, és békés közeget teremtenének. Bízom a kettejük rózsás jövőjében. :)

„[...] Viszont néhanapján a szörnyeknek vigyázniuk kell egymásra."

        Aki rettentő negatívvá vált számomra, az Aedion. A ravasz, bátor és erőteljes férfi semmiben sem hasonlít arra, aki az előző kötetben volt. Hihetetlenül vártam a karakterét, mert nagyon szerettem, ám a pofára esés fájdalmas volt: csalódtam benne. Eltűnt az a karakán szereplő, akit kedveltem, helyette kaptam egy hisztis, unalmas személyt. Sajnáltam, hogy háttérbe szorult, ezzel elrontva egy kiforrott, király karaktert.

Összegezve: kaptam hideget-meleget a szereplőktől. A történet maga csodálatos és roppant fordulatos, de a karakterek terén picit szomorú vagyok.

Mindamellett hiszek e könyv varázsában. Kiút és kikapcsolódás vár a lapjai között, élmény és rettegés járja át a csontjaimat az olvasása közben. Napfényt csempész a felhők közé, és izgalmat az egyhangú délutánokba. 

Végtére is boldogan csuktam be a könyvet, hiszen rettentően élveztem Erilia világát (újra). Nagyon várom már a folytatást, tűkön ülök mindaddig, míg nem forgathatom az Empire of Storms magyar nyelvű kötetét a kezemben. :)

„A világ véget ért.
És egy új kezdődött."